A keze gépiesen nyúlt a könyv felé, ám tekintete megakadt a digitális óra kijelzőjén. Elég későre jár, talán nem érdemes belefogni egy újabb fejezetbe. Végül győzött a kíváncsiság. Csinszka bátor és okos arccal nézett a kamerába azon a fényképen, ami a könyv borítóját díszítette. Ady volt az egyik kedvenc költője. Sőt. A kedvenc költője. Gimnáziumban mindenképp. Őt húzta az érettségin, neki köszönhette az évfolyam legjobb érettségizőjének járó jutalomkönyvet. Naná, nem is az ókori görög városállamoknak, amit történelemből dobott a gép. Ady szerelmi költészetéről olyan rajongással tudott beszélni, hogy a vizsgáztatók elfelejtették leállítani. Mégis, számtalan részletét az életének nem ismerte. Példának okáért azt, hogy Csinszkával évekig csak leveleztek, és olykor hónapok teltek el az egyes levelek között. Milyen lehet hónapokat várni egy híradásra?
Egyszer szeretett egy felvidéki fiút. Tinédzserek voltak mindketten. Utazni, országhatáron át, elég körülményesen lehetett csak. Leveleztek hát, amilyen gyakorisággal a posta engedte. Hétvégén írt, hétfőn elküldte. Ha semmi rendkívüli nem jött közbe, pénteken a fiú felbontotta, szombat-vasárnap megírta a válaszát. A rákövetkező héten pedig utazott a levele, gyűrte a kilométereket, hogy péntek délután a lakótelepi ház barna pléh egyenpostaládájában várja az izgatottan érte nyúló kezeket. Keservesnek tűnt a szűk két hét, idegőrlőnek. Utólag belegondolva, jó volt. Bizsergető, reményteli időszak. Álmodozott, mi lesz a levélben. Tervezgette, mit fog rá válaszolni.
Ritka, szinte ünnepnek számító délutánon felhívta telefonon a fiút. Vezetékes készülék nem volt a lakásukban, mobilt csak egyszer látott előtte, üzletember nagybátyjánál. Méretes, nehéz darab volt, manapság talán külön poggyásznak számítana a repülőn. Akkor vágott neki az utca végén álló fülkéhez vezető útnak, amikor négy-ötszáz forint összegyűlt húszasokban. Ez az összeg elég volt a „Szia! Hogy vagy? Hiányzol…” címszavakon kívül néhány perc érdemi beszélgetésre. Előfordult, hogy az édesanya hangjával kellett beérnie. „Sajnos nincs itthon.” Még. Vagy már. Mindegy. A készülék irgalmatlanul elnyelte a húszast. A lemez újraindult, kezdődött a reménykedés, várakozás újabb fordulója. Volt rá idő.
Valaki ellopta azóta ezt az időt. Időközben. Vele együtt pedig ellopta a tervezgetést, álmodozást. Vajon hová rejtette? Mielőtt becsukta volna a könyvet, küldött egy halvány mosolyt az ifjú és bizakodó Csinszka felé. Kicsit irigyelte. Őt még nem lopták meg. Amint leoltotta a lámpát, eszébe jutott, hogy elfelejtette megválaszolni az anyja délelőtti üzenetét, amiben érdeklődik, mi történt azóta, hogy utoljára beszéltek. Tegnap óta.
