Sokunknak égett bele a képi memóriájába az Eiffel-torony előterében egy pocsolya felett átugró ballonkabátos, esernyős alak a csókolózó párral vagy a New York-i utcán egy ház lépcsőjén üldögélő ember-bulldog, esetleg az egymás mellett hatalmas kutyalábakat, egy női csizmát és egy aprócska kutyát ábrázoló fotó. Elliott Erwitt-et, a Magnum fotóügynökség egyik legnagyobb életművel bíró alakját
Erwitt 89 éves és folyamatosan dolgozik.
Wily Elliott, ahogy egy barátja hívja, 1928. július 26-án orosz szülők gyermekeként Párizsban született, gyerekkorát Milánóban töltötte, hogy 1939-ben, 11 évesen New Yorkba majd Los Angelesbe vesse a sors. Az akkor már oroszul, franciául és olaszul is beszélő fiú egyetlen angol szó ismerete nélkül érkezik Amerikába, ami kihat arra is, ahogyan a világot szemléli: nem véletlenül fordul a képek felé, bár nyelvi sokoldalúságának aztán nagy hasznát látja majd karrierje során. Apjától tanul gravírozni, keresetéből Rolleiflex gépet vásárol, amivel aztán első felvételeit készíti. Rövidesen már nagy magazinoknak dolgozik New Yorkban, fényképez a hadseregnek és 1953-ban csatlakozik a Magnum Fotóügynökséghez (őt kicsit még unszolnia kellett erre Capának). Itt Henri-Cartier Bressontól is tanul. A hatvanas években az ügynökség elnöke volt egy ideig, míg a Life-nak, a Holiday-nek és a Look-nak is dolgozik. A hetvenes évektől filmeket forgat, de folymaatosan építgeti a megrendeléses munkái mellett saját fotós életművét. 89 év, négy feleség, hat gyerek, és rengeteg kép: ez Erwitt, aki egész életében büszkén vallitta magát amatőr fotográfusnak.
talán leginkább kutyás fotóiról ismerik, s képi humora, a tökéletesen elkapott vicces pillanatok iránti fogékonysága miatt is jegyzik, de ennek az ‘is’-nek jelentősége van: Erwitt, még ha humorban nem ismer is tréfát, a komolytalanság mellett, ha arra hely és idő teremtődik, a komolyságot is mély érzékenységgel képes megmutatni. Robert Capa édesanyjáról a fia sírjánál készült képe is legalább annyira lényeges része az életműnek, mint a kutyakiállításon mellső lábaival a palánkra támaszkodó, formára nyírt jószágról és gazdáiról készült kacagtató felvétel vagy az egyiptomi szobrok sorába beálló kislány. Erwittet nézni élmény — aki még sosem tette, annak azért (bár inkább csak nem tudja, hogy tette már), aki pedig már megtette, annak azért.
Erwitt életműve, mivel húszas évei óta fotózik és közel negyedszáz országban járt, bővelkedik jó képekben:
a Capa Központban június 15-től szeptember 10-ig látható Retrospektív című tárlaton ebből a gazdag anyagból kapunk válogatást kilenc tematikus csoportba rendezve.
A tematikus osztás és a kilences szám nem idegen a fotóstól: a Phaidon kiadónál először 2001-ben, majd számos utánnyomást követően 2013-ban kissé átdolgozva megjelent Snaps című albuma is kilenc tematikus blokkban adja közre az életmű képeit, sok esetben az évtizedeken át egymásnak felelgető felvételeket egymás mellé is rendezve. A Capa Központban rendezett kiállításon (mely ugyanebben a formában világkörüli úton járó anyag) más hívószavak mentén állították össze az életmű egészét bemutatni szándékozó fotókat, de sok kép ismétlődik az albumban és a kiállításon. Míg a kötet a mozgás különféle formáin keresztül szemlézi az anyagot (Olvas, Pihen, Érint, Áll, Elmond, Rámutat, Megnéz, Mozdul, Játszik) a kiállítás statikusabb elképzelés szerint építkezik: a Városok, Múzeumlátogatók, Nemek, Tengerpartok, Gyerekek, Kutyák, Absztrakciók, Nők, Hírességek hívószavak köré gyűjtötték a képeket. Így esetenként egymásnak felelgető fotók is külön blokkokba kerültek, (mint például az albumban egymás mellett látható, a fentebb már említett ‘New York, 1974’ címet viselő, dog-lábat, női, csizmás lábat, és kötött ruhába és sapkába öltöztetett chivavát egymás mellett mutató felvétel, mely a Kutyák képei között látható, és a Tengerpart képei között helyet kapott ‘Buzios, Brazília, 1990’ című kép, ahol tengerparton, csónak előterében fürdőruhás emberek lábai mellett a kép bal felén egy ló mellső lábai láthatók), de más felvételek között viszont izgalmas rokonság fedezhető fel (itt leginkább az Absztrakciók cím alá rendezett felvételekre gondolok, ahol 1973 és 1977 között készült felvételek igazolják, hogy a téma egy viszonylag jól rögzíthető szakaszban foglalkoztatta Erwittet. Itt olyan Japánban készült felvételeket láthatunk, mint a távoli Fuji előtt, szinte rá, felfelé mutatónak értelmezhető egyenesen előre irányt jelző közlekedési tábla, vagy az Enosimában készült, hullámtörőkön napozó, ülő férfit ábrázoló felvétel 1977-ből.
Erwitt a legtöbb esetben nem ad a helyszínnél és évszámnál több kapaszkodót képei értelmezéséhez, és sok esetben ez nem is hiányzik. A hírességeket ábrzoló sorozatban többnyire tudható, melyik felvétel milyen alkalommal készült, az absztrakciók vagy a tengerpart, esetleg a múzeumlátogatók egyes képeinél pedig nincs is ennek akkora jelentősége.
Amit fotóz, az inkább esszenciális érzete valaminek, legyen az a humor, a fájdalom, a veszély, vagy az intimitás öröme.
A Retrospektív anyagból is tisztán kiderül, hogy ‘a fotográfia Woody Allen-je’ nem csak a humorát tudja megcsillogtatni a lencsébe gyűjtött és elkapott fényben, de a kiállítás mellé a közelben kapunk még további, hozzánk közelebb álló támpontokat is a látásmódja feltérképezéséhez.
A Mai Manó Házban a retrospektív anyaggal egy időben állítják ki Erwittnek a Magnum számára 1964-ben Magyarországon készített képeit.
Ha a két kiállítást, mint kiállítást kell összevetnem, most a Mai Manó Házé nyert. Míg a Retrospektív anyagában esetenként kénytelenek voltak helyhiány miatt az egyes tematikus blokkokat több falon mutatni be, így volt olyan falfelület, ahol két tematikus blokk képei láthatók, s a határt nem jelzik például színek, a kiállításhoz kapcsolódó egyetlen vetítésen pedig a Magnum ügynökség jeleseinek képeiből látható válogatás egy riportfilm keretében (ami nem kötődik olyan szorosan az Erwitt-életműhöz), addig a Mai Manó Házban az alsó szinten Erwitt Magyarországon készült képei mellett az ugyanekkor Cseh- és Lengyelországban készült felvételeit vetítik egy hátsó kisteremben (és szíven ütő a humor és a szenvedés iránti érzékenység gyorsan váltogatott egymásutánja, ahol utcai gyóntatásra sorban álló lengyeleket követ a fény-árnyék játék becsapódásszögével hangsúlyozott kézcsók-jelenet, hogy ezt az auschwitzi koncentrációs tábor kerítése, majd pár képpel odébb az ott halomba rakott és már gazzal benőtt szemüvegek dombja, a bejárat vagy a krematóriumbelső egészítse ki), fent pedig az előtérben a Fortepan gyűjteményből a korszakra, 1964-re vonatkozó képválogatást, a napfényműterembe vezető folyosó túloldalán a Magnum-fotósoknak 1947-től napjainkig Magyarországon készített képeiből összeállított vetítést láthatunk, míg a folyosón a e fotósoktól szerepel a falon egy-egy idézet. (S az épület fennállásának 120. évfordulójára elkészültek az egyes épületelemeket bemutató rövid ismertetések is, amik itt nagyon is helyükön valóak.)
A Magnum-fotósok itt készült képei között David Seymour (Chim) 1968-as árvaházi és úttörővasutat bemutató sorozata, Koudelkának egy korai, cigánytelepi házbelsőben készült felvétele, s jóval későbbről, 2000-ből egy óriás Coca-Cola hirdetés pergő falfestményét ábrázoló képe mellett Werner Bischof ’47-es, Robert Capa ’48-as képei, Martine Franck, Abbas, Chiarra, Martin Parr felvételei villantanak fel valamit az elmúlt évtizedekből úgy, ahogy az nekik fontos. Van, amit felismerünk, van, amit nem: őszi, forgalom nélküli autóúton elszóródott sárga falevelek éppúgy mutathatnak valamit rólunk egy más rendszerből érkezettnek, mint a Szabadságszobor mellékalakjai, ami csaknem minden itt járó fotósnak kötelező túra.
Ha csak Erwitt 1964-es magyar képeiről kell beszélni, vannak közöttük kifejezetten erősek, mint a fa tornáckorlát mögött álló szoborcsoport, vagy épp a felemelt karral előremutató Lenin emlékmű délutáni árnyéka mögött csaknem atombombafelhőt füstölgő gyárkémény. Aki teheti, ne hagyja ki ezt az anyagot sem, mert itt is találhat gyöngyszemekre akár a vetítéseken, akár a kiállított képek között (az egyik kiállítást felnőtt- vagy családi jeggyel megtekintők a másik kiállítás belépőjegyéből 20% kedvezményre jogosultak).
A Magnum fotóügynökséggel összehangolt munkában megrendezett tárlat nem az első és nem az utolsó a közös munkák sorában. Kőrösi Orsolya, a Capa Központ vezetője utalt rá, hogy a közös munka az intézmény közeli jövőjének egyik legfőbb csapásiránya: szeretnék feldolgozni és kiállításon, majd albumban is bemutatni a Magnum teljes magyar képanyagát. De egyelőre annak is örülök, hogy Erwitt ellátogatott hozzánk a Nagymező utcába.
Elliott Erwitt: Retrospektív
- Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ (1065 Budapest, Nagymező utca 8.)
- Megtekinthető: 2017. június 15. – szetember 10.
Elliott Erwitt Magyarországon
- Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház (1065 Budapest, Nagymező utca 20.)
- Megtekinthető: 2017. június 15. – szetember 10.
- Kurátor: Csizek Gabriella, Barkóczi Flóra
