A ‘Testodüsszeia’ huszonötödik része.
(Az előző részt itt olvashatjátok.)
„…Nero azt kérdezi,
készül-e Seneca az önkéntes halálra…”
(Tacitus)
De nem a nyelvi kavalkád jelentette a legnagyobb traumát Belgiumban, hanem Samuel halála. Samuel az undok lakótársaim barátja volt, és sokszor jött a kotba látogatni őket. Nem értettem, hogyan lehet Anne-Sophie-val és Murielle-lel jóba, semmiféle józan magyarázatot nem találtam erre. Anne-Sophie gyakorló pszichopata volt, Murielle pedig hű követője, az a típus, akinek mindig függenie kell valakitől, különben nincs értelme létezésének. Samuel viszont kedves volt. Még velem is próbált beszélgetni. Én igyekeztem, hiányos nyelvtudásom ellenére, törtem-zúztam a franciát, de Samuel türelemmel hallgatta suta mondataimat, rémes hispán akcentusomat és barbár lendületemet. Aztán felakasztotta magát.
Olyan jó lenne hosszasan írni Samuelről. Hogy mi volt a kedvenc könyve? Olvasta Bulgakovot? Vagy a Száz év magányt szerette jobban? Egyáltalán szeretett olvasni? Mire gondolt, amikor a vasútállomáson a következő vonatra várakozott? Ő is imádott az esőben ácsorogva sörözgetni, mint a belgák többsége? Belgium melyik részén lakott, amikor nem a campuson sínylődött? Kibe volt szerelmes? Remélem nem Anne-Sophie-ba! Voltak-e testvérei? Szerette a goffrie-t? A macskákat vagy a kutyákat kedvelte jobban? Még azt sem tudom, milyen szakra járt. Lehet, mondta, csak nem értettem.
Seneca az önkéntes halálról – az ókorban így nevezték – a 70. és 77. levelében ír hosszadalmasan. Van olyan, aki szerint csak magát akarja meggyőzni, hiszen tudja, Nero őt is holtan szeretnél látni, tehát egyfajta mentális felkészülést tart az elkerülhetetlen előtt. Mások szerint a sztoikus filozófia Stockholm-szindrómában szenved, ami ugyanezt jelenti, csak okosabban van megfogalmazva. Akárhogyan is, Seneca alaposan elmagyarázza, hogy a szenvedést és a várható megaláztatást elkerülendő, sokkal jobb az önkéntes halált választanunk. Rengeteg példát hoz állítása igazolására. Az egyik történet az, amikor egy germán harcos az állatviadal előtt kilóg a mellékhelyiségbe, mivel az az egyetlen hely, ahova egyedül mehet, és ott leleményesen letolja a torkán a botot, aminek a végén egy rongydarab van mintegy higiéniai papírként szolgálva. A germán meghal, ezzel elegánsan áthúzta gazdái számításait. Minden józan mérlegelés szerint a rabszolgának a vadállattal küzdve kellett volna kilehelni lelkét. Merthogy a kifinomult rómaiak ezt élvezték volna jobban. De Seneca mindenképpen csodálattal adózik a bátor és saját sorsát merészen elgáncsoló germánnak, mert így már nem sikerült a vérszomjas rómaiaknak a vadállatok elé vetni őt.
Nero korát még a legnagyobb jóindulattal sem lehet normálisnak nevezni. A császári udvarban és környezetében hullanak az emberek, mint a legyek. Tacitus művében a meggyilkolt vagy öngyilkosságra kényszerített udvaroncok aggasztó listáját olvashatjuk. Ahogy az köztudott a császár saját családtagjait sem kímélte. Az arénákban gladiátorok küzdöttek egymással, vagy vadállatokkal. A keresztényeket oroszlánok elé vetették. Ilyen környezetben valóban nagy kiváltság, ha az egyén saját kezébe veheti a halálát, és nem másokon áll életének méltó, vagyis inkább méltatlan befejezése.
De úgy tűnik az ókorban nem csak a kissé túlfűtött és erőszakban bokáig tocsogó Nero császár korában gondolkodtak így az önkéntes halálról, hiszen Sámuel Könyvében Saul király is öngyilkos lesz, mert nem akarja, hogy az ellenségei – a filiszteusok – fogságába kerüljön, akik majd megalázhatják. Mintha Senecát hallanák beszélni! Először fegyverhordozóját kéri meg, hogy szúrja le – eutanázia ókori környezetben −, de az nem vállalja, így végül kénytelen lesz ő maga kardjába dőlni.
Saul Izrael első királya, és az Ószövetség tanúsága szerint meglehetősen problematikus alkat. Királlyá koronázása után szép lassan megbolondul, vagy legalábbis egyre szeszélyesebben viselkedik, nem sok választja el a királyi udvart attól, hogy egy az egyben Nero korára hajazzon, ami több szempontból is meglehetősen kínos, először is, mivel az Ószövetség mégsem valami léha római regény Petronius tollából, amolyan héber Satyricon, ahol az lenne a szereplők legnagyobb gondja, hogy miképpen zabálják halálra magukat, majd kivel tudnának a szerelem istennőjének áldozni. Tehát ebben a műben nem földi hívságokról esik szó, hanem az Istenhez vezető útról. Saul kiváló katona, királynak viszont pocsék, apának csapnivaló. Egyszer saját fiát Jonatánt is majdnem meggyilkoltatja és közben féltékeny Dávidra, aki kísértetiesen hasonlít egykori önmagára. Magyarán: nem sok választja el attól, hogy végérvényesen Neróvá zülljön. Ezt tetézi az öngyilkossággal.
Poszttraumás szindróma – mondják a legújabb bibliai kutatások, amelyek pszichológiai oldalról próbálják értelmezni ezeket a régi történeteket. Ettől szenvedett Saul király. Hiszen – mondják a szakértők − azok a tünetek, amiről a Biblia beszámol, erre utalnak. Saul háborút megjárt katona volt, így nem csoda, ha képtelen elszakadni az őt ért élményektől, hogy rémálmok gyötrik és hogy állandóan szorong.
Korunkban a halál tabu. Nem szeretünk beszélni róla. De mi a helyzet az eutanáziával? Miért lett hirtelen oly fontos, hogy erről vitatkozzunk?
(Folyt. köv.)
