A film értékét az adja meg, hogy a tárgya mennyire adekvát a formához, amit talált
– mondta a rendező a veszprémi filmbemutatón, ahol a történetről, a kihagyott részekről, és a film készítésének történetéről meséltek a zeneszerzővel, Pacsay Attilával együtt.
A forma jelen esetben a negyvenes-ötvenes évekbeli svéd dokumentumfilm, a tárgy pedig két fiatal shakespeare-i viszontagságokon át győzedelmeskedő szerelme. Mindez olyannyira sikerült, hogy a filmbéli archív jelenetek alig-alig különböztethetők meg a kameramozgásban, a világosításban, az emberek mozgatásában a svéd dokumentum-játékfilmhez oly hasonlóvá vált forgatástól. Így már van értelme a fekete-fehérnek, mely nem időutazásra, hanem beleélésre hív.
„A film olyan, mint egy bányamunka, az ember szó szerint éveken át él-hal egy dologért” – mesélt Gárdos Péter – „emellett fontosnak gondolom azt is, hogy sírjon a néző. Elő kell kaparni a hatást, a film esetében zenével, ízléssel és szakmaisággal.”
Ezt a hatást erősíti meg a fekete-fehér forgatás (a színes, napjaink Izraeljében játszódó kerettörténettel szemben, melynek kevésbé sikerült beilleszkednie a történetbe), valamint hogy a zene belesimul a történetbe, s csak egy-két drámaibb résznél hangsúlyozza ki az eseményeket. Megerősítő ebben az esetben maga a hiány is: azok a könnyfacsaró részletek, melyeket nem tett be a filmbe, pedig sokkolóan hatásos lett volna – édesanyjának a bergen-belseni táborban való megtalálását, például. S bár a megtörtént esemény önmagában letompítja egy kicsit az érzelgősséget, könnyen lehetett volna giccses a film. A barátságok és szerelmek, a találkozás nehézsége, az otthoniakért való aggódás és az átélt traumák feldolgozhatatlanságából fakadó tettek azonban annyi érzelmet hozhatnak létre a nézőben, hogy önmagukban is elegek ahhoz, hogy olyan hatást gyakoroljanak a nézőre, amely nem leng ki semmilyen túlzó irányba, hanem pontosan olyan módon mozgat meg, ahogyan elvárjuk egy háborúban gyökerező szerelmes történettől.
Több szálon, több rétegben mozog a történet. A levelezés útján egymásba szerető szerelmeseknek a halált is többszörösen túlélő élni akarása mellett az egyik legfontosabb kérdés a zsidóságból való kilépés problematikája, amellyel nem voltak egyedül a háború után a fiatalok, s amelyet végül felülír az egymás és az élet iránti vágyuk. De az abnormalitásig féltékeny barátnő vagy a saját férfiasságában kétkedő barát, a jószándékú orvosokkal való kapcsolatuk, vagy a naiv, hitlerbarát svéd protestáns házaspár; a lelkiismeretes, de a lényeget szem elől tévesztő rabbi is szépen színesítik a főszereplő pár sorsfordító évének filmjét.
El tudják képzelni harminckét fémfoggal? Vagy esetleg harminccal?
– merült föl a kérdés a főszereplőt játszó Schruff Milán maszkírozása kapcsán, hiszen az édesapának annak idején valamennyi fogát kiverték. A harminckettőből a filmhez maradt három, ennyi is bőven elég, hogy megértsük, miért akart Lili gyors visszavonulót fújni és felcserélni magát a barátnőjével a találkozási jelenetben. De a valóság elengedésének példája az is, hogy hiába fogytak a színészek a szerep kedvéért, 28 kilósra lefogyott emberekkel mégsem lehetett volna leforgatni ezt a filmet.
A szüleim egy árva szót nem írtak arról, amin keresztülmentek
– mesélte Gárdos Péter, aki édesapja halála után találkozott szülei megismerkedésének történetével és a levelezésükkel, s hosszú éveket dolgozott előbb a regény, majd a film létrejöttén. Többek között ez az eltávolodás és a múltnak az elfogadása az, ami megmentette a túl sok és túlságosan a holokausztra koncentráló archív felvételektől a filmet, s tette az újrakezdés elképesztő erejű meséjévé ezt a történetet. Hogy átadja az üzenetet:
bármilyen iszonyat után újra lehet kezdeni élni, akkor is, ha még az orvos is halálra ítél.
Az élet és a halál közti vibráló feszültség a film végéig jelen van annak ellenére, hogy azért lehet tudni a végét – vajon boldogan élnek, míg meg nem halnak? Vajon minden embertelen és emberi körülmény ellenére túlélik ép ésszel és lélekkel a halállal és a reménytelenséggel vívott harcot? A szerelem és a szeretet, a bajtársiasság és a barátság számos példája elevenedik meg a vásznon, meg-megemlítve a nézőnek azt a rettenetet is, melyből a szereplők kiszabadultak, amelyet ki-ki máshogyan – hol életre, hol halálra vezető módon – dolgoz fel.
A főszerepet játszó fiatal színészek mellett a többi szereplő választása is jól sikerült, s a kellő időben, kellő méltósággal szóló zene és a széles vásznon jól érvényesülő, alaposan megkomponált képek szintén a szakértő munkát jelzi. A Hajnali láz egyszerre mese és igaz történet egyszerre, mely az élet örök igenlését mutatja, a huszadik századot múltként, jelenként és jövőként egyszerre felölelő mivoltában.
Gárdos Péter: Hajnali láz, magyar-svéd-izraeli játékfilm, 2014.
