Csak érjek haza, sóhajtja a futószalag fölé egy nagydarab, fehéringes pasas, és kirak néhány zsömlét, papírba csomagolt felvágottat, négy doboz sört. Láttam már itt.
Na, mert, mi lesz akkor, Ferikém?, kérdezi a pénztárosnő. Fáradt huncutkodás a visszajáró vevővel.
Megverem az asszonyt, viccelődik Feri.
Á, nem hiszem én azt el, viccelődik a pénztárosnő, közben villámgyorsan végigpittyegeti a söröket.
Feri a nejlonszatyorba rámolja az árut, még egy kis szemtelenséget azért megenged magának a pénztárosnő mélyen tisztelt ülepével kapcsolatban, ami sajnos soha nem látszik, hiszen mindig ül, így a blokkolásba még pont belefér egy rövid deréktáji panasz. Mert, hogy mindenki lumbágós, tudja meg a sorban álló, mérsékelten érdeklődő közönség, illetve mindenki az lesz, ne legyünk tévedésben, a gerinc az kényes dolog, a fizikai munkásokat ugyanúgy fenyegetik a különféle bántalmak, mint az ülő munkát végzőket, az irodistákat, hogy példát mondjunk – ezt már az előttem álló duplaszéles néni teszi hozzá, amikor az ő tejföle és csirkeszárnyai csipognak a kódleolvasón. Feri gondterhelt viszlátszevasztokcsók-ot mond a fotocella előtt, a merev fickók mesterséges lazaságával odaint mindnyájunknak, kicsit megtisztelve is érzem magam.
A Tuskó Feri, mormogja a pénztárosnő.
A fiatalok mit se tudnak a csigolyakopásról, na persze, a fiatalok általában semmiről sem tudnak semmit, honnan is tudnának, azt hiszik, hogy tudnak, de majd meglátják, folytatja a néni, és képlékennyé válik padlólap a talpam alatt, miközben próbálok kikerülni a felém vetett duplasugarú tekintetéből. Egy kicsit még oldalra is lépek, pedig elég nehéz most, súlyos lett a bokám, a térdem is bizonytalan, mintha éppen bocsánatot kérnék, amiért az ő szemszögéből viszonylag fiatalnak tűnök. Szorgalmasan üzenem minden porcikámmal, hogy higgye el, én egészen pontosan tudom, hogy az égvilágon semmit nem tudok, legföljebb a gerincről van némi fogalmam, de az igazán nem számít, és különben is hol mernék én ezzel jönni, amikor nincs se sérvem, se csúzom, de még csak egy kicsike kopást se tudok felmutatni.
Csak ez lesz?, kérdezi a pénztárosnő, bólintok, kotorászok az apró után, csak ezresem van, a néni már kifelé döcög. A háttal ülő pénztáros meg sem mozdítja a fejét, úgy mondja oda, hogy a Duplaseggű Nyugdíjas Tanárnő ma is milyen okos volt. Érdekes, én is duplának láttam, gondolom, és elszégyellem magam.
A vevők feje fölött a szemközti kasszától röppen egy kérdés, Mit gondolsz, ma jön a Pontosnő? Pénztárosnőm fáradtan felnyihog, Remélem, nem.
Rám mosolyog, visszaad, kezdek zavarba jönni, végeztünk, mögöttem áll a sor, de őt nem zavarja, képzeljem el, minden áldott nap megérkezik a Sörös Pontosnő, pólóban és melegítőnadrágban, vesz egy kartonnyit a legrosszabb sörből, és ötösével fizeti ki, mert úgy jár rá a százalékos kedvezmény. A tetejébe még a pontokat is rátéteti a pontgyűjtő kártyájára. Minden egyes blokkolás után. Gondolhatom, csak megy az idő, a sor gyűlik mögötte, mindenki őrá vár, úgyhogy minden kolléga hetek óta retteg, nehogy az ő sorába álljon, hát… gondolhatom.
Gondolom, mondom.
Na, ott is van, biccent a szomszéd sor vége felé, kellett emlegetni, és valóban, ott áll egy nő, pólóban és szürke melegítőnadrágban, enyhén hájba torzult arccal, kocsija telis-tele sörösüvegekkel, kezében a kedvezményt biztosító kuponok és a pontgyűjtő kártya. Elvörösödök.
Szinte minden nap jövök. Volt-e itt valami hülye húzásom valaha, gondolkodom, de semmi nem jut eszembe. Semmi kirívó, semmi túlzott rendszeresség, soha nem történt velem a közértben semmi különös (eltekintve a múlt héttől, amikor a biztonsági őr megfogta a fenekemet és azonnal azt mondta, Pardonbocsánat, ne haragudjon már, véletlen volt, amit én azonnal el is hittem neki), vajon engem hogy hívnak itt, ha kilépek az utcára? Talán mától A Nő Aki Képes Végigállni A Sort Egyetlen Melba Kockáért.
