Formanek Csaba írása a THEALTER négy előadásáról: a Stúdió K és a k2 Bakfittyéről, a Zsámbéki színházi Bázis és a MASZK Egyesület közös Kolhaasáról, a Közmunka Színház Messécske a Csodatévőről című előadásáról és a Metanoia Én tökéletes vagyok darabjáról.
Az utóbbi években engem is elfogott a késztetés, hogy pár színházi produkcióban a hatalom mechanizmusát, a benne elfoglalt (magán/köz/kis)emberi pozíciónkat vizsgáljuk. Nem igazán voltam elégedett az eredményekkel.
Mindannyian hatalmasok vagyunk. A magunk módján. Életünket átszövi a felelősséggel való élés, nem élés, visszaélés bonyodalmas viszonyai. Egyetlen rossz mondattal, tekintettel, egyetlen elhibázott döntéssel, megalkuvással, félrenézéssel, beletörődéssel megváltoztathatjuk a környezetünk, a világ egyensúlyát.
Nagyon könnyű korrupttá válni, és nagyon nehéz kivergődni belőle.
Nekem sosem sikerült megfelelően kinyitni ezt az összetett világot a színpadon. Vagy túl egyszerű maradt minden (és ilyen módon propagandaszerű), vagy túl bonyolulttá vált (és elvesztünk a hangsúlyok között). Maradtam hát a személyes történeteknél.
Az elmúlt napokban négy előadást is láttam a THEALTER-en, melyek egészen különböző megközelítésben próbáltak közéletünk és közérzetünk kérdéseiről beszélni. És kezdem megérteni általuk, hogy én hol ronthattam el, amikor hasonlóval kísérleteztem.
Bulváros utakon
Stúdió K – k2: Bakfitty
A Bakfitty Dürrenmatt A nagy Romulus című drámáját veszi alapul. Mai köznyelvre áramvonalasított átiratban tárja elénk az utolsó római császár dekadens történetét. Az előadás rengeteg verbális poénnal dúsítva, szinte kabarészerűen megy a maga útján, ám ez a szórakoztató stílus az első félóra után számomra kifárad. A túlaprózott humorral megtöltött statikus színpadképek rövidesen unalomba fordítanak. Hiába a jó képességű színészek, hiába karizmatikus a züllöttségében is imponáló címszerepben Nagypál Gábor, a cselekmény erőtlenül araszol, a karakterekből lassanként eltűnik minden titok. A második felvonásra már nem is ülök vissza.
A k2 Színház utóbbi előadásaival (a Züfec és a Bakfitty tengelyén) érzésem szerint egyre konvencionálisabb irányba tart. A „hőskorszak” védjegye számomra a Sziszüphosz vagy a Morgenstern halála formailag is bátor, lázadóbb attitűdje volt. Jól állt nekik az avantgard fésületlenség, melyben sokszor eltűnt (vagy fel sem állt) a játéktér és a közönség között az a bizonyos fal. Nyitott játék volt, egészséges pofátlanságuk abból is eredhetett, hogy végzős kaposvári hallgatókként nem volt veszítenivalójuk. Vagy lehetett volna, de inkább kockáztattak.
Most mintha ott lenne a belső kényszer, hogy „jó előadást”, eladható produkciót készítsenek, hogy egzisztenciálisan megszilárduljon a helyük a független színházak piacán. Mert bizony ez egy piac, a közönség figyelméért folytatott küzdelemben.
A „közönség válságára” adható egyik érvényes válasz ez az összekacsintós, professzionális politikai bulvárszínház.
Pedig a Dürrenmatt-alapanyag ennél izgalmasabb. Tempósabb, merészebb, kevésbé szövegközpontú, dinamikusabban cselekvő, helyenként formabontó változatban beszélhetne ez az előadás is a máról, a személyes valóságunkkal és válságunkkal telített jelenről.
A lenyűgöző test bűvölete
Zsámbéki színházi Bázis – MASZK Egyesület: Kolhaas
Merészebb, nagyobb ívű, kockázatosabb színházat vállal Hegymegi Máté rendezése. Látjuk benne Horváth Csaba hatását, a fizikai-szövegszínház határain egyensúlyozó lecsupaszított formanyelvet, látjuk a Szputnyik és a Krétakör drámai energiáját, éthoszát (főszerepben Nagy Zsolt, mellette többen a Szputnyik egykori csapatából) – mindebből ebben az előadásban új minőség születik. Az aktualizálás nem tolakodó, mint a k2-nél, az eredeti történetbe nagyon visszafogottan szüremlik csak be a kikacsintás gesztusa.
Amit a csapat együtt létrehoz, az mindenekelőtt imponáló. A cselekmény nagy része egy sekély vizes medencében játszódik. A sokszor akrobatikus mozgás valódi veszéllyel elegyíti az esztétikailag hibátlan kompozíciókat, az előadás jelentésrétegei a Régi Zsinagóga falára, mennyezetére vetülő gyöngyöző víz mintájára mosódnak egybe. A tér, a látvány, a szimbólumokká sűrűsödő elemek és a történet együtt nyűgöz le minket.
Miért maradhat mégis hiányérzetünk?
Talán mert minden kicsit túl szabályos, túl megkomponált. A színházi köntös erősebb hatást generál, mint a valódi történés. Ez utóbbiból, ahogy haladunk előre, mintha egyre kevesebbet kapnánk. Kiismert esztétikájában, túl áttetsző szabályaival az előadással együtt komótosan tartunk a várható végkifejlet felé.
A személyesség itt is háttérbe szorul a rendezői vízióhoz képest. Az előadás összességében túl sokat tud, és ezzel mintha egy színházi múzeumba helyezné az állampolgár válságáról szóló gondolkozást. Marad a lenyűgözöttség, egyelőre. A társulatból mintegy mellékesen kihajtott energia, és – ha nem is elég személyes, de a mindenképpen – zsigeri jelenlét már egy valóban megrázó színház felé mutat, ahol – szurkoljunk, hogy így legyen – élesebben szembesülhetünk majd személyes és közösségi kiszolgáltatottságunkkal.
Nincs mese, nincs csoda
Közmunka Színház: Messécske a Csodatévőről
Emeljük a tétet! A Hólyagcirkuszból lett Közmunka Színház előadása még közelebb visz bennünket napi létezésünk titkos bugyraihoz. Amit a fiatalok lelkes profizmusa, bizonyítási vágya eltakar előlünk, azt ez a csapat Danyiil Harmsz szövegei és Szőke Szabolcs színtiszta abszurd színházhoz komponált zenéjével tárja fel. A napi tudattalan szenny (ön)gyilkos áradatának egyféle anarchista víziójába nyerünk bepillantást vagy ha tetszik, a posztdrámai performansz-füzér röhögő fájdalmába merülünk.
A Közmunka Színház előadásában a válság személyes és zsigerekig egzisztenciális. Ha színház, akkor zene is; ha mese, performansz is; ha aktuális, rögtön avítt is. Szellemes és lejárt, lejártságában mégis friss, meglepő. Ebben a produkcióban nincs csoda, nincs csodatétel, nincs mese, nincs siker, nincs panasz, nincs lenyűgözés. Csak leleplezett illúzió van. E csodálatos avantgard őrületben mindenki csak teszi a dolgát. Önmaga cselekvésében abszurd, hiábavaló, felesleges, szánalmas, ám annál inkább emberi.
Mindenki bohóc, mindenki reménytelenül önmaga.
Vörös fényben fújkált tollpihe, négykézláb mászó én-elvesztő, hátán vergődő zenemester. De abban a vergődésben tartás van, micsoda tartás! Fájdalmasan sérülékeny, sérthető embereket látunk, akik megrogyva is méltósággal róják sorsuk köreit. Nincs különbség szerep és színész és zenész között. Itt minden a cselekvés, a megmutatkozás lehetőségéről-lehetetlenségéről szól. A mesélőre ráhúzzák a függönyt, a zenészeket leintik, az ember nem tud elaludni, és a végén mindenét elveszíti.
Így veszíti el az előadás is önmagát. A művészet nem léphet túl az értelem és hasznosság határain. Felszámolja önmagát. Milyen mély értelmű, hogy e felszámolás ugyanakkor önfeltárulkozás is. Ebben a gyengeségben elképesztő erő van. Ebben a szembenézésben színház van. Ebben a válságban önismeret van.
A nyelv a létünk
Metanoia: Én tökéletes vagyok
Ha lehet ennél továbbmenni, azt Peróék színházában láthatjuk. Ott, a kozmikus robbanás permanens felhőjében. Messze túl drámán, egzisztencián. Ez az előadás a fentiek összes rétegét látja – tudja hogyan lehet szórakoztatni, tudja hogyan nyűgözzön le, és tudja, hogyan rombolja le mindezt a csupasz jelenlétig, vagy tán azon is túl. A Metanoia olyan komplex meditációs mezőt hoz létre, melyben mind az egyszerűség, mind pedig a bonyodalom egy időben lehetséges és lehetetlen.
A fő téma a nyelv, a személyesből a propagandába áramló, és a propagandából a személyesbe áramló, közbeszéddé vaskosodó és ebben elzüllő, korrumpálódó nyelv.
Az Én tökéletes vagyok előző előadásuk, a Variációk a náci retorikára folytatása, továbbgondolása, és érzésem szerint továbbfejlesztése. A nézőtér és az események fő helyszínéül szolgáló emelvény között egy vékony fekete, áttetsző tüllfüggöny, fölötte pedig egy színházi szuffitaként is érthető szögesdrót húzódik. Az előadás közben a függöny olykor felemelkedik, olykor alászáll, elfátyolozva előlünk a látványt. A szögesdrótot pedig olykor széthúzzák, olykor ismét összetolják. Nézhető még ma a színház határok nélkül? A produkció egy pontján szavazhatunk: zavar-e minket a szögesdrót? A kérdés abszurditása abban rejlik, hogy a láthatóság szempontjából a szögesdrót egyáltalán nem zavaró, a tüllfüggöny viszont annál inkább.
Így funkcionál a hatalom nyelve. Nem csupán a politikai hatalomé, hanem minden nyelvé, ami a meggyőződés erejét hirdeti a gondolkodással szemben. Az énünk megvédésére szolgáló meggyőződés agresszív nyelvi formulákban hozza létre a tökéletesség auráját. Amit kimondunk igaz lesz, és ami igaz, az támadhatatlan. A meggyőződés lenyűgöz, leigáz.
Folytatás
Különös, groteszk, mégis nagyon ismerős figurákban látjuk ennek a mechanizmusnak a működését. Erdély Perovics Andrea áll a középpontban – hol egy futurisztikus bevásárlóközpont plázacicájaként, hol zsémbes öregasszonyként látjuk – színészi munkájáról tanulmányt kellene írni. Monológjaiban a napi aktualitások áradnak ránk végtelenül, különös tekintettel a bevándorlásra és a Szegeden fizikai közelségben érzett kerítés témájára. Döbbenten forgolódunk a ráismerésben: ez a mi nyelvünk, ez a mi közegünk, ez a mi kultúránk. A közbeszéd poklában személyes elbutulásunk tanúivá válunk. A válság a fejünkben van.
A Metanoia a nyelv és a beszéd, a kommunikáció lehetetlenségében fogalmazza meg az állampolgár válságát. Ha nem tudjuk kifejezni magunkat, emberi létünk kérdőjeleződik meg. Az előadás vége felé két gorilla marad a játéktérben. Majd a színészek elhagyják a termet. Nincs taps. Szól a zene, és elhagyathatjuk a nézőteret, amikor akarjuk.
Perovics Zoltán halálosan pontos, felkavaró diagnózisa az idei fesztivál eddigi legerősebb élménye számomra. Ez a végletekig letisztult mégis bonyolult színház persze teljes mértékben szembe megy a szokásos nézői elvárásokkal. Olyan, ahogyan beszélnünk kellene a problémákról. Mert a színház nyelve is tükörképe a gondolkodásunknak. És ez a nyelv Pero színházában progresszív, intelligens, és rétegzett. Kaland őt olvasni, nézni, beszélgetni vele.
Vajon ki tud lépni majd ez az előadás a saját, meglévő kult-közönségéből? Én szorgalmasan mutogatnám középiskolásoknak, egyetemistáknak, fiatal színházcsinálóknak. És másoknak is.
Milyen nagyszerű is lenne, ha például a k2 együtt dolgozna Peróékkal, Hegymegiék pedig Szőke Szabolcsékkal. De minimum látniuk kéne egymást. Közönséget cserélni. A fiatal, szertelen energiákat összevegyíteni a látnokok önismeretével.
Így együtt, ezen a fesztiválon, elég erősek vagyunk. Ha nem is tökéletesek.
Van bennünk erő, amíg érzékenyek vagyunk a saját válságainkra.
Írta: Formanek Csaba. Fotók Schiller Kata (Bakfitty) és Révész Róbert (Kolhaas+Én tökéletes vagyok)
