Maga sem értette, hogyan került a folyóba. Csak napozni akart. Meg egy kicsit emberek között lenni. Az sem baj, ha ismeretlenek. Az sem baj, ha zajosak. Az sem baj, ha erős szagok terjengenek a parton álló büfé felől. Belülről kényszerítette valami, hogy kimozduljon a négy fal közül. Szorította torkát a szomorúság, végtagjait megbénította a félelem, ám a gyomra tájékán, valahol, ahol testének középpontját sejtette, húzta előre a láthatatlan. Húzta, ki az ágyból, a szobából, a házból, ki az utcára, a szabad ég alá, a levegőre. Ment a törzse, rajta a fejével, az összeszorult torkával. Kezei és lábai, mintha érzéstelenítőtől lettek volna zsibbadtak. Egy hete nem járt, leszámítva a hálószoba, a konyha és a fürdőszoba közötti vánszorgást.
A májusi eső napokig verte az ablakot, ő odabentről nézte. Már nem tudta, hogy az arcán a könnye csorog, vagy az eső áztatja azt is. Egész életében csodálkozott, ha azt hallotta, hogy valaki depressziós. Sőt, megvetette azt, aki elhagyja magát. Csak Balázs temetése után, egészen pontosan a huszonnegyedik napon érezte, hogy nem akar már semmit, elfogyott az ereje. A fia azonban nem engedte el a kezét. Orvoshoz vitte, kiváltotta a gyógyszerét, naponta látogatta. Ha valami miatt nem tudott jönni, többször telefonált.
Egy év telt el a temetés óta. Noha a vizsgák között utazhatott volna a fiú, a covid miatt nem léphette át a határt. Ráadásul, ő minden reggel megnyugtatta a telefonban, hogy a lehető legjobban van, szedi szépen a tablettákat, rendbejött. Hogy éppen az egyéves évfordulón ürül ki az utolsó csomag gyógyszer, s neki újra elfogy az akarata, nincs ereje felkeresni még az orvost sem, azt Kisbalázs nyilván nem gondolhatta.
Mára elállt az eső, elúsztak a felhők, ragyogott a nap. Első gondolata egy nagyobb séta volt, de ehhez nem érezte magát elég erősnek. Helyette elég lesz, ha lemegy a vízhez. Lassan kezdődik a szezon, van már egy kis élet. Gépies mozdulattal emelte le fürdőruháját a gardróbszekrény legfelső polcáról. Rá pamutsortot húzott, felülre egy kinyúlt pólót, lábára papucsot. Egy Skála feliratú, kopott reklámszatyorba beledobta a törülközőjét, egy találomra leemelt könyvet és egy ásványvizes palackban csapvizet.
Hogy a házból kijusson, szüksége volt a kulcsra. Sosem tartotta a zárban, felkészülve, ha esetleg Kisbalázs akkor érkezne, amikor ő nem tud ajtót nyitni. Akármi is legyen az oka. Például, hogy rosszul van. Az elmúlt héten ez utóbbitól félt a leginkább, ez volt, ami bénította. Hallotta a rádióban, az orvos által javasolt beszélgetős sorozatban, hogy testi baj nélkül is lehet pánikrohamot kapni, fulladni, elájulni.
A kulcsot az előszobafogasra akasztva találta meg, egy selyemsál alatt. Sejtelme sem volt, hogyan kerülhetett oda. Kilépve a tornácra eleinte csak hunyorgott. Ahogy szeme megszokta világosságot, körülnézett. Az elvadult kert látványa nyugtalansággal töltötte el. Próbált dolgozgatni az elmúlt egy évben, főleg a veteményesben, de nem bírta a munkát, nem volt hozzászokva. Harmincöt év irodai munka után olyan derékfájással küzdött, ami a kolléganői szerint elég lett volna a leszázalékoláshoz. A depresszió azonban még erősebb volt. Elhívta párszor a keresztutcában lakó Józsi bácsit is, aki csekély pénzért kaszált, füvet nyírt. Csakhogy Balázs szaktudása és irányítása nélkül hiábavaló volt minden.
Szokásos helyükre, a fűzfa alá terítette törülközőjét, a napos és árnyékos rész határvonalára. Fürdőruhára vetkőzött, és leheveredett a napos részre. A kendő árnyékos fele mindig Balázsé volt. Most rátette a szatyrot, legalább kevésbé fog felmelegedni benne a víz. Néhány kisgyerekes család volt a parton, három kutyasétáltató, odébb egy óvodás csoport. Az óvónő szavaiból annyit vett ki, hogy a különféle víztestekről, tóról, folyóról magyaráz a lurkóknak. Pár ovis apró gallyat, falevelet dobott a vízbe, s nézték, hogyan sodorja lefelé.
Két fiatal apuka bátran beszaladt a vízbe, egymást heccelték, fröcskölték. Éppen csak totyogó gyermekeik követték őket, óvatosan szedve lábukat a kavicsokon. Előbb bokáig merészkedtek be, majd térdig, aztán kiszaladtak, és újra be. Az apukák felkapták, megforgatták őket, a kicsik kacagva sivalkodtak. Úgy tűnt, a víz már nem bántóan hideg.
Kinyitotta a könyvet: válogatott versek a magyar romantika korából. Csöpp kedvet sem érzett az olvasáshoz, csak hevert tovább, élvezte a nap melegét a bőrén. Kezével a homokot kapirgálta, tenyerébe vett egy adagot, kipergette az ujjai között, majd egy másik maréknyit feldobott a levegőbe és hagyta, hogy vigye a szél. Nem bánta, hogy néhány homokszem visszahull a hajára, törülközőjére.
Egy órányi sütkérezés után úgy döntött, ideje megmártózni. Nem szaglászta magát, de feltételezte, hogy a zuhanyozás nélkül töltött hét nem vált előnyére. Most hát két legyet öthet egy csapásra, átmozgathatja magát a vízben, s tisztálkodhat valamicskét. A víz jólesően hűvös volt. Lassan haladt, megvárta, míg nemcsak a bőre hűl le, de a húsában, csontjában is szétárad a hideg. Amikor combközépig ért már a víz, megállt, és kezével locsolgatta nyakát, vállát, fejét.
Hirtelen tört rá a vágy, hogy ússzon, a fejét is belemerítse, nagy karmozgásokkal haladjon. Egy lendülettel beljebb vetődött, érezte, hogy még ott is csak a mellkasáig ér a víz, tehát baj nem lehet. Hozzáfogott tempózni, mellúszásban, amennyire csak bírta, kinyomta felsőtestét a kartempónál, miközben lábaival széleseket, erőseket rúgott. Nézte a parton álló fűzfát. Mindig az volt a viszonyítási pont, Balázs sokszor ugratta, hogy még egy álló fát sem tud lehagyni. Darabig tartotta magát a sodrásban, nem haladt ugyan előre, de legalább hátrafelé sem. Egy-két perc után fáradni kezdett, gyorsúszásra váltott, hátha úgy egy helyben tud maradni.
Ekkor ért vele egy vonalba a délről felfelé tartó sétahajó, fedélzetén bámészkodó és fényképező turistákkal. A hajó keltette fodrozódó hullámok hamar elérték a partot, megtörtek, és visszaindultak a folyó közepe felé. A sekélyben játszó gyerekek sikongva szaladgáltak, átugrálva a hullámok taraját.
Épp jobbra fordította a fejét, hogy emelkedő karja alatt levegőt vegyen, amikor átcsapott fölötte a hullám. Levegő helyett vízzel lett tele a szája. Egy szabálytalan tempóváltás közben megpróbálta kiemelni a fejét a vízből, ám ekkor balról elérte a visszahúzódó hullám, s újra vizet nyelt, most már orrán-száján egyszerre. A sodrás és a hullámok együttes erejével nem tudta felvenni a harcot. Pánikba esett. Mégiscsak utolérte hát, nem otthon, a házfalak közti magányban, hanem a szabadban, ahová azért jött, hogy egy kicsit emberek között legyen.
Kétségbeesetten igyekezett tempózni, de ereje elfogyott, teste lehűlt, sem légzésének, sem mozdulatainak nem volt többé ura. Érezte, hogy víz alá kerül, és a víz húzza lefelé. Úgy, mint régen, álmában, amikor beszippantotta egy örvény a Tiszán. Akkor megszólalt az ébresztőórája. Most nem volt miben bíznia, nem fog felébredni, meghal a sodrásban. Nem akart tovább küzdeni. Abban a pillanatban, ahogy elengedte magát, hadd vigye a víz, megérezte felkarján a szorítást. Nagyapa!
Ötéves lehetett, amikor a Tiszán sátoroztak. A Kárpátokból érkező Tisza gyors folyású volt, a gyerekek csak felnőtt felügyelettel játszhattak még a partján is. Azon a délutánon, mialatt szülei a táborhely kialakításán fáradoztak, nagyapja ült mellette egy kempingszékben. Kavicsokat raktak kupacokba, külön a kisebbeket és a nagyobbakat, megint külön a sötéteket és a világosakat.
Korábban az apja már tanítgatta úszni a Borzsában, a városi uszodába is eljárt, úgy vélte hát, meg se kottyan neki a víz közepén elterülő kis szigetre átjutni. Se szó, se beszéd, felugrott a kavicsok mellől, szökkent kettőt előre és már benne volt a sodrásban. Nagyapja utána vetette magát, hatalmas kezével átkulcsolta a felkarját, és három lépéssel kint voltak a parton. „Krucciását!” – morogta az öreg, az ijedtségtől könnybe lábadó szemmel.
Ernyedten tűrte a szorítást, a partra vonszolást. Köhögött, köpködött és zihált. Csak mikor szilárd földet érzett a teste alatt, akkor nyitotta ki a szemét. Látta a vizet, amelyen már elültek a sétahajó keltette hullámok. Látta nagyapja kezét a karján. Látta a hosszúkás körmökben végződő hosszú ujjakat. Ellenben ez a kéz nem volt ráncos. Hiányoztak róla a kidudorodó erek. Az ujjakon növő finom, halványbarna szőrszálak még nem őszültek. A csuklón bőrmadzagból font karkötő futott körbe.
Fejét nem bírta mozgatni, csak szemével követte a kar vonalát, fel a vállon át a nyakig. Amint tekintete találkozott a Kisbalázséval, csak ennyit suttogott: „Jesszusom, azt hittem, Bécsben vagy és vizsgázol.” A fiú elmosolyodott, és vizes nadrágszárát gyűrögette: „Nem lehet mindig igazad, Mamuszka.” Majd kacsintva hozzátette: „Csak csobbanni akartam egyet a Dunában, de túl erős volt a sodrás és idáig hozott.”