Frida Kahlo művészetének a lényege három szóban jól összefoglalható, amely ráadásul a világ bármely nyelvén ugyanúgy hangzik: Frida, Mexikó, Diego. Frida, mert a nőiségét, a női tabutémákat festette meg saját magán és nő ismerősein, családtagjain keresztül; Mexikó, mert Frida Kahlo bárhol járt a világban, ízig-vérig mexikóinak érezte magát, és a művészetét nem értenénk igazán a mexikói történelem figyelembe vétele nélkül; és Diego, mert Frida Kahlo egyben Diego Rivera is, ő a „Friego”.Hosszú évek előkészítő munkája előzte meg az idén először Magyarországon is megnyílt Frida Kahlo kiállítást. A művészetkedvelő látogatók abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy
nem kevesebb, mint 35 műalkotást láthatnak eredetiben, de ha csak egyetlen egy jelentős kép érkezett volna, Frida Kahlo művészetét abban is értelmezhetnénk.
A kiállítás spanyolos elkötelezettségű kurátorának, Lantos Adriána művészettörténésznek köszönhetően kiválóan végiggondolt koncepció mentén tapasztalhatjuk meg mindezt.
Kahlot „hivatalosan” szürrealista festőnek tekintik, de ő maga ezt a besorolást soha nem fogadta el, mert mint mondta, ő a saját valóságát festi meg. Egyedülálló módon prekolumbián motívumokkal látta el festményeit a mexikói-azték világból merítve ihletet.
A magyarországi kiállítás néhány kisebb teremben kap helyet. A terek falai élénkszínűre festve, ahogyan az Frida Kahlo színvilágához illik. A kiállítás kezdetén az első szárnypróbálgatásokból kapunk ízelítőt, a legkorábbi portré-rajzokból és festményekből (Alicia Galant, Alejandro Gómez Arias, Ady Weber, Eva Fredrick portréi). Bevezetésként a kiállítás elején egy ragasztott idővonalon láthatjuk Frida Kahlo életútját és annak a mexikói történelemmel való kontextusba helyezését, sőt, az azték-mexikói történelem kezdetei is megjelennek itt. Ez utóbbit kiválóan tükrözi A dadám és én című kép, amelyen Kahlo önmagát ábrázolja csecsemőként, amint dadájától, egy „azték ősanyától” az anyatejjel szívja magába a mexikói-azték kultúra minden cseppjét. Kahlo remekműveiből láthatók a Törött oszlop és az Önarckép majmocskával festmények, amelyek egyfelől tragikus buszbalesetére, másfelől a gyermektelenség tragédiájára reflektálnak, hiszen a kicsi majom nem csupán kedves háziállatként, hanem egy olyan kis élőlényként van jelen, amelyről a gyermektelensége miatt gondoskodott a festőnő. De a Lucha María, a tehuacáni kislány portréja, avagy a Nap és a Hold című festmény is ötvözi a mexikóiság és a gyermek utáni vágy tematikáját, amelyen Kahlo egy kisgyermeket fest meg azték hercegnőként.
A kiállítás egyik „sztárja” vitathatatlanul Nicolás Muray. Pedig Muray diszkréten a háttérben marad, ahogy a valóságában is, de megtudjuk, hogy annyira fontos volt a magyar származású Muray (Miklós) a festő életében, hogy az magyar nyelven verses szerelmes levelet is írt neki („gyöngy virag vagy nekem”), amely kéziratot eredetiben láthatjuk.
Muray számos fotót készített nem csak Kahlóról, hanem a Kahlo házaspárról is, de a leghíresebb minden bizonnyal az, amelyen Frida díszes, virágos szín kavalkádban jelenik meg a Vogue magazin címlapján.
A legimpulzívabban berendezett és minden szempontból legemlékezetesebb terem az utolsó előtti, a Casa Azul mintájára élénk kék színűre festett szoba, ami Frida Kahlo szülőházára való utalásként élethűen idézi a mexikói otthont. A Kahlo házaspárról egészen intim alapossággal derülnek ki jellemző részletek, amelynek csúcspontja néhány rövid korabeli videó részlet és egy, a Frida Kahlo naplója alapján készült, idézetekkel dúsított rövidfilm, amely Frida férje iránti rajongását mutatja be. Kahlo végletesen imádta Diego Riverát, művészként és férfiként is valósággal ő volt számára a mindenség, akivel teljes lelki összeolvadásban találta meg saját identitását (Diego, a férjem/ Diego, a gyermekem/ Diego, az apám/ Diego, az univerzum/ Diego én magam vagyok). Frida imádatának még az sem tudott gátat vetni, hogy férje lépten-nyomon megcsalta őt. Viszonyuk idővel ugyan lazábbá vált, rövid időre külön is váltak, de később újra összeházasodtak. A szenvedélyes-szenvedéses viszonyt viszont jól jellemzi a Csak néhány apró késszúrás címet viselő festmény jól kivehető vörös festékfoltokkal és késszúrásokkal, Rivera folyamatos félrelépéseire válaszként – bár ez érthetően nem a kék teremben látható. A kék teremben Kahlo naplójából láthatunk még számos színes oldalt montázsként a falon, amelynek szemezgetésével akár órákat is eltölthetnénk. Frida Kahlo és Diego Rivera jól ismert közéleti szereplői voltak a korabeli mexikói életnek, művészetükben és ideológiailag magukat marxista-kommunistának vallották. Ez a kérdéskör kevésbé hangsúlyos a kiállításban, lényegében a Kahlo-Trockij viszony révén kerül elő. Trockijt Szovjetunióból való száműzetésekor a Kahlo házaspár fogadta be és bújtatta rövid időre. Az, hogy
Kahlóéknak nem a politikai elköteleződése került a kiállítás középpontjába, indokolt, hiszen ez a téma önmagában megérne egy kiállítást.
Latin-Amerikában a múlt század első felében egészen mást jelentett kommunistának lenni, mint a Szovjetunóban vagy Magyarországon, és Kahlóéknak semmilyen tapasztalatuk nem volt a sztálinizmusról, kommunizmusról, számukra ezek lázadást, az USA-i imperializmus iránti ellenérzéseket, illetve a szabad és boldog Mexikót jelentették.
Frida Kahlo kultusza ma is igen elevenen él, ezt mutatja be az utolsó terem „Fridamánia” mini kiállítása. A legalapvetőbbtől a legelképesztőbb megvalósulásokban jelenik meg Kahlo mint popkulturális ikon. Frida filmben, musicalben, divatmárkák kifutóin, tetoválásként, graffitiként, mexikói bankjegyen és még megannyi formában jelen van a (tökéletlen) nőiség, a szabadság, a szerelem, az élet és a szenvedély megtestesítőjeként, Mexikó kulturális „nagyköveteként”, és Diego Rivera elválaszthatatlan művész-párjaként, örök, végzetes szerelmeként.
A kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg („C” épület, földszint), 2018. július 07. – 2018. november 04. között. Belépő: 3200 HUF
