Különleges kiváltságban van részem:
van egy nagymamám, aki klasszikus szupernagymama: olyan ember, akitől az életnek gyakorlatilag bármely területén lehet tanulni.
Az én szupernagyim mindig nyüzsög. Amikor nem moziba megy, tarokkpartit szervez, ebédet főz, intézi a ház ügyeit vagy csavarog valamerre, akkor önkénteskedik, utazik. „Nem érek rá, elugrom a barátnőmmel Oroszországba a nyáron / festőtábor lesz Erdélyben / meg kell már nézni, mi újság a Balatonnál, érik a barack, és ki főzi be?” Esetleg akvarellt fest, vagy tojáslikőrt főz, esetleg elmerül a közéletben és a politikában, megfigyeli a divatot és átalakítja a régi ruhákat. Többek között, hogy szegény, ízléssel még nem rendelkező unoka legyen a divatdiktátor az egyetemen. És nem mellesleg a rég vágyott kreativitását éli ki régi rongyok képpé varrás-varázsolásában.
Az én szupernagyim nem a múltban él
– mesél a múltról, persze, régi történeteket a háborúról, az ács papáról meg a gyerekkorról a kicsi horvát faluban, vagy hogy milyen volt élni és tanítani az ötvenes években. Hogy hogyan élték túl a háborút, és hogy milyen volt gyermekszemmel a világ. Azonban a múltból, bár érték, csupán építkezik, valójában a jövőt tervezi: saját és a család jövőjét. Odafigyel a gyerekekre, unokákra, unokatestvérekre, távolba szakadt rokonokra. Családi találkozót szervez, hosszú távú befektetésekre inspirál, és olykor figyel a lélekre is. Megszerel, ha nem is mindent, de jóval többet, mint egy átlag férfi.
Nála diplomatikusabb és praktikusabb embert nem ismerek. Két lábbal áll a földön.
Az én szupernagyim gyűszűnyi pálinkát iszik, mikor beteg, de nem szed gyógyszert, hisz makkegészséges. E-mailen tartja a kapcsolatot a barátaival és a rokonokkal, mert hát haladni kell a korral. Nem jár templomba, de tudja, hogy az élet több annál, mint ami látszik; értékeli és elfogadja azt, aki más. S elfogadja a saját élete és teste változásait is. Tudja, hogy mi a dörgés a Tisza szabályozásával és a szecesszióval, a közélettel és a kultúrával, a lakásfelújítással és a divattal. Mindig, mindig képben van, minden aktualitást tud, van véleménye, és mindig jó tanácsot ad. Tudja, mikor mit kell mondani, és hogy kinek mire van szüksége. Jár a keze, jár az agya, a figyelme. Bölcsebbet sem igen ismerek nála.
Az én szupernagyim a jelenben él.
Hátulgombolós kis egyetemistaként úgy tartott el, hogy mindig mindenre futotta a pedagógusi nyugdíjából – egy répából meg mondjuk egy marék kavicsból most is isteni levest készít negyedóra alatt (hogy is készül a kőleves?). Akármikor meghívhattam a barátaimat ebédre váratlanul, mindig volt elég étel, és sosem neheztelt hirtelen helyzet miatt. Mesélnék még történeteket, de a Nagyiról nem különleges sztorik vannak: ő maga lehet a történet a mindennapokban.
Egy üzletemberbe oltott diplomata, egy pedagógus, egy józan eszű művész, egy ókori bölcsbe oltott anya.
Néha prédikál, néha veszekszik, de alapvetően elfogad, hisz ez minden nagyik dolga. Sosem tanított direkten. De ahogy megfigyeltem a nála töltött hat év során, hogy hogyan viszonyul a világhoz és hogyan szervezi az életét, az felért egy tarisznyányi mesebeli hamuba sült pogácsával. A kérdés már csak az, hogy a mese jött-e házhoz, vagy én kerültem bele a mesébe. Hajlok az utóbbira. És míg én vehemens idealizmussal próbálom alakítgatni az életemet és a nagyvilágot, néha visszanézek; és ott van a Nagyi, aki elnéző mosollyal figyel, és továbbra is tündéri realizmussal éli és alkotja téglánként önmagát, a családot, ezt a kicsi országot, s a világot, nyolcvanhárom éve rendületlenül.
Rend van körülötte, és rend van benne. Minden nap alkot valamit: kézzel, szívvel, gondolkodással, odafigyeléssel. A semmiből táplál. Vagy azt mondják, a semmiből nem lesz semmi? Akkor valószínűleg önmagát rakja bele. Ezt tessék utána csinálni!
