„Egy férfi meg akarta tanítani a szamarát, hogy ne egyen.
Amikor a szamár éhen hal, a férfi így szól:
»Milyen nagy kár!
Amikor éppen megtanulta, hogy ne egyen, meghalt!«”
(Philogelos)
A ‘Testodüsszeia’ huszonnyolcadik része.
(Az előző részt itt olvashatjátok.)
Testünkbe szorultunk – Beszélgetés Magyary Ágnessel új könyvéről – Mit gondolunk a testről? Hogyan változott a testről alkotott elképzelésünk az évszázadok során? Mi a fontosabb a test vagy a lélek? Miért űzzük a tökéletest? – Magyary Ágnes íróval Pénzes Kincső készített interjút a DRÓTon sorozatban publikált, majd pedig 2025 tavaszán a Magvető kiadónál megjelenő ‘Testodüsszeia’ című esszékötete kapcsán.
Az élet alapvetően mégiscsak inkább vicces és szerencsére csak kevés időt kell hülye kormányablakban a hülye hivatalnokokkal bajlódnunk. Az embereknek is remek a humorérzéke.
Vegyük például a 15. fejezetben már emlegetett El Escorial pénztárosát, aki arra a kérdésre, hogy vajon akadálymentes-e az El Escorial látogatók előtt nyitva álló része, azt a frappáns választ adta, ha fel tudok állni a székből és felmenni a kétezer lépcsőn, akkor igen.
De az életben mindig megvan az egyensúly, így aztán pár éve amikor a Vörösmarty térről haladtam nagyon lendületesen a Vigadó irányába – a lendületemet Szamóca névre hallgató kutyám is segítette, akinek a hámjában kapaszkodva irtózatos sebességgel száguldoztunk a járdán – egyszer csak szembe találtuk magunkat egy csapat olasz turistával. Ezek a turisták nem bizonyultak túl okosnak, mert amikor látták, hogyan száguldunk, ahelyett, hogy pánikszerűen leugráltak volna a járdáról, inkább azt a frappáns megoldást találták ki, hogy kvázi utat nyitnak nekünk. De azon a résen csak egy sóhaj fért volna át. Így – mivel ezen a konstrukción, amit a kiskutyámmal alkottunk, nem volt fék – az olasz turistákon álltunk meg. Ők fel voltak háborodva, én meg megvontam a vállam és mentem tovább. Mégis mit képzeltek! Szóval semmi alapjuk sem volt a háborgásra.
A szlovéniai Postojnai barlangban azonban francia nyugdíjasok mentettek meg egy kínos szituációtól. Történt ugyanis, hogy a barlang munkatársai, amikor megláttak, kisebbfajta pánikrohamot kaptak, és mint valami idegösszeomlás szélén lévő SS-osztag azonnali hatállyal közölték, hogy a barlangba nem lehet kerekesszékkel bemenni. Ami azért is volt furcsa, mivel a barlangba egy kisvasúttal lehetett közlekedni, ahova a barátaim még mielőtt az ideggyenge erőszakosztag eszmélni tudott volna, fel is pakoltak. Később a vonatról leszállva lehetett sétálni a hatalmas termekben, ahol semmiféle olyan bukkanó, emelkedő vagy egyéb akadály nem volt, amin ne jutottam volna át én is.
A vonatról már nem tudtak leszedni, mivel eltökélt barátaim vannak, de amikor mindenki más leszállt, hogy kedvére andalogjon a hatalmas termekkel rendelkező Postojnai barlangban, én egyes-egyedül a vonaton maradtam és visszautaztam a végállomásra, ahol egyedül üldögéltem, mivel a kerekesszékem ugyan várt rám, csak éppen nem volt, aki segítsen. Ott már nem lehetett fellelni egy darab mérges kápót sem. Végül egy csapat francia nyugdíjas érkezett, akik felismerve a helyzetet, rögtön lesegítettek.
Máskor az utcán gyulladt ki a járgányom. Megijedtem. Majd az első ijedtség után, konstatáltam: az élet nem hollywoody-i film, így kizárt, hogy felrobbanjak, tekintve, hogy nem benzinmotoros eszközzel közlekedem. Ez megnyugtató volt, bár így is nyakig ültem a slamasztikában, mivel a járgány égett, én meg már akkor nem tudtam róla csak úgy felállni és arrébb sétálni. Ekkor finom eleganciával egy fiatalember lépett hozzám, és olyan kimértséggel mintha a táncparketten lennénk, érdeklődött, hogy esetleg segíthetne-e, de még mielőtt meg tudtam volna szólalni, gyorsan tájékoztatott:
A tüzet nem tudom eloltani.
Nagyon udvariasok voltunk. A helyzet megkívánta.
Márpedig jelenleg a tűz jelenti a legnagyobb problémát az életemben – mondtam, mint valami szolid elsőbálozó.
Sajnálkozó mosoly jelent meg az arcán, és minden lovagiassága ellenére diszkréten visszavonult. A tűz pedig égett tovább.
Szerencsére nemsokára megállt mellettem egy szürke terepjáró, amelyből három tettre kész fiatalember ugrott ki, és kérdés nélkül eloltották a tüzet, majd hazavittek.
Spanyolország közigazgatásilag tartományokra van osztva, és nem csak Madrid, mint főváros létezik, hanem van Madrid, mint önálló tartomány, amely a fővárost és annak környékét foglalja magába. Madridban az akadálymentes mellékhelyiségekben feltűnően alacsonyak a WC-csészék. Nem csak úgy simán normál méretben alacsonyak, mint általában az átlagos WC-csészék, hanem még azoknál is alacsonyabbak. Egyszer ezt szóvá tettük, és az önérzetes hivatalnok közölte:
Es la normativa de Madrid.
Azaz: ez Madrid Tartomány előírása. Ja, kérem! Az mindjárt más. Ha ez előírás, azaz remekbe szabott kockafejű bürokraták hosszas fejtőrése után fundálták ki, akkor pokolba a valóság megannyi zavaróan idegesítő vonatkozásaival, hiszen jól tudjuk: az ember azért létezik, hogy ennek köszönhetően ügyeket, papírhegyeket, jogszabályokat és egyéb nyalánkságokat lehessen létrehozni.
És láss csodát: Castilla y León Tartományban már más előírások vannak, ott vélhetőleg kevésbé filozofikus hajlamú hivatalnokok intézkednek, ezért nem azzal akarnak bevonulni a világtörténelembe, hogy valami egészen abszurd módon liliputi magasságú WC-csészéket állítanak fel.
Madrid Tartomány tiszteletreméltó hivatalnokai úgy jártak, mint az ókori viccben a férfi, aki meg szerette volna nevelni a szamarát.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy csak részsikereket értek el.
Magyary Ágnes
Testodüsszeia
Mivel jár egy betegség, ha nem tudjuk megnevezni, ha évtizedekig fogalmunk sincs, hogyan fog változni, ha évtizedekig kell várni a diagnózisra? Ha mindezek okán nincs elképzelés és tudás a gyógymódról, ha ötletek és próbálkozások mentén nő fel egy ember, miközben egyre nehezebbé válik számára minden fizikai tevékenység, és fiatalon kerekesszékben köt ki? Vajon hogyan épül bele az ismeretlen betegség és velejárói az identitásba? Mivel jár a küzdelem fizikai és lelki síkon? A Testodüsszeia vallomásos esszé, betegségkönyv: Magyary Ágnes, aki gyerekkora óta izombetegséggel küzd, kíváncsian, nagy erővel, sok humorral, szép, szomorú és vicces emlékek mentén halad, megidézve Susan Sontag, Esterházy Péter vagy Roberto Bolano gondolatait éppúgy, mint az ókori írókat. A Testodüsszeia intellektuális kalandtúra, könyv a gyengeségről és az erőről. A könyv innen előrendelhető.
BEMUTATÓ:
2025. április 1. Magvető Café
