Kérdés apámhoz
Már csak levegő marad, kevés önkívület, egy csepp rum. Miért kellett minden nap olyan szépen megborotválkoznod, mire való volt a játék, ez a komolyság? A pihenni térő hold magával rántja a következőt, a holnapit, amely ugyanúgy összeroppan és vele az öröm: a kerek, a szögletes, a felerősödő, a halkuló, az emeleti, a földszinti, a falon átszűrődő, a vízben elhaló jelek hangszerelése. Még egyszer láthattam volna jóságos arcod kinyomtatva, a hangod ruhástól akár a szárított levendulaköteg, pecsétkő, a homokkal telített föld. A téged követő légy döngése nem olvasható ki sehonnan, nem létezik semmilyen partitúrában. Minden perc nevet kap. Aztán megszólal a szomszédban az ébresztő lövés vagy robbanás.
Rabbi David Solomon Gans
Egy régi prágai szekta tagjai kört négyszögesítenek. Újra és újra megpróbálják. Azt hiszik, olyan ez, mint istent ábrázolni. Ha sikerül, biztos megboldogulnak a fellegekben. Vagy mégse? Nem jobb az emlékek, színes selyemszalagok között kutatni, vagy csillagászatot tanulni? Ezzel szemben vannak, akiket az istenábrázolás hidegen hagy! Inkább alávaló bűnbe merülnek és malacot esznek, amely a nyárson vagy égő fenyők között sül. (A középkor nem tudott semmit a gyanta gyógyító hatásáról). A mókus galambot üldöz és rohanás közben átlépi az évgyűrűket. Kedves lovag a hetedik pecsétből, Isten arcmása helyett a halál az egyetlen bizonyosság, ne félj, egyéni elbánásban részesülsz, minden kérdésre választ kapsz!
A vékony dararéteg alatt sok minden van: csúszós jég, szürke aszfalt, háborús győzelem, a kimondhatatlan istennév és az álmatlan hajnal. A hajnal fogadása hatalmas energiával indul, amellyel még a frigyládához is hozzá lehetne nyúlni. Áldott az, akinek az udvarába teszik, többé imádkoznia sem kell. Dávid szégyellte (inkább ízléstelennek találta) a „vak, sánta és felsebzett” bálványait.
A zeller szára, a zöldségszár, melynek nedveivel kapaszkodom, mert pusztán kapilláris erőkből áll az élet. (Engem is a fizika törvényei őriznek, nem szégyellem bevallani).
Anyám keze
A fiataloknak nincs idejük a saját kezükre pillantani. Számomra eljött az idő, hogy mintát vegyek a mostani bőrömről. A kézen lévő bőr sokáig friss és fiatal, foltok híján van, de már évek óta nem ez a helyzet, hanem anyám foltjai rohamosan kiütnek rajtam. A kéz bőrének állaga olyan, mint az arckép. Ha a magamét nézem, anyámat látom. Ebben nincs baj, ez természetes folyamat és arról tudósít, hogy egyek vagyunk. Apám minden porcikája az utolsó pillanatig változatlan maradt, soha nem láttam a kezén májfoltot. Apám kezéről nem vettem mintát, de emlékezetemben frissen él. Most ezt is leírom, mert ez fontos, nemzedékeink sorát megtisztelő. Mintegy tíz évvel korábban, mindkét kezemet elborították melazmák, közönséges nevükön májfoltok. Ez ártalmatlan vagy inkább jóakaratú figyelmeztetés, a korra, és a helytelen életmódra (értve ez alatt a sugárártalmat). A napsugár szebb dolgokat is előhív: például a pókháló csillogó szálait, készülésük idejében. Némi meditációval visszahozom magam elé anyám kezét. De ez mostanra könyökig érő kesztyű, az alkar és a kéz lehúzott bőre. Vajon másnak eszébe jutott ezt a kesztyűforma bőrt lefejteni magáról vagy az emlékezetéről? Ennek előnye, hogy az emlék ily formában jól tárolható, megőrizhető. Senki ne próbálja magára húzni a fiatalabb bőrét. A kézbőr csak emlék.
