Tékozló tudatok - Márton Evelin 'Farkashab' című könyvéről
Általában az emberek mérhetetlenül vonzódnak az egzotikumhoz. Erről viszont olyan zavarosan kisszerű elképzeléseik vannak, hogy az egzotikus lehet egy távoli karib-tengeri sziget, vagy egy közép-ázsiai romváros. Márton Evelin viszont maga az egzotikum.
Arról, hogy az indiánok az amerikai kontinensen élnek, és könyveket írnak róluk, regényeket és más természetű műveket, későn nagyon későn értesültem.” (5. old.)
Kelet-Európa ellenben olyan hely, ahol mindenki ott van, ahol nem kellene lennie, mint például az egzotikum Márton Evelinben, vagy Márton Evelin az egzotikumban. Vagy úrilány a munkásnegyedben. („Magánház kerttel polgári csökevény. Sok helyet foglal el, és kevesen férnek el benne.” 13. old.) Ettől van az örökös kívülálló érzés – más szóval egzotikum. Iszonyú erőfeszítést igényel ugyanis, hogy olyan szerepeket játsszunk, amelyek nem mi vagyunk; de ezt osztották ránk. Ha ez nem lenne elég, még számon is kérik, hogy miért nem vagyunk azok, amik nem vagyunk, de kellene, hogy legyünk. Micsoda impertinencia!
A hely viszont illúzió, hisz bármikor átalakítható (bármit le lehet bontani és új városrészeket felhúzni helyette). Az idő elvont fogalom, hiszen pusztán értelmezés kérdése (lásd: a Húsvét sem ugyanarra a napra esik a különböző háztartásokban: „Nagyhét volt, mindenkinek egyformán esett abban az évben.” (15. old.).
1992. május, a piac fölött nyolc emelet magasságában. Tizenkét éves vagyok, és mindenféle idegállapot vesz erőt rajtam. Váltakozik a bágyadtság, az eszeveszett tettvágy és a tökéletes közöny. Időnként naplót írok, a régi dolgokról is. Van néhány barátom, de csak a magány burkán túl, amelynek köszönhetően még mindig felerészben kétvízközi indián és tuareg vagyok. Olvasok, most éppen az ördög színeváltozásáról.” (36. old.)
Márton Evelin az a szerző, aki mindig ugyanazt a történetet írja (állítólag ezzel mindenki így van), de mivel imád címeket adni – és fene egye meg, iszonyú jól is csinálja – különböző címek alatt adja ki ugyanazt a sztorit. A műfajt is megjelöli a könyvében: archív napló. Ezt nevezem én átvágásnak; de lássuk, mit akar a szerző.
A szöveg pontosan jelöli az éveket a pár oldalas „naplóbejegyzések” előtt (márpedig az idő pusztán értelmezés kérdése). Igaz, később előkerül egy másik napló is (a nagyapa naplója), aki tanító volt. És így eljutunk szerzőnk másik rögeszméjéhez a szavak jelentéséhez. A napló lehet az emlékeink feljegyzésének őrzője, és lehet az iskolai teljesítmények dokumentuma. Kérdés, hogy ki hogy érti. És bárki bárhogyan értheti. És akkor még nem beszéltünk a szavak eredetéről, hogy az eredeti nyelvben mi volt a szó jelentése, megtudhatjuk, hogy huncut szavunk eredetileg német szó volt, a kutya nemi szerve (ezt jelentette). Bevallom, utánanéztem, mert úgy voltam vele, a szerző csak játszik. És akkor még nem beszéltünk a nyelvek találkozásáról (török, román, német, cigány stb.); így aztán joggal merül fel, hogy ki mit ért egy adott szóból. Így aztán akár ki is lehet találni szavakat, mert miért ne lehetne. Az archív melléknév idebiggyesztése sem oszlatja, hanem növeli a homályt. Archív jelentése: hivatalos úton megőrzésre eltett. Így már a címen sem lehet annyira csodálkozni: Farkashab. Miért ne lehetne a farkas hab, és akkor ez így már farkashab – jelentsen bármit.
De miről szól a Farkashab? Kolozsvárról, bár ezt a szót még véletlenül sem írja le a szerző.
(Bodor Ádám is csak egy ködös kedd délután tesz utalást Kolozsvár nevére: „…a város is olyan sejtelmes, mint a köd alatt ébredező Kolozsvár a Görögtemplom utcából nézve.”) Mert, mint tudjuk, a szavak jelentése bizonytalan, és sosem lehet tudni, hogy egy másik nyelven mit is jelentenek pontosan. Ez, kérem, a merő kolozsvárizmus. Ezt a műfajt csak az tudja művelni, aki itt született. A gyüttmentek – éljenek itt akár ezerötszáz évig – ezt nem értik. Ez csak az tudja, hogy milyen, akinek a feje fölül lebontották a Hóstátot, majd visszataszító toronyházakkal zsúfolták tele az egykori káposztaföldeket. „1990, Húsvét, a néhai Hóstát peremén. A régi rendszer utolsó rúgása repített minket oda, a szép és modern tömbházba, ahol a dolgozó nép megannyi képviselője él. A házunkat, amely a város másik végén, egy másik hóstátban állt lebontották, és végre elkeveredhettünk mi is a masszában anyámmal, ahogy illik. Az illendő viselkedéssel nem álltunk valami jól, sok behoznivalónk van, azóta is. A tömbház helyén régebben zöldséges és virágoskertekbe futó udvarok voltak, a díszesen faragott kapukon tehenek és ökrök jártak ki és be. A módosabb házaknak tornáca, és faragott homlokzatdísze volt, sok helyen állandó szolgát tartottak a réges-régben. Ez a szép és modern monstrum hat-hét portányi helyet foglal el.”
Bábel toronyháza – mondaná Bálint Tibor. És milyen jól mondja. Mintha ugyanazok a figurák elevenednének meg a Farkashabban is. Bálint Tibor is a kolozsvárizmust művelte, mivel Kolozsvár Erdély Jeruzsáleme – kevésbé szofisztikáltan csak Bábel. Kolozsvár olyan, mint egy puzzle. Bármikor bárki szétszedheti és újra összerakhatja. Úgy tűnik, erre nagy a hajlandóság. Lásd a Hóstát lebontását. Kolozsvár egy hamis utópia. Azért, mert úgy tűnik, nem a jövőről szól, hanem egyszerre van benne jelen a múlt, a jelen és a jövő. „…Paradis…amikor meghallotta, hogy hazájában felsüthet újra a kapitalizmus és talán a monarchia szépséges napja, sebtében hazajött…” (23. old.) De az is lehetséges, hogy Kolozsvár csupán fikció, amelyet mindenki csak úgy mesél el, mintha valóság lenne. („..összevissza hadovált Szevasztopol ostromáról…Szemrebbenés nélkül idézett Tolsztoj szevasztopoli elbeszéléseiből, azt állítva, hogy ezek az ő emlékei.” (59. old.) Mert Kolozsvár lehet, hogy Szevasztopol?
De miről szól a Farkashab? Az időről. Ezért kell ennyire akkurátusan jelölni minden második oldalon. Nem mintha ennek lenne bármilyen jelentősége.
Ez nem az elveszett idő – le temps perdu. Kolozsváron nem vész el az idő, annyira nem mennek és soha nem is mentek jól a dolgok. Itt az idő mindig ugyanolyan. Egy fikarcnyit sem változik, és főleg esze ágában sincs elveszni. Minek? Hisz ő élvezi. Azt, hogy nem változik. Ezt persze nehéz elhinni: „Olyasmiket mesél, amiket hihetetlennek találunk, hiszen a szép új világban már nem lehetséges a népirtás és semmi ilyesmi, de tudjuk, igazat mond, a szép új világ egy folttal sem jobb, mint a régi vagy az eljövendő.” (57. old.) Hiszen: „A népek elmeállapota az örök változatlan tényező a történelmi gépezetben.” (10. old.)
Márton Evelinnek nem történetei, hanem benyomásai vannak. Így aztán egy merész mozdulattal a cselekmény kizökken a térből – de nem az időből, ami amúgy is csak értelmezés kérdése –, és Falura kerülünk. Így, nagybetűvel.
Mert ez a szöveg nem promenád, hanem a szerző tudatának bőséges kiáradása. Megbontva a tér és idő egységét a szöveg is töredezettebbé válik, ha egyáltalán lehet ezt még tovább fokozni. Lehet. Bár itt is mintha ugyanazok a figurák tűnnének fel: az életbölcsességeket szajkózó rögeszmés idősebb férfi alakja, a társadalom peremén billegő kamasz csak a bódulatot kereső lecsúszott alakok. Pusztán a környezet más, mert itt nincs sem Hóstát, sem lakótelep: csak bukolikus táj. Mert mintha mindenki arra vágyna a Farkashabban, hogy Paradis úr kétes eredetű bélyegeit nyaldossa.
Mert a Farkashab a tékozló fiú történetének parafrázisa. Ahol a főszereplő (és mindenki más) elcsatangolt az Atyától, hogy a disznókkal fetrengve a vájúból egyék. A különbség csak annyi: nincs visszaérkezés és a megbocsájtásban való feloldozás.
(Márton Evelin, Farkashab, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2022, 144 oldal)
Márton Evelin: Farkashab. Marosvásárhely, Lector Kiadó, 2022.
A szerzőről:
Márton Evelin Kolozsváron élő író, a Helikon szépirodalmi hetilap szerkesztője. Kötetei: Bonjour Leibowitz (2008); Macskaméz (2011); Papírszív (2012); Szalamandrák éjszakái (2015); ABC80 (Cătălina Nistorral társkiadás, a nyolcvanas évek képes-verses ábécéje, román nyelven, 2017); Nopțile salamandrelor (román nyelven, ford. Kocsis Francisko, 2017); Solea minor (2021).
A könyvről:
A Farkashab műfaját a szerző archív naplóként nevezi meg. Az énelbeszélőben az emlékek újraélése az önmagával való szembenézést, a múlt árnyaival, démonaival való harcot váltja ki. Kitörési kísérleteiben mindig az általa jól bejárt/belakott perifériára vetődik vissza, mintha erre ítélné a karma, illetve a család és a társadalom
