A világ összes kábítószere sem menthet meg minket önmagunktól. – Nagy Zopán tizenhat év után újraolvasta Krasznahorkai László Háború és Háború című regényét, majd útra kelt Gyomáról Párizsba. Az út során az alábbi idézeteket gyűjtötte ki.
A csalódás, mely leírhatatlan (indescribable): most visszavonja, feloldja, párologtatja önmagát, miként az író álmába-ivódó – a vonatablakon is összefolyó – alkoholos tinta és az utazó szemlélődésébe áramló köd-foltok pillanatai (Gyula – New York vagy Gyoma – Párizs között éppen)…
Tudva-tudván közben (majd mindörökké), hogy az igazság, már a kimondása közben – az őt megfogalmazó fejjel együtt – „széttörettetik”, miként utazás közepette foszlik szerte a tökéletes szabadság (the perfect freedom) elve is, nem beszélve eme aspektusban a tiszta szerelem (the clear love) szabadságáról, mert annak már elmélete is a mélyben nyűglődő lázadásokat boncolgatja…
Akár az előbbi örvények (és ösvények) határozgatása, oly képtelen és haszontalan (absurd & useless) az utazó exponálása ködrétegek halmozódása által, mely: az író toll-folyásával (szinte) ugyanaz…
A történet a csöndet szeretné, és kizárólag a „tettlegesség nélküli” szemlélődés által adná át lényegét. – Ráhunyni a szemeket a ragyogásra, mely „a béke megőrzése révén” (the conservation of the peace) adja tovább áramlását… A ragyogás így nem vakít, sőt: átlátásokat javít; ködöket formál alagúttá s csalódásokat jár át, finomítván…
Ám, a költőt megvakítja, az utazót bolondítja; hiszen ők a folyamatos veszély (the continuous danger) keresgélői, ők a nagy tévelygők, a sóvárgásokban, álomképekben, vágyakban, képzetekben, szabad esszékben (esszéletvesztésben) botladozó-lebegő szét–es–ők… És a visszatérő (éltető) jelenések is!
Most. Mind. Örökké!
(Gyoma–Párizs–Gyoma, 2000–2016)
