Nyárfák

(Városi kórház, hetedik emelet, kettes szoba, reggel 8 óra)

 – Jó reggelt kívánok, Doktornő, hogy van ma?

 – Jó reggelt, Szabó néni! Köszönöm a kérdését, elég nyugtalanul aludtam.

 – Ej-ej, csak nem elfelejtette bevenni a Doktornő a gyógyszereit? Csak nem tetszik elsumákolni?

 – Én aztán nem, Szabó néni, Isten bizony!

 – És mi okozhatta a nyugtalan éjszakát, drága Doktornő?

 – Susogtak a nyárfák, Szabó néni. Egész éjszaka susogtak az ablakom alatt a Tisza-parti nyárfák. Olyan hangosan, hogy nem tudtam aludni.

 – Azok bizony hangosan tudnak susogni, valóban. Emlékszem rá magam is, sokat hallgattam, amikor még lejártunk a Tiszára fürödni.

 – Amikor még a Horváth Laca gitározott.

 – Igen, amikor még a Horváth Laca gitározott. Úgy pengette a Yesterday-t, mintha ő lenne a John Lennon.

 – Nekem udvarolt is egy darabig. Eljött hozzánk, megállt a gangon, ott zendített rá arra a dalra, hogy All my loving.

 – Igen, a Doktornő édesanyja pedig kilépett a konyhából, és megkérdezte, hogy mi ez a ricsaj.

 – Úgy volt, pontosan. Apám csak azért nem figyelt, mert hátul dolgozott a fáskamrában, közben meg a táskarádióból hallgatta a magyar nótákat. Az volt a kedvence, hogy Rózsa, rózsa, sárga rózsa. Jákó Verától.

 – A Doktornő édesapja nagyon szépen tudott énekelni. A templomban sokszor hallottam.

 – A templomban még szebben énekelt, mint odahaza. Betöltötte a hangja az egész teret. Még a tornyot is, ahol a galambok laktak. Sosem mertem felmászni a haranghoz, féltem a galamboktól. Csapkodtak a szárnyukkal, és szüntelenül burukkoltak.

 – Aztán jött az új kántor, és őt nem szerették a galambok.

 – Nem szerették a hívek se, Szabó néni. Folyton részeg volt az. Pedig motorbiciklivel járt, oldalkocsis volt neki. Olyan hangosan berregett, hogy az utca végéből is meghallottuk.

 – Igen, emlékszem. Ha a szomszéd ház elé ért, mindig megugatta a kutya, a Tarzan.

 – Szép nagy kutya volt, félelmetesen nagy. Az iskolából hazafelé menet átmentem inkább a túloldalra, hogy ne ugasson meg a Tarzan a kerítés mellől.

 – A túloldalon volt az óvoda.

 – Igen, ott sokszor kihallatszott az óvodások éneklése az ablakon át. V ljeszú rágyílász jólocska.[1] Karácsony közeledtével mindig ezt énekelték.

 – Nem is volt szabad karácsonyt mondanunk. Hogy megszidott érte Juci néni másodikban!

 – Azt kiabálta, hogy az nem karácsonyfa, hanem újévi fenyő.

 – Egészen berekedt a kiabálástól, és elkezdett köhögni.

 – Meg is betegedett utána, nem jött tanítani vagy két hétig.

 – Megfázott, azt mondták. Nagyon hideg tél volt akkor.

 – Szerettem a hideg teleket. Ropogott a hó a lábunk alatt reggelente, ahogy kiléptünk a házból.

 – A cserépkályhában meg ropogott a tűz, pattogott a fa. Tököt is sütöttünk benne.

 – Amikor átköltöztünk, az új házban már nem volt cserépkályha. Radiátor fűtött, a pincében zúgott a kazán.

 – Hát, köszönöm az emlékezést, Doktornő. Most már pihenjen egy kicsit. Hátha ma éjszaka majd nem susognak annyira a nyárfák és nyugodtabban fog aludni.

 – Igen, az jó lenne. Holnap a fiammal találkozom. Betöltöm a hatvanat, fel akar köszönteni. Tudja, író lett belőle. El akarom neki mesélni a nyárfákat, hogy megírhassa majd az egyik könyvében.

 – Már hatvan lenne? Hmm. Isten éltesse, Doktornő!

 – Köszönöm, Szabó néni. Viszontlátásra!

 – Viszontlátásra.

*

(Éjjel fél 3-kor, az ügyeletes orvos szobájában megszólal a telefon)

– Halló, tessék, itt Szabó doktor.

– Főorvosnő, elnézést a zavarásért, Kriszti vagyok a hetedikről, az éjszakás nővér. Tessék jönni gyorsan, mert a jogtanácsos asszony rosszul van!

– A doktor Balázs Ibolyáról beszél, Krisztike? Aki egyedül fekszik a kettes szobában?

– Igen, igen, nagyon zavart, most már nem is orvosnak, hanem a kórház igazgatójának hiszi magát. És alig tapintható a pulzusa.

– Köszönöm. Azonnal indulok. Addig is, mérjenek neki vérnyomást és vércukor-szintet!

*

(Pár perccel később, a hetedik emelet folyosóján)

– Istenem, add, hogy ne menjen el Ibolya. Még ne. Addig ne, amíg fel nem idéztük valamennyi emléket. És a hangokat. Ő az utolsó tanú a Tisza-partról.