Weiner Sennyey Tibor előadást tartott az Írószövetség könyvtárában Kemény Zsigmond elveszett regényéről és kastélyáról, amiből esszét is írt, s most egy részletet olvashattok ebből a DRÓTon.(A teljes esszét és a szerző Pusztakamaráson készített polaroidjait keressétek a kolozsvári Korunk folyóirat 2020/februári lapszámában. Ezt az ajánlónkat Békés Zoltán a helyszínen készített fotóival illusztráltuk. Békés Zoltán további fotóit Instragram oldalán itt tudjátok megtekinteni.
Az aranymadár, avagy Kemény Zsigmond elveszett szerelme, regénye és kastélya
– részlet –
(…)
5.
Ha a teljes esszét szeretnéd olvasni…
A teljes esszét és a szerző Pusztakamaráson készített polaroidjait keressétek a kolozsvári Korunk folyóirat 2020/februári lapszámában. Ezt az ajánlónkat Békés Zoltán a helyszínen készített fotóival illusztráltuk. Békés Zoltán további fotóit Instragram oldalán itt tudjátok megtekinteni.
Ahogy beérünk Pusztakamarásra már messziről észrevesszük a domb tetején álló romos kastély tornyát, kocsinkkal arra hajtunk. A Sütő-emlékház az egyik főutcán van, nem messze tőle a templomkertben magányos fehér márványoszlopon Kemény Zsigmond szomorú mellszobra árválkodik. Ahogy felérünk a dombtetőre igen zord idő fogad.
A kastély egykori macskaköves bevezető útjából egy szelet még megvan, a valaha volt kastélykert gyönyörű kertjéből néhány évszázados fa még itt-ott magasba tör, a kastély körül lovak legelésznek. A főbejárat előtt a hosszú fasor megvan, a fasor egyik végén hatalmas fenyő alatt óriási, kerek kőasztal, melyen maga Kemény Zsigmond is könyökölhetett, s bámulhatta bomlott elméjének függönye mögül a mezőségi tájat. A fasor másik végén a szebb napokat megélt kastély tornáca, két fő oszlopa az üres szürke eget tartja, az oszlopok mellett elvadult rózsabokrok meredeznek. Kemény Zsigmond rózsái.
A kastély falai még állnak, de teteje teljesen beomlott, a kastély szobáit sűrű bozót nőtte be, de lassan átverekedem magam rajta, s megtapintom az itt-ott előtűnő fal festését. Ahogy körbejárok eszembe jut egy interjú, melyben Sütő András így emlékszik vissza:
1949 márciusában szülőfalumból is elhurcolták a földbirtokosokat. Köztük báró Kemény Bélát és feleségét, báró Kemény Gézát és családját. Ez utóbbi kertjében nyugszik a regényíró, az 1875 decemberében elhunyt szellemóriás: Kemény Zsigmond. Míg otthonuk volt: emlékét gonddal ápolták a leszármazottak, de miután Kolozsvár pincéi és alagsorai elnyelték őket, és kastély, kúria, park és szántó, gyümölcsös közprédává lett, kiderült, hogy „forradalmi cselekvés” ürügyén sírgyalázókat is futni hagy a törvény. Kemény Zsigmond sírkövét ledöntötték, márványoszlopát valaki ellopta, végleg eltüntette. Ekkor, mint bárki más, én is szabadon bolyonghattam a feldúlt sírkertekben, a tarvágás folytán megsemmisült arborétum, fenyves, gesztenyés tönkmaradványai között. A rontás hosszadalmas volt, a romlás mai napig tart. Döbbenetes emlékem: a máglya, amely Kemény Zsigmond munkáinak első kiadásait, halála után Budapestről hazamentett kéziratait, leveleit, a 48-as szabadságharc becses dokumentumait elemésztette. Román katonatisztek rakatták azt a máglyát, hogy Kemény Béla több ezer kötetes könyvtárának írmagja se maradjon.
– Menjünk, fiam, állítsuk talpra Kemény Zsigmond sírkőtalapzatát – szólt apám az ötvenes évek elején.
Mentünk, mások is mellénk szegődtek, presbiterek, megrendült magyarok, helyére állítottuk a ledöntött követ, aztán minden lehetséges módon közhírré tettem a jogos „népharagnak” hazudott gyalázatot. Feldúlt sírjáról szólva próbáltam visszaperelni szellemi örökségének becsületét is – olyan körökben persze, ahol azt kétségbe vonták. Az irodalompolitika hatalmi fészkeiben, ahol megvető legyintés, gunyoros mosoly fogadta berzenkedéseimet. „Igazságot az arisztokratának? A megalkuvónak?” Cenzorok hallottak valamit arról harangozni, hogy Kemény Zsigmond Kossuthtal szembekerült a békepártiságban, a forradalom megítélésében. „Lobogónk Petőfi elvtárs! Le az arisztokráciával!”
Tapasztalhattam tehát, hogy Kemény Zsigmond örökségét nem a közöny tartja jégveremben, hanem inkább a butaság, az osztálygyűlölet, az ún. pártos irodalompolitika.”
Igyekeztem fehéren, tisztán hordani az anyanyelv köntösét. Beszélgetés Sütő Andrással. Az Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván által készített beszélgetés először a Tiszatáj 1999. decemberi számában jelent meg, s közölte A Hét 1999. december 16-i száma is.
A kastély most még rosszabb állapotban van, mint valaha, talán már csak Kemény szelleme tartja egyben, semmi más. Míg barátom remek képeket készített, én polaroid kamerámmal próbáltam inkább az elmúlás hangulatát megragadni, a „zord időt”, amely így elemészti a XIX. századi magyar irodalom kiemelkedő alakjának emlékét. Sütő az idézett interjúban tisztázta a Kemény-családot a méltatlan vádak alól, bebizonyítja, hogy semmi közük nem volt a sármási-zsidók lemészárlásához a vészkorszakban, kiknek tömegsírja szintén Pusztakamaráson van.
A szellemi élet balpartjának baloldalán heves ellenzői támadtak „nyüsletéseimnek”, a „méltóságos úr” feltámasztásának. Ehhez még budapesti író is akadt, írván ott az egyik napilapban: „Kemény Zsigmond? Olvashatatlan, élvezhetetlen ódonság.” Szellemileg gyengén táplált kultúrpolitikai körökben még olyan aggodalom is elhangzott, hogy Kemény Zsigmond „ügyének” súlyos ártalmára lehet egy másik Kemény báró: a pusztakamarási Béla, akit 49-ben már elhurcoltak volt Kolozsvárra kényszerlakhelyre, ahonnan el is költözött már örök lakhelyére. Mi volt a vád? Hogy 1944 őszén – a környék magyar földesuraival együtt – maga is – „részese volt” a sármási zsidó közösség – 126 személy – legyilkolásának. Mindhiába hajtogattam, hogy Kemény Béla ki sem mozdult otthonából akkoriban; hiába fogadkoztam: szülőfalum összes lakói tanúsíthatják ezt. Válaszként a romániai zsidóüldözések nemzetközi hírű krónikását idézték: Matias Carpnak 1945-ben kiadott brosúráját, a sármási tömeggyilkosság tanúvallomásainak és más dokumentumainak kis gyűjteményét. Carp, sajnos nem ellenőriz(het)te a kolozsvári népbírósághoz begyűjtött iratok hitelességét. Az viszont föltűnhetett volna vizsgálódásai közben, hogy a főbűnös csendőrtiszt mellé vajon miért sorolják oda cinkos bandaként a környék összes magyar arisztokratáit, földbirtokosait. Annyit tudnia kellett volna sajátos erdélyi viszonyainkról, hogy a zsidóirtás vizsgálóbírói, nyomozói, tanúi nem csupán a gyilkosokat akarják fölfedni, hanem jó néhány magyar földbirtokot is igyekeznek megkaparintani. A kollektív bűnösség, a fasiszta nemzet vérvádja akkor már elnyomta volt a tárgyilagos ítélkezés követelményét. Hosszadalmas történet ez. Ami beszélgetésünkhöz tartozik: a sorsunkba költözött abszurditás. „Mindenki bűnös, aki él – legyen az akár halott is immár közel száz esztendeje!”
Sütő. i. m.
A kastélyból kilépve Kemény Zsigmond rózsáiból metszek párat, otthoni kertemben ültetem majd el őket.
A fasor mentén végigsétálva a kerek kőasztalhoz érünk, az erdélyi emlékírókról, Sütőről, Keményről beszélgetünk barátnőmmel. Elmesélem neki, hogy az Élet és ábrándban olvastam először a „ritőd” szót, s azóta tudom, hogy a „ritőd” nem csak az, ahová remeték bújtak, hanem ahol az ember lelke lakik. Körbenézek Pusztakamarás felett, s azon gondolkozok megint, hogy mi magyarok mennyire gazdagok vagyunk, hogy engedjük pusztulni ezt a helyet. Lehetne itt alkotóház, amelyben akár történelmünk és irodalmunk, oly fontos emlékeit dolgozhatnák fel íróink, mint Kemény Zsigmond és Sütő András életét és művét, az erdélyi zsidóság sorsát, hiszen mindezek tapinthatóan jelen vannak itt. Mindezekért én semmi mást nem tehettem, mint hogy megírtam ezt az esszét, s elkészítettem néhány fotómat.
Indulás előtt a rózsákat szorítom fagyott kezemben, s mikor még egyszer visszapillantok meglátom az aranymadarat. Íme, az aranymadár, amiről sok-sok éve egy fiatal költő egy könyvtár magányában először ezt olvasta egy elveszett és elfelejtett regényben:
Kik hosszabban mulattak Keleten, ismerik az aranymadarat. Míg a többi madarak, ha alkonyul, fűszert lélekző bokrok közé szállnak s ellepik a gránátfák és narancsligetek lombjait: az aranymadár sebesen repked fölöttünk, nyugtalanul várva későbbi órákra, s midőn a hold kinyitná tündér arcát és ezüstével beszövé a láthatárt, összecsapja szárnyát s nyílként felrohan, s ha alig kisérhetik szemeink, lassan kezd evezni a könnyű, a magas légben mert már elszenderült. Ilyen a költő; szenvedélye az eszmény és nem a gyönyör, álomlaka az ég.”
Kemény Zsigmond: Élet és ábránd. Báró Kemény Zsigmond hátrahagyott munkái. Sajtó alá rendezte, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Papp Ferencz. 1914. 233. o.
A zord idők ellenére ez csekélyke reménnyel tölti meg szívem.
A teljes esszét a kolozsvári Korunk 2020/február lapszámában olvashatjátok. Keressétek az újságosoknál.
