Weiner Sennyey Tibor: Kemény Zsigmond elveszett

1.

Kolozsvárról Pusztakamarás nincs egy órányi kocsizásra. Hárman utaztunk, barátom szeret romos épületeket fotózni, ki tudja, talán az idő múlását kívánja így tanulmányozni, megérteni és elfogadni, míg barátném – ki Kolozsvárott a Házsongárdi temető mellett él, s ablakából egy eltűnt világ hőseinek sírja látható párálló hajnalokon -, volt kalauzunk, kísérőnk. Pusztakamarás Erdély számomra talán legfontosabb faluja, annyi minden metszi ott egymást, hogy régi adósságomat törlesztettem, amikor végre elhatároztam, hogy elzarándokolok oda. A falu az erdélyi szórvány magyarság különösen fontos települése, elsősorban azért, mert itt született és itt van emlékháza Sütő Andrásnak, a neves írónak, akit a szélesebb közönség legfőképpen az Anyám könnyű álmot ígér című könyve után ismer, melyben ezt írja a falu évszázaddal korábbi másik nagy írójáról:

Ő (Kemény Zsigmond) az egyetlen, akitől nem elvenni, hanem átvenni kellett valamit. A terhes mivoltában is kovász-természetű örökségét. A könyveit ugyan itt senki sem olvasta, de tébolyba hulló szenvedéseinek, nemzetféltő gondjának legendája máig is föl-föllobban a sírja környékén. Konok sírköve fektében is mondja a tanulságot a másnak világító s önmagát elemésztő fáklyáról. Vele, mint minden költővel, egy csipetnyi eszményi emberség költözött a világba.”

Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér.

Mi még távolabb vagyunk már Kemény Zsigmond világától, mint Sütő és kortársai, s akkor is meg kellett védeni az olyan méltatlan rágalmaktól, hogy prózája „veretes, ódon, élvezhetetlen” s hasonlók, melyeket főleg azok mondtak, kik a magyar nyelvet sűrűségében és változásában sosem is tudhatták csodálni, holott nyelvünk legnagyobb értéke éppen e kettő szövevénye. Hogy Kemény Zsigmond reám tett vonzását és hatását megmagyarázzam, sok-sok évet kell visszautaznunk az időben,  oda, amikor még Budapesten éltem, mostani nejemnek még csak kócos udvarlója voltam, s míg ő tanított, én időm nagyobb részét albérletéhez közeli kis könyvtárban töltöttem, amely véletlenül éppen a Magyar Írószövetség gyűjteménye volt. E könyvtár számtalan, értékes könyvet birtokol, különösen a századelőről. Amikor még én jártam oda, a könyvtár éppen csak felállt különböző megszüntetett könyvtárak és hagyatékok romjaiból, s katalógusai hiányosak és használhatatlanok voltak a könyvtároskisasszonyok hősies szorgalma ellenére. E könyvtárt bújtam, különösen a magyar irodalom elfelejtett regényei, elveszett versei után, amelyek mindig is kedves témáim képezték. Nyomozó  voltam, aki százados eltűnéseket és gyilkosságokat oldott meg, s erről senki semmit sem tudott. Kívülről, ha ugyan látott valaki engem, annyit láthatott, hogy egy férfi olvas, s néha csattint, máskor le-föl járkál, s még olyat is mond, hogy a „kutyamindanit, megtaláltam!” Békássy Ferencről és Hamvas Béláról írtam már másutt eleget, de mesélhetnék a Duna elveszett szigetének, a Vaskapu erőmű építése miatt örökre elsüllyedt Ada Kaleh sziget török verseiről, amelyeket a Gül Baba című könyvembe írtam bele, vagy az állítólag „legrondább”, mégis legizgalmasabb verseket író Czóbel Minka Báthory Erzsébet „vérgrófnőről” szóló elveszett regényének elképzelt töredékéről, amelyet Az igazi vámpír című elbeszélésembe idéztem meg.

Ám mivel most Pusztakamarásra tartunk épp, s hamarosan meg is érkezünk, jobb lesz, ha visszatérek Kemény Zsigmondhoz.

Könnyen lehet, hogy Kemény Zsigmond nevének hallatán a legtöbb olvasót kirázza a hideg, talán mert megkínozták a magyar közoktatásban, s nem volt olyan szerencsés, mint alig páran közülünk, kik különös véletlen során igen jó magyar tanárokkal is találkozhattak.

Mi jut eszünkbe róla?

Talán, hogy Jókai Mór mellett emlegették? De már Jókait is alig olvastak.

Talán, hogy a romantika és a realizmus szó is elhangzott? Mit jelentenek ma ezek a szavak? Irányzatokat? Korszakokat? Eszméket?  Téveszméket? Vagy az is lehet, hogy a romantika a magyarság ifjúkora volt, midőn ködképek jelentek meg a kedély láthatárán, s arszlánoknak hívták a férfiakat az úrhölgyek, akik bújták a Hölgyfutár és a Honderű legújabb számát, hol nem csak a divatos öltözködésről láthattak színes metszeteket, hanem még egy-egy költeményt, sőt akár Kemény Zsigmond elbeszélést is olvashattak. A biedermeier szalonok legértékesebb darabja az almárium volt, melyben levelek tucatjai hevertek, s ezerszer ezer szálon kapcsolódott a történelmi Magyarország ezekben a levelekben, melyeket telefújt a tavasz a szerelem náthájával, a nyár az utazások aranyporával, az ősz víg szüretek emlékével, s a hosszú hideg telek betegségek és halálok rideg szánjainak csilingelésével. E kor legnagyobbja Széchenyi, a legfontosabb szó a fejlődés, a hely a kávéház és a kaszinó, és a minden a ló. Kúriákban és kastélyokban él a magyar nemesség, városokban a polgárság, s a végtelen munka tengerében a jobbágyság. Persze mindez éppen csak homályos körvonala mindannak, ami a XIX. század első fele volt, s ha jobban ránéznénk e korra, láthatnánk, hogy mennyire összetett társadalom volt az is, s akkor is, ahogyan most is, voltak jóra és rosszra hajló emberek, elkülönülő társadalmi rétegek, nehézségek és szépségek, de az biztos, hogy a XIX. század első fele reménylő pirkadata volt a magyarságnak, ritka eszmélő perce, amelyből a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása, Buda és Pest állandó összeköttetése a Lánchíddal nem véletlenül váltak történelmünk pozitív emlékeivé. Széchényi a prosperitás mellett tette le voksát, s míg hatása volt, addig a békés fejlődés eszméjét próbálta terjeszteni. És akkor jött Kossuth és Petőfi. E három ember ambivalens viszonyából jól láthatjuk, hogy mi vezetett 1848-hoz és mi a kényszerű bukáshoz 1849-ben. A forradalom és szabadságharc máig pozitív megítélés alá esik, holott a dolog történelmi távlatból nézve számomra messze nem ilyen egyértelmű. Persze attól is függ, hogy ki mit tart többre: a buzgó prosperitást, a mindent elsöprő fejlődést, a langyos békét, vagy a nemzeti forradalmat, a dacos függetlenséget és a hiába omló vért.

Kemény Zsigmondot valahol Széchényi és Kossuth között látjuk ekkor. Mindenkit ismer, mindenhol megfordul, de legalább annyira fontosnak tartja a prosperitást, mint a nemzetet, nem tud – s talán nem is akar – választani fejlődés és függetlenség között. Kemény nem volt forradalmi alkat, mint Petőfi, de még annyira sem, mint Jókai, mégis látta, hogy e nép a vesztébe rohan. Közelebb áll lelkiekben Arany Jánoshoz, de nagyobb daccal, s talán ezért alakult úgy, hogy öregkorában a pusztakamarási kastély tornácáról homályos értelemmel tekintett a ködlő múlt leomló fellegálmaiba.

Németh László igen helyesen látta meg, hogy Kemény Zsigmond a polgárosuló magyar nemesség hattyúdalát írta, mind életében, mind műveiben, tanulságokkal szolgálva máig is az utókor számára. Ott volt, ahol nagyon kevesen, mindig középütt. Írói világában lábait már megvetette a realizmus sziklatömbjein, de karjaival a romantika felhői után kapott.

Mindez azonban kevés, édes kevés, hogy megértsük miért ő az egyik legnagyobb XIX. századi prózaírónk, s elmondhassam, hogy mi vezetett engem Pusztakamarásra.

2.

Kolozsvárról Pusztakamarás felé az út gyorsan telik, barátnőm Erdélyről mesél, barátom a romok és elhagyott gyárak, házak fotózásáról, miközben én elmélyülten figyelek befelé.

Időutazok.

Amikor sok-sok éve az Írószövetség budapesti könyvtárát bújtam, végigolvastam a korábbi Kemény Zsigmond kiadásokat, s különösen figyelmes lettem Papp Ferencz munkáira. Papp Ferencz igen tekintélyes Kemény Zsigmond életrajzot is letett az asztalra, még 1922-ben. Szegedy-Maszák Mihály, a nemrég elhunyt neves irodalomtörténész is egész monográfiát szentelt Kemény Zsigmondnak, melyben nagyra méltatja Papp munkásságát, s hosszan foglalkozik Kemény forradalom utáni, a (szakmai) közönség által jobban ismert műveivel. De míg Papp hangsúlyosan szerepelteti Kemény korai, s elveszett munkáit, forradalom előtti alakulásait, s különösen életrajzának szentel kiemelt figyelmet, melyet összeköt a művek keletkezésével, addig Szegedy-Maszák a művek elemzését helyezi előtérbe, főleg a realizmus, mint történeti irányzat szemszögéből. A két hozzáállás különbségét bárki könnyen megértheti. Az egyik szerint nagyon fontos a szerző életének története, a másik szerint inkább a művek a fontosak, azokon keresztül kell közelítenünk a szerző felé. Persze utóbbi is beszél történelemről, hatásokról, de sosem sorsról, életről, személyességről.

Szegedy-Maszák szisztematikusan végigveszi Kemény fontosabb műveit, mint a Gyulai Pál (1847), A szív örvényei (1851), a Férj és nő (1852), a Ködképek a kedély láthatárán (1853), az Özvegy és lánya (1855-1857), A rajongók (1858-59) és végül a Zord idő (1862), míg Papp a szó klasszikus értelmében életrajzot írt, s így Kemény életének fordulópontjait veszi inkább sorra, melyekhez a műveket igazítja. E két irodalomtörténet szemlélet váltakozását jól megfigyelhetjük, hol csak a mű számít, hol pedig inkább az érdekes életrajz teszi a szerzőt figyelemre méltóvá. Nem tenném le voksom egyik mellett sem, de a kizárólagosság ellenében mindenképpen. Valahogy sem Papp, sem Szegedy-Maszák nem tudott kilépni a kései Kemény  márványtömbjének árnyékából ezen könyveikben, s talán ezért is maradt az utókor számára nehezen megközelíthető szerzőnk. Talán azért is van ez így, mert az emberek szeretik azt hinni, hogy a dolgok fekete-fehérek, vagy ilyenek vagy olyanok, holott saját magukból kiindulva láthatnák, hogy ez nem mindig ilyen egyszerű. Az emberek élete és műve változik sorsuk alakulása közben, s összefonódik, így a művek sziklaormok az élet hegységeiben, melyek árnyas völgyeket éppen úgy rejtenek, mint kristálytiszta tengerszemeket.

Ami engem vonzott az valójában a fiatal Kemény Zsigmond volt, az aktív, az alakuló, akiről igen keveset tudunk, s akinek rögtön pályája elején ott az Izabella királyné és a remete. De eme regény mellett két másik regényt is írt, amelyek az utókor szerint elvesztek. Az egyik a Balassa, amit 1841-ben kezdett el írni, s amely a XVI. század neves magyar költőjének, Balassi Bálintnak állított talán emléket, azért talán, mert ennek kézirata nem lelhetjük sehol. A másik az Élet és ábránd, amelyet 1842-ben írt, s amelyből részletek jelentek meg a Honderű 1844 június nyolcadikai lapszámában. Sokáig az Élet és Ábrándról mindössze ezt a megjelent részletet ismerhettük. Mint kortársai tudni vélik, Kemény Zsigmond első regénye elkallódott – ki tudja, talán egyszer ez a Balassa is előkerül még – de második, nagy elbeszélő műve – ez volt az Élet és ábránd – egyetlen kézirata Buda bombázáskor égett el.

Szász Károly így emlékszik erre 1877-ben:

„Második regénye, melynek tárgya Camoens, a Luziáda lánglelkű és szerencsétlen írója volt, s melyből szintén jelent meg egy-kisebb mutatvány a »Honderű«-ben, Élet és ábránd nevet viselt volna; de soha sem látott napvilágot. Az »Erdélyi Híradó«-tól szabad időközeiben, ha kapudi magányába vonúlhatott, irta e művet, melynek költői tárgya élénken hatott képzeletére és kedélyére. A portugál költő ábrándvilága a saját magáé volt; de az élet, mely oly éles és sivár ellentétben állt ez ábrándokkal, egész a nyomorig, az éhenhalásig: lehangoló hatást tett volna az olvasóra is, mint magára a költőre, ki e művet tetemes átdolgozás alá szándékozott venni még. Fényesebb lapjaihoz kiváló előszeretettel ragaszkodott, s hitte, hogy hibáin sikerülend segítenie. Félretette, rejtegette, mint egy-egy elhibázott, de kedves művet szoktunk. S Budának 1849-ben történt bombázása alkalmával, a várbeli Úri-utcza egy házában, hol egy ládában könyvekkel s iratokkal együtt pihent volt, oda égett.”

 

Szász Károly: Kemény Zsigmond emlékezete. A Kisfaludy-Társaság évlapjai. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai, Új Folyam 12. (1876-1877) Irodalmi munkálatok.  216. o.

 

A könyv témájáról, a portugál költő sorsáról, melyről íme a magyar próza mestere fiatalon ily sokat foglalkozott, majd később szólunk. Most tegyük fel a kérdést, hogy vajon tényleg így veszett volna el Kemény Zsigmond második regénye is? Gyulai Pál 1897-ben még úgy tudja, hogy „a kézirat báró Eötvös Józsefnél maradt, s ott érte a pusztító tűzvész”.

Úgy tudjuk, hogy Kemény Zsigmond 1845-ben leginkább Jósika barátságára építette irodalmi terveit, s az Erdélyi Híradónál akarta megjelentetni könyvét, de közben Pesten is szeretett volna hírnevet szerezni, ezért örült neki, amikor Eötvös József vette pártfogásába művét, s nem sokkal később már jelentős összeget ajánlottak neki a két regényért együtt.

Papp Ferenc írja, hogy

„Az Élet és ábránd további történetének adatai inkább csak szállongó hírek, melyeket kiki saját képzelete szerint egészített ki. Szász Károly azt hiszi, hogy a portugál költő ábrándjai, a nyomor és éhenhalás képei lehangolták volna az olvasó közönséget, s Kemény újra át akarja dolgozni regényét. Gyulai Pál báró Eötvös József tanácsának hatását látja abban, hogy Kemény hazai tárgyú regényével lépett fel előbb. Általános hitelre talált az a vélemény, hogy az Élet és ábránd egyetlen kézirata – irodalmunk nagy veszteségére – Buda ostromakor megsemmisült.”

 

Papp Ferenc: Kemény Zsigmond hátrahagyott munkái. Kisfaludy társaság. 1914. 48. o.

 

Az a könyv, amiben mindezt leírja Papp Ferenc, került a kezembe akkor, sok éve, ott a Magyar Írószövetség könyvtárában, s ennek első oldalán így kezdi a méltatlanul elfelejtett irodalomtörténész értekezését:

Nem régiben báró Kemény Zsigmond élettörténetének néhány adatát kerestem a Maros mentén, s a Mezőségben. Utamnak végső pontjául Pusztakamarást jelöltem ki, ezt a kis mezőségi falut, hol Kemény Zsigmond utolsó küzdelmét harcolta végig, hol hamvai a hegyoldalban agg diófák alatt örökzölddel borított sírban pihennek.

Pusztakamaráson nagy meglepetés várt reám. Kemény Anna bárónő megmutatta a családi levéltárban báró Kemény Zsigmond hátrahagyott műveit, melyek báró Kemény János vagyonának átvételekor kerültek elő. Az iratok gondosan voltak kötve; az egyik félív nagyságú, a másik negyedív alakú volt. Az elsőben nagy összevisszaság uralkodott, de itt-ott az Izabella királyné és a remete czímű regény részei bukkantak elő; a negyedív alakú kötet az Élet és ábránd czímű regény töredékeit tartalmazta.”

Papp Ferenc: Kemény Zsigmond hátrahagyott munkái. Kisfaludy társaság. 1914. 5. o.

Száz esztendővel korábbi kollégánk részletesen leírja, hogy az iratokon nagyon is meglátszott, hogy nem mindig voltak olyan jó helyen, mint Pusztakamaráson a családi levéltárban. Néhol durván össze voltak tépve, gyűrve, egerek rágták meg őket, s a rájuk folyó eső is jelentős károkat okozott.

Ha azonban egymás mellé tesszük a Honderűben 1844-ben megjelent és a Pusztakamaráson  1914-ben véletlenül megtalált két Élet és ábránd töredéket, akkor egy eddig ismeretlen, elveszettnek, elégettnek hitt, fiatalkori Kemény Zsigmond művet kapunk.

Persze a helyzet az, hogy már Papp Ferenc 1914-es találatát is elfelejtették 2019-re, midőn ezt írom, nemhogy Kemény Zsigmond Honderű-s publikációját. A kései recepció alig foglalkozott a fiatal Keménnyel, pláne a források hiánya miatt, mert a forradalom és szabadságharc utáni Kemény hatalmas művei beárnyékolták, kissé talán el is takarták a korábbi művészt, és főleg a vérzivataros magyar történelem miatt. Pedig a fiatal Kemény Zsigmond igazán megérdemli figyelmünket, s különösen az Élet és ábránd az, amely egyedi műve.

Miért?

Mert az Élet és ábrándban Kemény Zsigmond kitekint a magyar történelem zivataros évszázadaiból, egészen Portugáliáig, s megírja a nagy portugál költő Luis de Camões tragikus sorsát, melyen keresztül egészen az indiai Goa szigetéig lát, és mert mindeközben az Élet és ábránd tükör is, melyben a szerző saját drámájának körvonalait is megrajzolja.

3.

Az Élet és ábránd sem csak a barokk hőseposz A Luziadák költőjének, Luis de Camõesnek szenvedélyes életéről szól, hanem legalább annyira Kemény Zsigmondéról, s ahhoz, hogy megértsük ezt az egészen rendkívüli regényt, melynek története és nyelvezete legalább annyira érdekes és egyedi, mint eltűnése és megtalálása, tudnunk kell, hogy mi volt a regény megírásának romantikus háttere, s ki volt Camões. Kezdjük röviden utóbbival.

Luis de Camões portugál költő 1572-ben jelentette meg nagyszabású eposzát, amelyben Vasco de Gama első felfedezőútját írta meg (1497–1498), melynek során Európából először sikerült Afrika körülhajózásával eljutni Indiába. A nagy felfedező, Vasco de Gama egykori útvonalát az író, Camões saját indiai utazásának útvonalával cserélte fel hőskölteményében. Ugyanis Camões is járt Indiában. A fiatal költő szerelmes lett Catherina de Athaide udvarhölgybe, ami miatt a király száműzte az udvarból, harcolt Afrikában a mórok ellen, 1546 és 1549 között, ahol elvesztette egyik szemét egy csatában, ami után újra megpróbált a lisszaboni udvarban állást találni, de sikertelensége folytán 1553-ban hajóra rakták, s Goába küldték, de ott gúnyversével magára haragította a helyi katonákat, így még messzebbre, a kínai Makaóba zavarták tovább. Itt aztán nagy nehezen állást tudott szerezni, végre írni is lett ideje, s állítólag viszonyt kezdett egy helyi nővel, akivel kapcsolata annak haláláig megmaradt. Ezután eljutott az indonéz szigetvilág távoli és legendás fűszerszigetekéig, a Molukka-szigetekig és Malakáig. Többször is hajótörést szenvedett, de kiváló úszóképességének hála; és – mint mesélik – fogai között tartott költeményét mentve saját magát húzta ki a háborgó óceánból. Hőseposzát befejezvén fogságba esett, Mozambikból csak évek múltán, nagy nehezen szabadult, mivel semmi pénze sem volt. Majd hazatért Lisszabonba 1570-ben, ahol Sebestyén király, akinek költeményét ajánlotta, némi életjáradékot biztosított az idősödő költőnek és beteg édesanyjának. Ám Sebestyén király súlyos kudarcot szenvedett a mórok ellen vívott további háborúban Afrikában, s elesett a sivatagban, így Camões koldusszegényen halt meg Lisszabonban. Szonettjei, költeményei, és különösen a Luziadák című hőseposza a portugál irodalom kiemelkedő alkotásai, amelyek közül utóbbi a portugál nemzeti identitás létrejöttében is igen kiemelkedő szerepet játszhatott. Ennek a költőnek életét írta meg elveszett regényében, az Élet és ábrándban a magyar Kemény Zsigmond, s nem véletlen a témaválasztás. Kemény saját magát látta meg Camõesben.

Kemény Zsigmond ugyanis, az Élet és ábránd megírása előtt igen komolyan udvarolt egy kolozsvári „úrhölgynek” Wass Ottíliának, éppen úgy és éppen olyan reménytelenül, mint Luis de Camões évszázadokkal korábban Catherina de Athaidenek.

Ki volt Wass Ottília?

Wass Ottília Erdély egyik leghíresebb családjából, a czegei Wass-családból származott – ugyanabból, amelyből a későbbi Wass Albert -, igen korán árván maradt, nagyon gazdag grófnő, kinek édesanyja nagy jelentőségű szalont működtett a Kolozsvár főterén – ma is megtalálható – házában. Ottília maga is írt verseket, melyeket igen szégyellt később is, bár néhány imitt-amott megjelent és ezért valami fogalmat alkothatunk a grófnő költészetéről. Műveltsége kiemelkedő volt, bejárta Európát, több ízben utazott Görögországban és Törökországban is. A kultúra és a művészetek mellett talán érdeklődhetett a botanika iránt is, ugyanis hagyatékában találtak egy albumot, amelyben szárított virágok és lomblevelek vannak felragasztva a gyűjtő szenvedélyének gondosságával. Elsődleges érdeklődése azonban a művészetek voltak, igen jelentős művészetpártolóként tartották számon, házát valóságos múzeummá alakította az utazásai során gyűjtött műtárgyakból, beszélt németül, franciául, olaszul és angolul is, ő fordította Liszt Ferenc Chopinről szóló könyvét, s amikor hosszú élete után 1917-ben meghalt, teljes vagyonát – az akkor nehéz helyzetben lévő – Erdélyi Múzeum Egyesületére hagyta.

De 1844-ben a grófnő mindössze tizennégy éves gyereklány, amikor a harminc esztendős Kemény Zsigmonddal találkozott, aki rendszeresen járt az édesanyja vezette szalonba.

Miután Papp Ferenc közreadja monográfiáját a Világ című napilap 1923-ban így számol be róla:

(…) Papp Ferenc az első kötetben a szabadságharc bukásáig jut el, tehát harmincöt esztendős koráig kíséri Kemény Zsigmondot. Ebbe a korszakba esik Kemény Zsigmond nagy regényei közül az „Élet és ábránd” amelyet a Honderű egyik hite szerint 1844 márciusában fejezett be Kemény Zsigmond és csak 1914-ben adott ki először a Kisfaludy-társaság. Sokáig általános hitelre talált ez a hagyomány, hogy az „Élet és ábránd” egyetlen kézirata Buda ostroma alkalmával báró Eötvös József lakásán égett el, míg 1909 júniusában Papp Ferenc páratlanul megtalálta az „Élet és ábránd” kéziratának kétszázharminckét oldalát, a Kemény-család pusztakamarási levéltárában. Papp Ferenc nézete szerint ebből a másolatból mindössze harminckét oldal hiányzik. Egészen nem sikerült tisztázni, miért nem jelent meg annak idején az „Élet és ábránd.”

(…)

Életrajzi szempontból a két regény közül az „Élet és ábránd” a fontosabb, mert ennek vallomásszerű karaktere van és itt rajzolja meg Kemény Zsigmond élete egyetlen komoly szerelmének lelki hátterét. A kis Wass Ottilia grófnő volt Kemény Zsigmond rajongásának tárgya és báró Kemény Zsigmond, az Erdélyi Híradó szerkesztője, a publicista, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, egész lelkét letette özvegy Wass György grófnő tizenötéves lányának lába elé. A tizenötesztendős Ottilia mosolya, szava, mozdulata volt ezentúl a nagy esemény Kemény Zsigmond életében. A szabószámlák tekintélyes összegre nőttek és az azelőtt, azután elhanyagolt külsejű Kemény Zsigmond most levélben mond alapos bírálatot frissen készült szalonkabátjáról. Kemény Zsigmondnak szerencséje volt annyiban, hogy a kis Ottilia még a költőkről ábrándozott és az álmodott költő személyesült meg számára Kemény Zsigmondban.

(…)

Ottilia karcsú alakját követve került a nehézkes Kemény Zsigmond a kolozsvári bálok forgatagába, és amikor ez a karcsú lányalak eltűnt előle, örökségül ott maradt a megtört emberek nagy passzivitása és a mély melankólia, amely attól fogva hű társa volt Kemény Zsigmondnak az életen át. Kemény Zsigmond szenvedéseit szenvedi Camoens, a nagy portugál költő és úgy szenved, hogy Szász Károly, a püspök nem tartotta tanácsosnak az „Élet és ábránd” megjelenését, mert attól félt, hogy a közönségre nyomasztóan fog hatni a szenvedés sötét rajza.”

Báró Kemény Zsigmond. Világ. 1923. február 2. 3. old. szerző nélkül.

De talán helyesebb, ha magához a grófnőhöz fordulunk az ügyben, igaz a Wass Ottíliától fennmaradt feljegyzések már egy érett asszony emlékei, de még így is jól sejtetik a szerelmet, amely Kemény báró és fiatal Wass grófnő között lobbanhatott:

Hogy minő benyomások adhattak irányt (Kemény Zsigmond) egyéniségének és fantáziájának — azt én megmondani nem tudom. A kolozsvári társaság akkor, mint most is — elég felületes volt. (…) Az anyám háza, a Wesselényi ház voltak azok a helyek, ahol kivételképen irodalomról, politikáról, a művelődés újabb mozzanatairól és több effélékről lehetett beszélni. Kemény kaszinóba nem járt, azért gondolom hogy inkább abban a körben találta jól magát, ahol az eszméi jutottak érvényre, azokat vitatták meg és érdekkel követték eredeti eszmejárását. Én mint növendék leány csak a mellékszobából hallgattam. A házitanítónk, ki neki barátja és munkatársa volt — Krizbay Miklós volt a neve — sokat beszélt neki rólam: „ha csak a nevedet mondom ki előtte, már olyan lesz, mint a láng” … és több effélékkel tüzelte bele szegény Keményt a keletkező kis regénybe.

A Horváth Mihályék házánál, hol a leányokkal nagy barátságban voltunk — voltak találkozásaink — és én tovább rajongtam egész addig, míg anyámnak egy levélben ki nem nyilatkoztatta, hogy engem halálba szeret és feleségül akar venni.

Anyám, ki minderről semmit sem tudott, nagyon meg volt lepetve, K(emény)nek komolyan értésére adta, hogy abból — már csak a nagy korkülönbség miatt is — nem lehet semmi. Anyám szigorú vizsgálat alá vett, hogy hol és mikor keletkezett ez a dolog és ezzel véget vetett a köztünk való regénynek. K(emény)nem sokára ezek után elhagyta Erdélyt és én…rajongásaimat más irányba tereltem.”

 

Napló, Lapok a múltból és jelenből. Pest. Emich Gusztáv tulajdona. — Ez az irodalmi naptár megvan a Wass Ottilia hagyatékában s belőle hiányzanak a február 6, 7, 8. 9, 10. napjaira szóló levelek. A kiszakítás a feljegyzés előtt történhetett, mert a feljegyzés szövege nem követi a napok sorrendjét, hanem a február 10, 6, 7. 8, 9. napok lapjain halad- Egyébként e lapok némelyike ketté van tépve. A Naplót Wass Ottiliának „baráti emlékül 1870. Jan. 11-én Pesten Rosti Pál ajándékozta.

Forrás: Kántor Lajos: Czegei Gróf Wass Ottilia az Erdélyi Múzeum-Egyesület nagy jótevője. Felolvasás az Erdélyi Múzeum Egyesület Bölcsészet-, nyelv- és történettudományi Szakosztályának 1937. december 7-én tartott ülésén.

A „kis regény” Kemény Zsigmondot igen megviselte, s a csalódás emlékét egész életében őrizte, Wass Ottíliába pedig mindvégig szerelmes maradt, nem csak szerintem, hanem Papp Ferencz szerint is, aki még találkozhatott Wass Ottília grófnővel Kolozsvárott, s könyvében e kapcsolatot igen részletesen, közvetlenül az Élet és ábránd elemzése előtt feldolgozta.

Ehhez talán még annyit érdemes hozzáfűzni, amit Beksics Gusztáv ír le (1883-ban megjelent könyvében), hogy a beteg Kemény Zsigmondot Danielik püspök egyszer meglátogatta, talán az 1850-es években, Kemény szivart akart hozatni, de csengetésére a cseléd nem válaszolt, erre a püspök jó tanácsként azt javasolta, hogy nősüljön meg, mire Kemény az ágya mellett lévő szekrény fiókjából egy verseskötetet vett ki, s a régi kötésű könyvből megszáradt virágokat mutatott a püspöknek.

„Íme.” – szólt hosszú méla csönd után a költő a paphoz: – „Ez az egész, ami számomra a szerelemből megmaradt.”

Sem a báró, sem a grófnő nem házasodott meg soha.

Igaz a grófnőnek lett később egy másik szerelme is, Rosti Pál, aki izgalmas amerikai utazását 1861-ben írta meg, s adta ki „Uti emlékek Amerikából” címmel, de ez nem tartozik szorosan történetünkhöz.

Kemény Zsigmond és Wass Ottília kapcsolatát is csak azért idéztem meg ilyen részletesen, mert szerintem nem egyszerűen inspirálta az Élet és ábrándot, hanem Kemény Zsigmond valószínűleg azért is írta, hogy a grófnőt elkápráztassa vele, de mire a regény végére ért, addigra kettejük kapcsolata is reménytelenül megvalósíthatatlanná vált, s a portugál költő Camões sorsának megidézése szomorú önbeteljesítő jóslattá lett.

4.

 

Mi van az Élet és ábrándban, amely olyan érdekessé teszi? Az embert ez a kis könyv vagy magával ragadja, vagy eltaszítja. Története nem túl szövevényes, inkább romantikus. Az elején mikor még a költő Luis (Camões) és szerelme (Catherina de Athaide) a tengerparton sétálnak az öbölben, a naplementét Kemény Zsigmond így írja le:

Ágykárpitként gördül le az éj egy percben és szürkület nélkül. Hűvös égalj gyermekei, ti nem képzelitek e jelenetet; mint a kórágyan a beteg, lassan szunnyad el a nap, itt Curtiusként omlik alá. (Marcus Curtius, hogy Rómát megmentse magát a mélybe vetette, erre utal az író. Megj. wst) Ott keletről vontatva hág föl az alkony, míg nyugaton a fény fokonként szakad le. A kétes világítás titeket kedélyre hangol; lezsibbad a szenvedély, a kijózanult ész visszatekint a múltra s hűlt vérrel rekeszti be számadását. Itt semmi lépcsőzet, melyen a gondolat megállapodjék; itt az ingerektől megcsapva, egyet dobban a szív, s míg második dobbanásra készülne, sötét mezű gyóntatóként megjelen az éj, hogy nála valljuk be azon titkokat, melyeket a tarka színű világ elől talán keblünkbe rejtettünk volna.”

Kemény Zsigmond: Élet és ábránd. Báró Kemény Zsigmond hátrahagyott munkái. Sajtó alá rendezte, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Papp Ferencz. 1914. 201. o.

És ez csak egy napnyugta leírása, de aki valaha is próbált már tengeren, óceánon, déli vidékeken napnyugtát leírni vagy lefotózni, az tudhatja, hogy minden leírás és minden kép giccsbe hajlik a valóság fenséges szépsége előtt. Mégis Kemény leírása nekem nagyon is tetsző, találó, holott aligha járt Kemény Zsigmond valaha is Portugáliában.

Majd a költő bejelenti szerelmének nagy tervét, s az utazást, s kéri Catharinát, hogy várjon rá. Kemény ezután egy közjátékot ír meg a korról, amelyben bemutatja a hős portugál nép, egykori dicső kedvét és bátorságát, ami már rég tovatűnt, s merő nyerészkedéssé és tunyasággá tompult. Megismerjük Don Pedro Giront, aki a költővel arról vitatkozik, hogy milyen életet is szabadna és kellene élni, az olvasó számára pedig kezd egyre világosabbá válni, hogy milyen is ez a Don Pedro Giron valójában. Sok részletet kihagyva az ötödik fejezetben Camões hangján versel a szerző, később elképesztő épületleírásokat olvashatunk Lisszabonról, mintha Kemény maga is jól ismerné a várost:

 

A Rocio-piac fölött a karmeliták temploma emelkedik; most rom, beszélyünk korában Lisszabon egyik fő ékessége. (…) Következőleg mi betekinteni sem fogunk az áhitat és a tömjénfüst kábító ívei közé, hanem az előcsarnok kockakövein megállunk (…) Pillantsatok kelet felé egy keskeny utcára; ez a Figueira-vásárpiachoz vezet. Ott élénk mozgás uralkodik, mert Brazília érc- s gyémántbányái a kalandor és hódító népnek pillanatokig megszerezhették azon gyors pénzforgalmat, melyet rendszerint ipar teremt, s csak ipar állandósít. Fordítsátok szemeiteket a Rocio-piac éjszaki oldalára; ott az erkölcsi világ aranyolvasztó intézete, az inkvizíció-palota épült föl. (…)”

Kemény Zsigmond: Élet és ábránd. Báró Kemény Zsigmond hátrahagyott munkái. Sajtó alá rendezte, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Papp Ferencz. 1914. 221. o.

Hosszasan részletezhetném a gyönyörű és különös leírásokat e regényből, elég az hozzá, hogy 1554-ben játszódik első fele, s 1574-ben második. A húsz év alatt a főhős megjárja Indiát, de ez mindössze csak egy pillanat regényben. Luis hazatér, ám Lisszabon partjai előtt hajója elsüllyed, s döntenie kell, hogy a kincseket vagy költeményét menti. A döntés nem kérdés, mikor nagy nehezen, megismerjük Fernandot is, leveleket olvashatunk hőseinktől, mint minden romantikus regényben, de Catharina már nem lehet Luisé, a költő kifejti, hogy az inkvizíció hatalmas kőtemplomai merő színlelés, míg az igazi templom a nyelv, a szavak temploma, a költészet.

A regény közepén az elbeszélő költői kérdése visszhangzik hosszan:

         „Szerette-e a még az alig tizenöt éves Catharina Camõest?”

Kemény Zsigmond: Élet és ábránd. Báró Kemény Zsigmond hátrahagyott munkái. Sajtó alá rendezte, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Papp Ferencz. 1914. 254. o.

Talán emiatt a kérdés miatt nem jelent meg soha ez a könyv.

Ma meg aztán pláne igen vegyes érzelmekkel fogadná a közönség egy harminc éves író szerelmét egy tizenöt esztendős lány irányában, még akkor is ha ez valóban nagy szerelem volt. Könnyebb ítélkezni, mint együtt érezni, s biztosak lehetünk, hogy ennek semmi köze semmilyen mai szexuális elhajláshoz, s ahhoz kapcsolódó vélt vagy valós eszmékhez és téveszmékhez, rágalomhadjáratokhoz. Kemény Zsigmond, a legnagyobb magyar prózaírók egyike szerelmes volt harmincévesen egy tizenöt éves lányba, szerelme egy ideig nem is volt viszonzatlan, ám beteljesületlen szerelmének e regényben állított emléket. Ha úgy tetszik korai, tapintatos és elegáns, romantikus Lolita ez a regény.

A regény története hosszas belső monológ után drámai fordulatot vesz, a király elesik a sivatagban és Portugáliát elfoglalja II. Fülöp Spanyolország királya, Camões nyomorogva meghal, de Cathatina és Fernando egy szerény szobrot emelnek sírjára, de a költő igazi emlékműve a műve.

Rozsnyai Jenő így értekezik e műről:

„Mi késztet egy 19. századi magyar írót arra, hogy több száz évet átugorva Lisszabonról írjon? A mai olvasónak még távolabbiak a szereplők, nem is élő emberek, hanem „ködképek a kedély határán” ahogy Kemény egy másik regénycíme mondja.

Ha valahol, itt elmondható, mennyire fontos a stílus! Aki kézbe veszi és olvasni kezdi, rádöbben, mennyire megváltozott a szókincs, a kifejezéskészlet. Ráadásul Kemény már akkoriban sem volt korszerű. Nehézkesen mocorgó körmondatai, már az ő korában sem szerencsés szóhasználata magyarázza, miért nem lehetett soha népszerű. Az írótársak lehet, hogy tisztelték mesterségbeli tudásáért, de olvasni nem nagyon olvasták.

Miért rossz ez? Azért, mert elsikkad a regény értéke. Amíg az olvasó az ómódi szavakon töpreng, a mára helyenként egyenesen érthetetlen szöveget bogozza, elsikkad maga a mű! Pedig kár érte.

Hatalmas tárgyismeret, az életrajz részletes tudása adhatta csak meg az írónak a regény vázát. Utána lehet számolni. Cintra annyi kilométer távolságra van Lisszabontól, ahogy Kemény leírja, maga a város útikönyv részletének is elmenne. (…) ”

Rozsnyai, Jenő: Élet és ábránd. A portugálok emlékezete. Irodalomtörténeti Dolgozatok, (177). 1993. 95. o.

Csak hát az Élet és ábránd nem útikönyv, hanem vallomás. Ami Rozsnyainak nyűg, ómódi szavak, nehézkesen mocorgó körmondatok, az nekem maga a gyönyör, igazi kincsesbányája a magyar nyelvnek. Kemény Zsigmond szerintem nem regényt és nem is történelmi tanulmányt írt, valahol a kettő között, esszé-regényt leginkább, melyet csak pusztán a portugál költészet felől közelítve nem lehet kiismerni, érdemes tudni hozzá élettörténetét is.

Nem azt mondom, hogy ez a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotása, hiszen romjaiban maradt csupán fenn, a szerző életében részlet jelent belőle csak meg, s ő maga is felejtésre ítélte, de mégis történik benne egy olyan horizont váltás, amely a későbbi Keménynél már csak ködös emlék, egész életen át tályogos sebként hordozott ifjúkori csalódás.

Nem beszélve arról, hogy Kemény Zsigmond Élet és ábránd regénye mennyire fontos híd lehetne Portugália felé, éppen úgy, mint Bródy Sándor Rembrandt regénye Hollandia felé, de hát egyiket sem ismeri senki, pedig egyedülálló mindkettő. Míg az Élet és ábrándban a XIX. századi kezdő regény- történetírót pillanthatjuk meg, addig a Rembrandtban az élettől búcsúzó XX. századi idős alkotót. Valahol, túl téren és időn, a kettő között zajlik a magyar próza aranykora, olyan nevekkel, mint Jókai, Gárdonyi, Krúdy, s ebből emelkedik majd ki Márai is. Mindezt most csak éppen csak érzékeltetni kívánom, s tudom biztosan, hogy kissé el is nagyolom, holott sokkal többet érdemelne, de időközben megérkezünk utazásunk célpontjához, Pusztakamarásra.

5.

Ahogy beérünk Pusztakamarásra már messziről észrevesszük a domb tetején álló romos kastély tornyát, kocsinkkal arra hajtunk. A Sütő-emlékház az egyik főutcán van, nem messze tőle a templomkertben magányos fehér márványoszlopon Kemény Zsigmond szomorú mellszobra árválkodik. Amikor felérünk a dombtetőre igen zord idő fogad.

A kastély egykori macskaköves bevezető útjából egy szelet még megvan, a valaha volt kastélykert gyönyörű kertjéből néhány évszázados fa még itt-ott magasba tör, a kastély körül lovak legelésznek. A főbejárat előtt a hosszú fasor megvan, a fasor egyik végén hatalmas fenyő alatt óriási, kerek kőasztal, melyen maga Kemény Zsigmond is könyökölhetett, s bámulhatta bomlott elméjének függönye mögül a mezőségi tájat. A fasor másik végén a szebb napokat megélt kastély tornáca, két fő oszlopa az üres szürke eget tartja, az oszlopok mellett elvadult rózsabokrok meredeznek. Kemény Zsigmond rózsái.

A kastély falai még állnak, de teteje teljesen beomlott, a kastély szobáit sűrű bozót nőtte be, de lassan átverekedem magam rajta, s megtapintom az itt-ott előtűnő fal festését. Ahogy körbejárok eszembe jut egy interjú, melyben Sütő András így emlékszik vissza:

„1949 márciusában szülőfalumból is elhurcolták a földbirtokosokat. Köztük báró Kemény Bélát és feleségét, báró Kemény Gézát és családját. Ez utóbbi kertjében nyugszik a regényíró, az 1875 decemberében elhunyt szellemóriás: Kemény Zsigmond. Míg otthonuk volt: emlékét gonddal ápolták a leszármazottak, de miután Kolozsvár pincéi és alagsorai elnyelték őket, és kastély, kúria, park és szántó, gyümölcsös közprédává lett, kiderült, hogy „forradalmi cselekvés” ürügyén sírgyalázókat is futni hagy a törvény. Kemény Zsigmond sírkövét ledöntötték, márványoszlopát valaki ellopta, végleg eltüntette. Ekkor, mint bárki más, én is szabadon bolyonghattam a feldúlt sírkertekben, a tarvágás folytán megsemmisült arborétum, fenyves, gesztenyés tönkmaradványai között. A rontás hosszadalmas volt, a romlás mai napig tart. Döbbenetes emlékem: a máglya, amely Kemény Zsigmond munkáinak első kiadásait, halála után Budapestről hazamentett kéziratait, leveleit, a 48-as szabadságharc becses dokumentumait elemésztette. Román katonatisztek rakatták azt a máglyát, hogy Kemény Béla több ezer kötetes könyvtárának írmagja se maradjon.

– Menjünk, fiam, állítsuk talpra Kemény Zsigmond sírkőtalapzatát – szólt apám az ötvenes évek elején.

Mentünk, mások is mellénk szegődtek, presbiterek, megrendült magyarok, helyére állítottuk a ledöntött követ, aztán minden lehetséges módon közhírré tettem a jogos „népharagnak” hazudott gyalázatot. Feldúlt sírjáról szólva próbáltam visszaperelni szellemi örökségének becsületét is – olyan körökben persze, ahol azt kétségbe vonták. Az irodalompolitika hatalmi fészkeiben, ahol megvető legyintés, gunyoros mosoly fogadta berzenkedéseimet. „Igazságot az arisztokratának? A megalkuvónak?” Cenzorok hallottak valamit arról harangozni, hogy Kemény Zsigmond Kossuthtal szembekerült a békepártiságban, a forradalom megítélésében. „Lobogónk Petőfi elvtárs! Le az arisztokráciával!”

Tapasztalhattam tehát, hogy Kemény Zsigmond örökségét nem a közöny tartja jégveremben, hanem inkább a butaság, az osztálygyűlölet, az ún. pártos irodalompolitika.”

Igyekeztem fehéren, tisztán hordani az anyanyelv köntösét. Beszélgetés Sütő Andrással. Az Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván által készített beszélgetés először a Tiszatáj 1999. decemberi számában jelent meg, s közölte A Hét 1999. december 16-i száma is.

A kastély most még rosszabb állapotban van, mint valaha, talán már csak Kemény szelleme tartja egyben, semmi más. Míg barátom remek képeket készített, én polaroid kamerámmal próbáltam inkább az elmúlás hangulatát megragadni, a „zord időt”, amely így elemészti a XIX. századi magyar irodalom kiemelkedő alakjának emlékét. Sütő az idézett interjúban tisztázta a Kemény-családot a méltatlan vádak alól, bebizonyítja, hogy semmi közük nem volt a sármási-zsidók lemészárlásához a vészkorszakban, kiknek tömegsírja szintén Pusztakamaráson van.

A szellemi élet balpartjának baloldalán heves ellenzői támadtak „nyüsletéseimnek”, a „méltóságos úr” feltámasztásának. Ehhez még budapesti író is akadt, írván ott az egyik napilapban: „Kemény Zsigmond? Olvashatatlan, élvezhetetlen ódonság.” Szellemileg gyengén táplált kultúrpolitikai körökben még olyan aggodalom is elhangzott, hogy Kemény Zsigmond „ügyének” súlyos ártalmára lehet egy másik Kemény báró: a pusztakamarási Béla, akit 49-ben már elhurcoltak volt Kolozsvárra kényszerlakhelyre, ahonnan el is költözött már örök lakhelyére. Mi volt a vád? Hogy 1944 őszén – a környék magyar földesuraival együtt – maga is – „részese volt” a sármási zsidó közösség – 126 személy – legyilkolásának. Mindhiába hajtogattam, hogy Kemény Béla ki sem mozdult otthonából akkoriban; hiába fogadkoztam: szülőfalum összes lakói tanúsíthatják ezt. Válaszként a romániai zsidóüldözések nemzetközi hírű krónikását idézték: Matias Carpnak 1945-ben kiadott brosúráját, a sármási tömeggyilkosság tanúvallomásainak és más dokumentumainak kis gyűjteményét. Carp, sajnos nem ellenőriz(het)te a kolozsvári népbírósághoz begyűjtött iratok hitelességét. Az viszont föltűnhetett volna vizsgálódásai közben, hogy a főbűnös csendőrtiszt mellé vajon miért sorolják oda cinkos bandaként a környék összes magyar arisztokratáit, földbirtokosait. Annyit tudnia kellett volna sajátos erdélyi viszonyainkról, hogy a zsidóirtás vizsgálóbírói, nyomozói, tanúi nem csupán a gyilkosokat akarják fölfedni, hanem jó néhány magyar földbirtokot is igyekeznek megkaparintani. A kollektív bűnösség, a fasiszta nemzet vérvádja akkor már elnyomta volt a tárgyilagos ítélkezés követelményét. Hosszadalmas történet ez. Ami beszélgetésünkhöz tartozik: a sorsunkba költözött abszurditás. „Mindenki bűnös, aki él – legyen az akár halott is immár közel száz esztendeje!”

Sütő. i. m.

A kastélyból kilépve Kemény Zsigmond rózsáiból metszek párat, otthoni kertemben ültetem majd el őket.

A fasor mentén végigsétálva a kerek kőasztalhoz érünk, az erdélyi emlékírókról, Sütőről, Keményről beszélgetünk barátnőmmel. Elmesélem neki, hogy az Élet és ábrándban olvastam először a „ritőd” szót, s azóta tudom, hogy a „ritőd” nem csak az, ahová remeték bújtak, hanem ahol az ember lelke lakik. Körbenézek Pusztakamarás felett, s azon gondolkozok megint, hogy mi magyarok mennyire gazdagok vagyunk, hogy engedjük pusztulni ezt a helyet. Lehetne itt alkotóház, amelyben akár történelmünk és irodalmunk, oly fontos emlékeit dolgozhatnák fel íróink, mint Kemény Zsigmond és Sütő András életét és művét, az erdélyi zsidóság sorsát, hiszen mindezek tapinthatóan jelen vannak itt. Mindezekért én semmi mást nem tehettem, mint hogy megírtam ezt az esszét, s elkészítettem néhány fotómat.

Indulás előtt a rózsákat szorítom fagyott kezemben, s mikor még egyszer visszapillantok meglátom az aranymadarat. Íme, az aranymadár, amiről sok-sok éve egy fiatal költő egy könyvtár magányában először ezt olvasta egy elveszett és elfelejtett regényben:

Kik hosszabban mulattak Keleten, ismerik az aranymadarat. Míg a többi madarak, ha alkonyul, fűszert lélekző bokrok közé szállnak s ellepik a gránátfák és narancsligetek lombjait: az aranymadár sebesen repked fölöttünk, nyugtalanul várva későbbi órákra, s midőn a hold kinyitná tündér arcát és ezüstével beszövé a láthatárt, összecsapja szárnyát s nyílként felrohan, s ha alig kisérhetik szemeink, lassan kezd evezni a könnyű, a magas légben mert már elszenderült. Ilyen a költő; szenvedélye az eszmény és nem a gyönyör, álomlaka az ég.”

Kemény Zsigmond: Élet és ábránd. Báró Kemény Zsigmond hátrahagyott munkái. Sajtó alá rendezte, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Papp Ferencz. 1914.  233. o.

A zord idők ellenére ez csekélyke reménnyel tölti meg szívem.

(Ez az esszé és a szerző Pusztakamaráson készített polaroidjai először a kolozsvári Korunk folyóirat 2020/februári lapszámában jelent meg.)