Csányi Vilmos idén lett nyolcvan éves – valóban hihetetlen – ebből az alkalomból jelent meg az Íme, az ember című átfogó etológiai könyve, ami a tőle megszokott közérthető stílusban beszél viselkedéstanról, evolúcióról, térképezi fel kultúránkat, hiedelmeinket. A könyv óriási vállalás, nemcsak arról szól, hogy kik vagyunk most, de azt is bemutatja, kik voltunk (s hogy mennyit változtunk vagy éppen nem változtunk az evolúció során), és válaszokat ad olyan alapvető kérdéseinkre is, mint hogy mi különbözteti meg az embert az állattól?
Ez például egy olyan kérdés, amire a legtöbben kapásból rávágják az iskolában tanultakat és habár dicséretes, ha valaki emlékszik rá, hogy a nyelv- vagy eszközhasználatot szokás ilyenkor emlegetni, a válasz már akkor elavultnak számított a tudósok körében, amikor azt még javában tanították. Ebben a formában legalábbis nem állja meg a helyét.
Kétségtelen, hogy – amint a könyv terjedelmesebb részét kitevő Az ember természete című fejezetből kiderül – a nyelvhasználat valóban különbséget tesz állat és ember között, de inkább abban az értelemben, hogy a nyelvet mint elvont fogalmak rendszerét tudjuk alkalmazni további, állatokra szintén nem jellemző (fizikai vagy elme-) konstrukciók létrehozására. Az eszközhasználatról jó ideje tudható, hogy állatoknál is megjelenik, néha az emberihez hasonló formában is.
Legalapvetőbb különbségnek azonban a szocializáció, az emberi közösség szervezettsége, a hiedelemrendszerek szervező ereje bizonyul és az a különös, más fajban meg nem található képességünk, amit empátiának, szolidaritásnak is szoktunk nevezni. Az ember az egyetlen, aki képes tartósan, szervezetten saját egyéni érdeke fölé helyezni a humán közösség, az emberi faj érdekeit.
Ez a speciális tulajdonság szoros összefüggést mutat a másik, kifejezetten csak emberre jellemző tulajdonsággal, a hiedelemrendszerek kialakulásával és ezek kritikátlan elfogadásával, amellyel – mint a történelem számos példája is kiválóan mutatja – tömeges szinten, egyetlen cél érdekében is mozgósíthatók vagyunk.
Fontos tisztázni, mit tekintünk hiedelemnek. A tudomány ezt a szót nem a hétköznapi értelemben használja, ez tulajdonképpen minden, nem közvetlen tapasztalat útján szerzett tudásunkat jelenti. (Igen érdekes egy sok példát felsoroló szakasz, amely arra világít rá, hogy a modern ember gyakorlatilag ismeretei minimális részét szerzi be közvetlen tapasztalás útján.)
A hiedelem tehát a vallási tiltástól a gépek vagy éppen a nyelvtanunk működéséig nagyon sok mindent jelent. Ha nagyon egyszerűen akarnám megfogalmazni: mindent, amit a világról tudni vélünk. Hogy ezeken belül mi az általánosan elfogadott, vagy mi az, amit alapvetőnek ismeretnek mondunk/hiszünk, mit tekintünk bizonyítottnak, már más kérdés.
Az állatokhoz képest van még egy viszonylagos – de igen fontos – különbség: az ember a legkevésbé agresszív állat.
Bármilyen hihetetlennek tűnik, különösen ma, amikor lépten-nyomon agressziót közvetítenek felénk (tévé, mozi, internet), mégis az ember az egyetlen olyan emlős, aminek nagyobb csoporjai is gond nélkül el tudják viselni egymást (egy buszon utazva például). Egy csimpánzcsoporttal mindez elképzelhetetlen lenne komoly áldozatok nélkül. A minimálisra csökkent agresszió, az ugyancsak csekély területigény és az együttműködés magas foka hozhatta létre az emberi társadalmat, a ma ismert „civilizált” világot a maga egységeivel, falvakkal, városokkal, ahol olyan mennyiségű fajtársunkkal élünk együtt – és érintkezünk, működünk együtt – napi szinten, ami minden más faj számára lehetetlen lenne.
Az, hogy mindezeket a kiváló tulajdonságainkat hogyan használjuk, egyértelműen mutatja a társadalmi csoportunk fejlettségi szintjét és habár genetikai alapunk mindenre ugyanaz, a működésünk minden esetben a csoport szocializációján alapul.
Az említett alapkövek sok más, az emberi viselkedés és szerveződés megértését segítő mechanizmus ismertetése – állati példákkal és archaikus kultúrákkal való összehasonlításban – a könyv első szakaszában kerülnek részletezésre, hogy a második, Az ősi közösségek felbomlása és a társadalmi kultúrák kialakulása című fejezetben foglaltakat pontosabban értsük. Szó esik a média hatalmáról, a kultúránkban gyakran használt mégoly egyszerűnek tűnő fogalmak tisztázatlanságáról, mint a hír, valamint a háborúró jelenségéről, globalizációról és végül a tudományról magáról.
A kiválóan szerkesztett – és kifejezetten tetszetős – kötet felépítése nem az emberiség fejlődésének időrendjét veszi elsősorban alapul, hanem az olvasóhoz tökéletesen alkalmazkodva, azt az utat járja és mutatja meg, amivel legkönnyebben érthetővé válik az etológia néha kicsit bonyolultnak tűnő, de igen szép tudománya.
Csányi Vilmos mukásságát követő olvasók ismerős szövegekkel is találkoznak, folyóiratokban 168 Óra, Mozgó Világ, Népszabadság stb.) közölt cikkekkel vagy témába vágó részletettel régebbi kötetből (pl. Etológia és társadalom, 2005), amik az Íme, az ember-ben jól átgondolt egésszé állnak össze. Akár egy etológiai alaptankönyv.
A legfontosabb üzenete – ha van – az lehet, hogy ismerjünk meg minden lehetségest a világunkból, próbáljuk bátran, amennyire lehet kívülről szemlélni magunkat, társadalmunkat, szokásainkat, és ahelyett, hogy kiszakítanánk magunkat a bolygó rendszeréből inkább találjuk meg benne a helyünket, azaz gondolkodjunk. Ezzel talán meg is válaszoltam a bevezetőben említett kérdést.
„Ha a modern világban körülnézünk, rádöbbenünk arra, hogy egy teljesen mesterséges, csinált világban élünk. Emberi konstrukciókban alszunk, ezekben utazunk és dolgozunk, milliónyi kisebb-nagyobb vagy éppen óriási ember készítette tárgy vesz körül minket (…) Szociális életünk is mesterséges konstrukciókban zajlik, a családot helyettesítő mesterséges csoportjainkat a média konstruálja, politikai vezetőinket személyesen nem ismerjük, s bonyolult szociális konstrukciók termékei ők is. (…) Gyermekeink iskolának nevezett viselkedésszabályozó műhelyekben nevelődnek, és ha valamilyen jó példával akarunk nekik szolgálni az életből, valamelyik klasszikusnak tekintett író vagy költő megfelelő konstrukcióját olvassuk fel vagy mutatjuk meg a modern technika erre szolgáló eszközeinek (…) segítségével.
És ha magunkra gondolunk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk, arra is rájövünk, hogy mi magunk is bonyolult technikák, szerepek, folyamatok csinált szereplői, konstruált komponensei vagyunk, és ezzel a kör bezárult.” (224.oldal)
Csányi Vilmos: Íme, az ember, 2015, Libri Könyvikadó
Csányi Vilmos néhány korábbi könyveiről a Gittegyleten is olvashattok
