Nem mintha fiúk, irodalmárok, vagy bárki más ne olvashatná örömmel. Az Eleanor és Park pontosan az, aminek látszik: ifjúsági regény, annak is az amerikai változata, nem pöttyös, nem csíkos, nem delfin. Fekete-piros. Vörös hajú lány-koreai fiú részletes románca.
Amerikában bestseller, tahát nagyon is van rá igény – a Szent Johanna Gimi és a Twilight óta nyilvánvaló, hogy a Rómeó és Júlia vagy Móricz Pillangója helyett sokkal inkább ilyeneket olvasna a tinédzserek nagy része, főleg a divatlapoktól önbizalomhiányos leányok. Egyrészt róluk szól, az ő korosztályukról, az ő évszázadukról, és hogy hogyan lehet valahogy „túlélni”, ha valaki nem címlapra illően tökéletes tizenéves. Másrészt, könnyebb olvasni, hiszen kétségtelenül egyszerűbb a nyelvezete. Harmadrészt romantikus. Amivel nincs is semmi baj, a romantika, a szerelmi történetek mindig is az olvasók kedvencei voltak; emberek vagyunk, szeretni vágyunk, és alkalmasint a súlyos irodalomi stílusú és témájú könyvek mellett olykor jó valami egyszerűbbet, könnyűt olvasni az érzelmekről.
Az Eleanor és Park teljes mértékben kielégíti ezt a vágyat:
két kamasznak a társadalom, a családjuk és saját maguk számára is meglepő vonzalma ideális alap egy mai amerikai tündérmeséhez is.
Egy kövérkés, bénácska és nagyon rosszul öltözködő lány hátrányos családi helyzettel, és egy félig ázsiai, „normális” családból származó fiú a fehér középosztály kisvárosában egymásba szeret; ezt fejtegeti a szerző rendkívüli, sokszor rétestésztaszerűen elnyúló részletességgel.
A stílus valószínűleg a mai amerikai fiatalok átlagos olvasási igényeihez igazodik: oly részletes és annyira csak a két főszereplőre s az ő belső világukra koncentrál a szerző, hogy egyrészt sajnos alig-alig hagy teret az olvasó fantáziájának, másrészt a mellékszereplők élettelenek lesznek, nem karakteresek, hanem sablonosak: lelkes irodalomtanár, féltékeny osztálytársnő, gyerekes haver, árulkodó kistestvér, rosszindulatú és alkoholista mostohaapa. Talán Park apja az egyetlen kivétel, de ő is csak lényegében azért, mert a mellékszereplők közül ő kerül elő a leggyakrabban. A nyolcvanas évek is meglehetősen homályosan, inkább csupán díszletként jelenik meg a főhősök beszélgetéseiben előforduló képregényekben és a zenékben. Emiatt a fel-felvillanó antihősök és ellenlábasok halványak, a konfliktusok kiélezetlenek, és a felmerülő problémák látszat-akadályok lesznek –
a főszereplőkön kívül gyakorlatilag életlen a világ.
A két kamasz lelkivilágának azonban minden rezdülését megismerjük.
Hogy még jobban megkönnyítse az olvasóknak a helyzetet, s ne kelljen túl sokat gondolkodni rajta, (a romantikában induló) napló-és levélregények hagyományát követve és variálva a szerző (amerikai módra) egyértelművé teszi, hogy éppen kinek a szemszögéből olvassuk a történetet, még ha egy mondatról is van szó. Ez Eleanor világa. Ez meg Parké. Irodalmi hagyományokat követ – bár alapvetően nem ebben a témában – az is, hogy egyetlen mozdulatról, kézfogásról, mondatról is oldalakon keresztül reflektálnak a főszereplők, külön-külön – mint amikor kitágul egy pillanat, időtlenné válik, és a szerző ezt az ábrázolhatatlan pillanatot próbálja meg szavakban megfogalmazni.
Alapnak a klasszikus Rómeó és Júlia történetet használja a szerző:
a két fiatal egymásba szeret, és összetartozásukat az összes akadály ellenére (divatos anyuka ellenszenve, alkoholista mostohaapa, rivális és értetlen osztálytársak) kivívják. Sorsszerű szerelem (csak semmi háromszög), és szentimentális nyűglődés süt minden sorból, egészen addig, míg a távolság el nem választja őket egymástól. Mert a Gonosz Mostoha valóban aljas és gonosz, és mikor a Nagy Rejtélyre – hogy ki firkálja össze Eleanor könyveit – fény derül, tényleg menekülőre kell fogni a dolgot, a túlélés érdekében. A történetet egy kissé kimozdítja a megszokott happy end sablonból, hogy ekkor, a regény drámainak szánt utolsó oldalain a főszereplők magatartása korukhoz és az addigi viselkedésükhöz képest meglepően logikátlan. Hirtelen felgyorsulnak az események, és az utolsó mondtattól, mikor az olvasó már éppen sokkot kapna, mégis nyitva marad a történet, ami enyhe feloldást ad a váratlan feszültséghez. Végül csak hagy egy kis teret az olvasónak is, hiszen csak
ott tud valóban hatásos lenni a drámaiság, ahol nem ír le mindent az utolsó szóig.
Igaz, ennek a hogyanja sem teljesen lényegtelen.
Az Eleanor és Park érzékeny könyvnek nevezhető, mert valóban részletesen és hitelesen ábrázolja két fiatal félénk egymásra találásának történetét, ráadásul – hogy, hogy nem – elsősorban a leány szemszögéből. Olvasmányos, könnyed és modern mese, s bár hiányzik belőle a Rómeó és Júlia humora és karakterei, az Üvöltő szelek szenvedélye vagy az Anna Karenina tragikuma és mélysége, de a védtelen kamasz-szerelelem őszintén és magával ragadóan jelenik meg benne.
Miért olvassuk?
Mert szórakoztat.
Mert a saját emlékeinket idézheti vissza; mert talán segít egy kicsit megérteni a körülöttünk lévő kamaszokat; s mert jó néha elmerülni egy mesében. Mert remek hasonlatok vannak benne, és néhány kedves karakter. Ha bírjuk a kamasz-szentimentalizmus naturalisztikus ábrázolását, és szeretjük sorsszerű szerelmes történeteket. Ha könnyű esti olvasmányra vágyunk, és éjszakáig olvasni azt; és ha nem bánjuk, hogy nem kell közben gondolkodni, hanem bele lehet veszni a történetbe.
Rainbow Rowell: Eleanor és Park. Scholar Kiadó 2013