1890-ben született zsidó művészcsaládból Borisz Leonyidovics Paszternak, akinek költészetét már a húszas években nagyra értékelték az esztétikát az ideológiánál többre becsülő orosz olvasók. Paszternák, mivel zsidók a cári Oroszországban nem mehettek egyetemre, külföldön, Marburgban tanult, több nyelvből, köztük magyarból is fordított, s végül is amikor 1934 után az ú.n. „szocialista realizmus” szellemében lehetett csak alkotni a szovjet íróknak, kiállt a sorból: hosszú éveken inkább műfordításokkal kereste kenyerét. Nyikolaj Bulgakovhoz, a „Mester és Margarita” szerzőjéhez hasonlóan ő is regényt írt, de nem mitikus keretben: a „Doktor Zsivágó” egy túlélő költő (a „Zsivágó” oroszul „élőt” jelent) regénye a forradalomtól a polgárháborún át a szovjet munkatáborok rideg valóságáig. Paszternákot sokáig Buhárin, egy befolyásos bolsevik politikus védelmezte, majd miután azt „jobboldali elhajlás” címén perbe fogták és kivégezték, Sztálin, aki babonás módon tisztelte a költőket, ügyelt rá, hogy a hírneves költő ne kerüljön bele egyetlen tisztogatásba sem (az őt személyében megsértő Mandelstámot is próbálta „megőrizni”, de végül elkerülte figyelmét az először csak Voronyezsbe száműzött költő Gulág-sorsa). De amikor évekkel Sztálin halála után, Borisz Paszternak az „Olvadás” szellemében bizakodva külföldre küldte regénye kéziratát, lecsapott rá a rendszer megtorlása: hogy elkerülje a száműzetést, az idős költőnek le kellett mondania irodalmi Nobel-díjáról, meg kellett tagadnia,amit fő művének tartott. „Árulása” miatt olyan mérvű hivatalos szennyáradat zúdult rá és családjára, amilyen 1946 óta nem ért orosz írót vagy költőt.
Három évvel a „Doktor Zsivágó” külföldi megjelenése után Paszternák meghalt, de könyve világsiker lett,
rengeteg nyelvre fordították és a belőle készült film (a regény érzelgősebb és felhigított változata) megismertette nevét még az analfabétákkal is. Az Újtestamentum szellemében írt verseit, az ún. „Zsivágó-verseket” én már a hatvanas évek közepén fordítottam magyarra és adtam ki a „Karácsonyi csillag” címmel, Sulyok Vince barátommal megosztott kötetben Washingtonban. A rendszerváltás után, bár kiadták magyarul verseinek gazdag válogatását, Paszternak nem csak politikailag látszott „elavultnak”, posztmodern-előttisége, verseinek hagyományos formája miatt is teljesen háttérbe szorult, pedig kevesen írtak nála szebb modern orosz verseket. Ideje, hogy emlékezzünk bátorságára és rendszer-ellenes hazafiságára.
A másik költőnek bizonyos értelemben több szerencséje volt, mint Paszternáknak. Joszif Brodszkij 1940-ben született az akkori Leningrádban. Túlélte Leningrád szörnyű ostromát, családjából „csak” egyik nagynénje halt éhen az ostrom alatt. Brodszkij fiatalon kezdett verselni, megtanult lengyelül és angolul, hogy Czesław Miłoszt és John Donnet olvashasson, de sokáig csak illegális kiadványokban jelentek meg versei. 1963-ban perbe fogták, mint „parazitát” (nem volt állandó állása) és öt évi kényszermunkára ítélték, ebből 18 hónapot sarkköri éghajlat alatt, de elviselhető száműzetésben töltött. Visszatért Leningrádba, de tüske maradt a rendszer körme alatt és 1972-ben kiutasították a Szovjetunióból. Én először egy londoni költő-fesztiválon hallottam dallamosan szavalt, mesterien rímelő verseit. Brodszkij ezután az Egyesült Államokban élt, ottani egyetemeken tanított, nem csak mint költő vált híressé, hanem angolul írt, gondolatébresztő esszéi miatt is – 1987-ben, Paszternákhoz hasonlóan, irodalmi Nobel-díjat kapott.
Brodszkij nem volt politikus költő, de úgy viselkedett és olyan verseket írt, mintha független európai költő lenne, ami esztétikailag állandó kihívást jelentett a szovjet rendszer számára.
Fiatalon halt meg 1996-ban. Verseit magyarra is fordították, ha jól emlékszem, a szegedi Baka István volt egyik fordítója.
Ami az orosz-ukrán háborút illeti, minden rokonszenvem az ukránoké, de ne feledjük:
a kultúra nem léghajó, amiből ki lehet dobálni a fölösleges súlyokat (értékeket).
Ezt a két orosz írót és költőt akkor is fogják idézni, amikor Vlagyimir Putyin és a hozzá hasonló „nemzeti” színekre pingált diktátorok már csak nyomasztó emlékek lesznek a jövő Európájában.
Gömöri György, London
