Űrméhek?

Amikor megkérdeztem az egyik barátomtól, hogy „Mit gondolsz, jártak-e már méhek a világűrben?” – először csak nevetett kérdésemen, aztán amikor látta, hogy sejtelmesen mosolygok, elkezdett gyanút fogni, majd visszakérdezett:

„Tibor, csak nem azt akarod mondani, hogy vannak »űrméhek«?”

Nem, „űrméhek” – legalábbis jelenlegi tudásunk szerint – nincsenek, de az igazság az, hogy „darabra” több méhecske járt már a világűrben, mint ember. Nagyjából 3420 méhecske, ami meglepően sok a közel 600 emberhez képest, akik 2022 végéig elhagyták bolygónkat, s kerültek egyet a világűrben. Az, aki elsőre legyintene erre a kérdésre, annak sem elemi kíváncsisága, sem fantáziája, sem fogékonysága nincs már sem a komolyabb kérdésfelvetésekre, sem a tudományos megfigyelésekre, amelyek nélkül nem csak az élet, de a tudatos méhészkedés is igen nehezen fejleszthető. A méhek világűrben való vizsgálata, és az ezekből született eredmények igencsak elgondolkodtató következtetéseket hoznak magukkal a méhekkel való földi munkánkat, együttműködésünket illetően.

Amikor a rovarok világáról mesélek laikusoknak, vagy megmutatom nekik testközelből a méhek életét, esetleg kiemelek egy keretet a kaptárból, rajta méhekkel, s közben elmondom a méhek biológiáját, akkor már többször és többektől hallottam, hogy „ezek tisztára »alien-ek«”, vagyis földönkívüliek. De ez csacskaság, a méhek nagyon is földiek, sőt a tudomány mai állása szerint ősibb élőlények, mint mi, emberek, sok-sok millió évvel régebben fejlődtek ki, mint a homo sapiens. A méh – az emberhez hasonlóan – olyan faj, amely jelentősen megváltoztatta a bolygó felszínét azzal, hogy a növényeket arra ösztönözte, hogy minél több virágot hozzanak, és a rovarok általi beporzást részesítsék előnyben az öntermékenyülés, vagy a véletlenszerű szélbeporzás helyett. Mivel ez a beporzás sikeresebbnek bizonyult, egyre több virágos növény lett a bolygó felszínén, és háttérbe szorultak azok a fajok, amelyek nem kedveztek a beporzó rovaroknak. Szabályos verseny kezdődött a méhekért a növények között, hogy minél színesebb, vonzóbb, virágporban és nektárban gazdagabb virágokat fejlesszenek. Ennek a sok millió éven át máig is tartó kölcsönhatásnak az eredménye a sokszínű tavaszi mező, az illatos hárserdő, a csüngő akácvirágzás, a nektár, s végső soron a méz az asztalunkon.

A méhek tehát nagyon is szorosan kötődnek a bolygóhoz, ahogy az egész flóra milliószor millió szálon kapcsolódik a faunához és viszont. Ugyanis a minket körülvevő természet, amelynek mi magunk is részei vagyunk – még ha erről hajlamosak vagyunk is megfeledkezni – kölcsönösen egybeszövődött rendszer.

Növény- és állatvilág elválaszthatatlanul összefügg, s amikor egy-egy elemet kiveszünk, vagy egy oda nem illőt belerakunk, akkor dominóelv-szerűen dől össze az egész rendszer. Különösen fontos és érzékeny elemek ebben a rendszerben a rovarok, a méhek s más beporzók, amelyeknek eltűnése, veszélyeztetése végzetes következményekkel jár az egész ökoszisztémára nézvést, beleértve ebbe az embert is. Nem győzöm ajánlani e témában kortársunk, David Goulson könyveit, különösen a ‘Csöndes Föld – A rovarapokalipszis elhárítása’ címűt (Silent Earth – Averting the insect apocalypse. London 2021.). De ha magyarul szeretnének a rovarok jelenlegi helyzetéről olvasni, akkor a most (2022-ben) megjelent és ingyenesen letölthető rovaratlaszt ajánlom figyelmébe a kedves olvasóknak (kapcsolódó link itt.).

Becslések szerint egyébként mindössze négy évvel élné túl az emberiség a beporzó rovarok kipusztulását, de előbb szörnyű éhínségekkel, majd ennek összes súlyos következményével kellene szembenéznünk. Biztosak vagyunk abban, hogy a jelenlegi világválságot tovább akarjuk súlyosbítani?

Mi lesz a méhekkel a jövőben? Vajon az a megoldás, ahogy ezt milliárdos vállalkozók és fantaszták állítják, hogy a méhek majd elhagyják a pusztuló bolygót velünk együtt? Vagy valami egészen más? Mit mond a tudomány erről és mit mond az irodalom?

Talán éppen ezek miatt a kérdések miatt nem is csoda, hogy a beporzók, azokon belül a mi mézelő méheink, igen kiemelt figyelmet érdemeltek az emberiség történetében kezdetektől fogva, ahogy ezt korábbi írásaimban is megmutattam a méhészet művészetének vizsgálata során. Éppen ezért, a méhek nem maradhattak ki a világűr meghódításából sem, azaz az űrutazásból sem.

 

Az első méhek 1982 március 22-e és 30-a között jártak a Columbia űrhajó fedélzetén az űrben, egy NASA-kísérlet keretében, amit amerikai középiskolások találtak ki. A méheket a texasi Arcadia-beli Coplin méhészet adta, és a vizsgálat eredményét Todd Nelson és James Peterson publikálta „Rovarok repülésének megfigyelése zéró gravitációban” címmel. Egészen pontosan 50 különböző rovart vittek fel magukkal, méheket, lepkéket, legyeket, utóbbiak közül több házilégy bábállapotban volt. Az űrbe utazó rovarok között volt 14 mézelő méh. A kísérlet katasztrofálisnak bizonyult – legalábbis a méhecskék szempontjából –, de nagyon tanulságosnak a miénkből. Azok a legyek, amelyek az űrben „születtek”, viszonylag gyorsan alkalmazkodtak a mikrogravitációs körülményekhez, míg a felnőtt lepkék és kifejlett dolgozó méhek komoly navigációs gondokkal küzdöttek. A lepkék össze-vissza csapkodtak szárnyaikkal, míg a méhecskék egyszerűen nem repültek, hanem inkább csak csimpaszkodtak a megfigyelő láda oldalán, s ha elvesztették a kapaszkodót, akkor „csak úsztak reménytelenül és kétségbeesetten” a levegőben. A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy hiába helyeztek etetőt a megfigyelő ládába, a méhcsaládjuktól elválasztott és az űrbe elsőként kijutott méhecskék nem voltak hajlandóak táplálékot venni magukhoz. Így aztán egytől-egyig éhen haltak az utazás végére. Joggal merülhetnek fel azok a kérdések, hogy vajon a szimulált környezet, a zéró gravitációs helyzet, vagy a méhcsaládtól való elszakítás miatt nem ettek és pusztultak-e el az első „űrméhek”?

 

1984-ben a Discovery űrhajó fedélzetén került sor a második, immár sokkal komolyabb kísérletre, amikor végre már egy egész méhcsaládot vittek fel, méhanyával együtt, összesen 3400 méhet, különleges, erre a célra kialakított megfigyelő kaptárban, amelyben helyet kaptak a keretek, a repülésre alkalmas kis tér és az etető is. A vizsgálat célja a mézelő méhek viselkedésének, túlélési esélyeinek és viasz építményeinek megfigyelése volt mikrogravitációs körülmények között. A legénység a nyolc napos küldetés alatt végig jegyzeteket készített, amelyeket elolvasva ismét csak figyelemre méltó tanulságokat vonhatunk le.

 

 

1984 április 6-án, kilenc órával a kilövés után a méhek láthatóan túlélték az indítást. Április 9-én videófelvételt készítettek a méhek viselkedéséről, rövid repüléseikről és az összekapaszkodásukról a vizsgáló láda falán. Április 11-én ismét videót készítettek róluk, majd április 13-án egy alapos átvizsgálást követően megállapították az űrhajósok, hogy a méhek – meglepő módon és eltérően az első űrutazástól – teljesen alkalmazkodtak a gravitációmentes térhez, és már megtanultak benne repülni egyik pontról a másikra. Táplálkoztak, sőt az építtetőkeretet viasszal kiépítették, bár kissé másképpen, mint azt a Földön szokták, hiszen gravitáció nélkül nehéz eldönteni, hogy hol van a fönt és hol van a lent. Mindössze 120 egyed pusztult el, ami teljesen normálisnak tűnik ennyi idő, azaz nyolc nap alatt. Továbbá az anya még petéket rakott, összesen 35-öt. Éppen ez tűnik fel nekem ebben a kísérletben, hogy kevés petét rakott az anya a rendelkezésre álló időhöz képest, hiszen ideális körülmények között naponta sokkal-sokkal többre, akár több ezerre is képes lenne. Valószínű, hogy a kísérlet mindösszesen nyolc napja kevés volt ahhoz, hogy a méhek minden szempontból adaptálódjanak, de így is figyelemre méltó az alacsony mortalitás, illetve a repülési alkalmazkodás, szemben az első utazással, ismétlem: nyolc nap alatt. Gondoljunk csak bele, hogy az űrhajósok milyen hosszú és kimerítő felkészítést kapnak, hogy el tudják látni a munkájukat az űrben, ahol minden teljesen más, mint itt a Földön.

A méheknek természetes helyzetükből kirántva, minden felkészülés nélkül kellett alkalmazkodniuk, s második nekifutásra úgy tűnik ennyire sikerült, ami nem kevés, ugyanakkor a fiasítás drasztikus visszaesése elég szomorú következtetésekre adhat igen jó okot.

Egy dolgozó méhecske ugyanis szezonban körülbelül 15-38 napig – míg telelés alatt 150-200 napig – él, csakhogy a jelenlegi technológiai tudásunkkal is évekig tartana a legközelebbi bolygóra, a Marsra való utazás. Így egy nem szaporodó méhcsalád az utazás első fázisában igen nagy valószínűséggel elfogyna és elpusztulna. Márpedig igen nehéz hosszú éveken át fennmaradó, önellátó űrkolóniát létrehozni úgy, hogy az ott megtermő zöldségeket és gyümölcsöket ne porozza be valami. De még ha valami különleges módon meg is oldanánk a méhek űrutazását az űrkolóniára, például hibernálnánk őket, akkor vajon hogyan viselkednének ott, miután felébredtek?

 

 

Erre a kérdésre keresték a választ a lengyelországi Pilában lévő atombunkerben létrehozott kísérleti laboratóriumban – a LunAresben –, ahol egy holdi és egy marsi űrbázist szimuláltak, majd pedig betelepítettek 90.000 „méh-űrkadétot”. A cél az volt, hogy megnézzék képesek lennének-e a méhek csatlakozni egy esetleges Hold- vagy Mars-misszióhoz. A kutatók azt vizsgálták, hogy a lezárt tér milyen hatással van a mézelő méhcsaládokra, ezért kétszer kéthetes kísérletet futtattak Habeetat-1 és Habeetat-2 néven.

 

 

 

A méhes egy belülről lezárt sátor volt, ahol a tudósok folyamatosan figyelték a kaptárok hőmérsékletét, nedvességtartalmát, a méhcsalád súlyának változását, sok-sok más adat mellett. A kaptárok mellé a sátorban levendulát, virágport, vizet, egy-két mesterséges fényforrást helyeztek. A tanulmányt a Nemzetközi Asztronautikai Kongresszuson publikálták. A méheket ugyan vizsgálták mikrogravitációs környezetben – ahogy arról fentebb írtam –, de nem nézték meg, hogy miképpen viselkedik egy teljes méhcsalád izolált körülmények között, nyilatkozta Aleksander Wasniowski, a kísérlet egyik vezetője, majd úgy folytatta, hogy

„1000-1200 méhecske pusztult el minden negyedik napon. Eléggé félelmetes volt, mert ilyet azért nem látni a természetben, de az izolációban a halott méhek teste teljesen betakarta a padlót. Egy normális körülmények között élő méhcsaládban nem szokatlan, hogy pár száz méh elpusztul naponta, de a méhanya képes több ezer petét is rakni 24 óra alatt, bőven eleget, hogy pótolja az elpusztultakat, sőt még fejlődjön is a család.”

 

 

Ezt mi, méhészek testközelből megfigyelhetjük a tavaszi időszakban, de Wasniowski és kollégái egyszer csak azt vették észre, hogy az izolált méhcsalád anyja abbahagyta a petézést, a kaptárban lévő család hőmérséklete visszaesett, ami még több méhecske halálához vezetett. Néhány méhecske kirepült ugyan vízért, és kisebb csoport alakult ki a mesterséges fények körül, de a méhek teljesen figyelmen kívül hagyták a nekik kirakott levendulákat, ahogy a virágport is. Mígnem a méhcsalád életben maradt és egyben maradó tagjai „védekező állapotba”, vagy mi inkább úgy mondanánk, hogy telelőfürtbe rendeződtek, egészen pontosan úgy, mint amikor arra állnak be, hogy túléljék a hideg hónapokat. A következtetés tehát az, hogy izolált körülmények között a méhek előbb súlyos veszteséget szenvednek el, majd betelelnek, tehát passzívak. Igen nehéz lesz így őket arra rávenni, hogy egy izolált Hold-, vagy Mars-bázison bármilyen beporzást elvégezzenek.

Mégis tegyük fel a kérdést, hogy vajon az ember készen áll-e a több éves űrutazásra, majd egy viszonylag szűk űrbázison való életre? Nem csak testileg, de lelkileg egyáltalán?

Ha valamire sokakat megtanított a világjárvány körüli lezárások sorozata, akkor az az, hogy akárcsak a méheink, mi is szociális lények vagyunk. Nem tartom tehát valószínűnek, hogy a jelenlegi technikai lehetőségeink mellett a méhek el tudnák hagyni a Földet hosszabb időre. Meglehet mi sem vagyunk képesek rá, gondoljunk csak arra – ha a lelki aspektusokat figyelmen kívül is hagyjuk –, hogy az emberi izmokat mennyire megviseli a gravitáció hiánya, már egészen rövid idő alatt is. Mindez arra mutat, hogy itt, a Földön kellene megmentenünk azt, amit még lehet.

Mindezt figyelembe véve érdemes egy kapcsolódó szépirodalmi alkotásra felhívni olvasóim figyelmét, méghozzá Maja Lunde művére, amelynek a címe A méhek története, s amely valójában inkább ifjúsági regény, félig-meddig sci-fi. A három idősíkon játszódó történet a méhek kipusztulását járja körbe, s annak ellenére, hogy nem ez a legjobb regény, amit valaha olvastam, mégis csak ajánlani tudom, mert igenis elgondolkodtató, s jól bemutatja azt a nem túl távoli jövőt – sőt bizonyos helyein a világnak már sajnos iszonyatos jelenvalóságot –, amikor az embereknek maguknak kell beporoznia a virágokat, hogy termés legyen, s enni tudjanak. Ebben a könyvben olvashatjuk azt a mondatot, amelyet nem árt, ha egy méhész sem felejt el soha, mégpedig hogy:

„A méheket nem lehet megszelídíteni. Csak tenyészteni, gondoskodni róluk.”

Lehetőleg még itt a Földön, mert úgy tűnik, hogy máshol nem fog menni, mert tényleg nincsenek olyanok, hogy „űrméhek”, teszem hozzá óvatosan.

—

Ennek az esszének első változata a MÉHÉSZET szakfolyóiratban jelent meg. Más – „méhes” – esszékkel együtt olvasható ‘A méhészet művészete’ című könyvben, aminek második kiadását itt tudod megrendelni az Írók Boltjából.