Valójában mindannyian érintettek és felelősek vagyunk. Senki sem maradt ki. Itt mindenki benne van a pácban. Én is. Kerestem az első pillanatot, azt amikor a magyar sajtó, irodalom, művészet és tudomány elindult a lejtőn. Emlékszem valamikor 2002 környékén egy választásra, amikor barát-barát ellen, családtag-családtag ellen fordult. Emlékszem, hogy addig vettem és olvastam napi- és hetilapokat, beszereztem rendszeresen havi irodalmi folyóiratokat. Aztán elkezdtem megunni, hogy bal- és jobboldali sajtó lett, hogy az írók elkezdtek balra és jobbra besorolni. Hogy a politika mindent felülírt. Hogy a Szépírók Társasága baloldali, az Írószövetség jobboldali, a JAK baloldali, a FISZ jobboldali lett egyesek szerint, én meg közben mindenkit megismertem, mindenkivel találkoztam, és próbáltam emberi párbeszédet folytatni.
Szentmártoni Jánossal az első interjút készítettem, amikor kinevezték az Írószövetség élére, és komolyan gondoltam, hogy ő alkalmas lehet arra, hogy a kriptahangulatból valódi érdekvédelmi szövetséget hozzon létre. Jó diplomatának tartottam és tartom, más kérdés, hogy egy dinoszaurusszal nem lehet a porcelánboltba menni. Gaborják Ádámmal évfolyamtársak voltunk Szegeden az egyetemen, kiemelkedő intelligenciáját és ehhez párosuló kellő visszafogottságát csodáltam. Ott voltam, amikor a JAK élére került és reméltem, hogy a fiatal írószervezet valóban nyit a szélesebb közönség felé, és népszerűvé teszi a kortárs és fiatal irodalmat, és nem csak az írókat. Mert az írók és költők népszerűsége csak egy dolog. Mi nem popsztárok, hanem a szellem mívesei kell, hogy legyünk. A magyar kánongép azonban nem így működik és a politika tajtékos hullámai lemossák a legszebb elképzeléseket is. Kollár Árpáddal – szintén Szegeden – együtt szerkesztettük a Bölcsőt, költőként együtt indultunk, a régi DRÓTban együtt közöltük verseinket. Nagyon örültem, amikor a Tiszatáj Online-ban szerepet vállalt, mert személye nekem garancia volt a minőségre. Érdeklődve vártam azt is, hogy mi lesz a Fiatal Írók Szövetségével. Visegrádi nyári táboruk nagyon pozitív és előremutató jel volt, de sem a JAK, sem a FISZ, különösképpen pedig az Írószövi és a Szépírók sem győztek meg arról az elmúlt években, hogy jóval többek, mint gittegyletek. Ahogy sajnos a PEN Club sem, mert még a legjobb szándék is könnyen megtörik a prekoncepciókon, és azon, hogy
mindezen szervezetek, tagjaik és vezetőik nehezített pályán játszanak.
Nagyon szeretném látni ennek az ellenkezőjét, és a DRÓT mindegyik szervezet munkáját követni fogja, rendezvényeikről hírt adunk, ha tudunk és erőforrásaink engedik, igyekszünk a fontosabb eseményeken ott lenni.
Máshogyan darálódott be a magyar irodalmi sajtó. A havi megjelenésű, nyomtatott lapok valójában mókuskerekek, amelyekben elképesztő szöveggyártás megy, ám igazi műhelymunka nincs mögöttük, lapszámaik ritkán jelentenek komoly eseményt, legtöbbjük neveket közöl – vagyis működik a kánongép – nem pedig műveket. Arról most ne is beszéljünk, hogy
szinte senki sem él a piacról, nincs vagy alig van olyan, amelyiket a civil szféra emelné fel vagy a hirdetők tartanák el. Végképp ritka az olyan orgánum az irodalmi lapok között, amely nem állami támogatásból működik
és még minőséget is kínál tartalmilag.
Az online irodalmi sajtó külön tészta. Valójában egyedül ott történt meg a digitális forradalom, egyedül az online felületek reagáltak arra, hogy a XXI. században élünk és nem a hetvenes években.
A nyomtatott sajtónak kampec, akár tetszik, akár nem, egyetlen lehetősége a magas minőség és széles nyitottság volna,
de erre példa alig van, nagyon erős digitális, webes háttérmunkával. Az új média megteremti új fogyasztóit, mert amennyi előnye van az internetes médiának, annyi hátránya is. A kánongép tovább dübörög az online médiában is, csak most már bal- és jobboldali kánongépek ezek, folyvást egymás pofájába füstölve.
Az, hogy a szellem emberei pártállástól függetlenül, intelligensen nyilvánuljanak meg, és ráadásul ez a közembereket is érdekelje, mert érdekesen és jól van tálalva, olyan ritka mint a fehér holló.
Valódi diskurzus alig van, inkább csak egymás mellett elbeszélés, vagy egyszerűen csak agyonhallgatás.
A magyar online irodalmi média legjellemzőbb hibája, hogy bár néhány szerző be-be linkel írásába más lapokról vonatkozó cikkeket, addig a legtöbben egyszerűen leszarják mi zajlik más felületeken. Legfőbb hibája azonban az, hogy a minőséget feláldozzák a mennyiség oltárán, vagyis néhány száz vagy ezer beklikkelőért iszonyú gagyiba is hajlandóak elmenni. Nem a minőségi tartalom és valódi párbeszéd, hanem a minél nagyobb számok a fontosak.
Az irodalom nem lóverseny. A művészet sem, bármennyire is szeretnék ezt elhitetni.
Valahol egyébként ott lett rendesen elszúrva az egész, amikor elkezdtek nyílt levelekben üzengetni az írószövetségek és az írók egymásnak és a politikusoknak. Hatásuk? Kit érdekel? Miért nem művekkel üzentek? Miért nem eseményekkel? Miért nem ültök le egymással értelmesen beszélgetni? Úgyis ismer állítólag mindenki mindenkit a szakmában. Vagy annyira figyelmetlenek vagytok, hogy már észre se veszitek a másikat? Vagy nem érdekel a másik? Végképp nem érdekel, hogy mit ír a másik? Olvassátok-e egymást és olvassátok-e azt, ami kishazánkon kívül íródik?
Megvádolom a kortárs magyar irodalom képviselőit azzal, hogy túl nagy teret adtak saját személyes sértődöttségeiknek és az irigységüknek, és különösen a politikának, ezáltal pedig korrumpálták a magyar irodalom szellemét.
Megvádolom a kortárs magyar irodalom művelőit azzal, hogy hol beleegyezésükkel, hol hallgatásukkal részt vállaltak a magyar szellem torzulásában, vagyis abban, hogy igenis ordas eszmék ébredhettek újra fel küszöbünkön.
Megvádolom a kortárs magyar irodalmat képviselő szervezeteket, hogy nem tettek eleget sem tagjaik védelmében, sem pedig az írók és olvasók közötti távolság leküzdéséért. Fontosabbak lettek a kuratóriumok, mint a művek, amelyek támogatásáról döntenek!
Megvádolom a magyar könyvkiadókat, hogy a különböző kánongépek működését fontosabbnak tartják, mint a minőséget, és hogy miközben a piacon szétmarták egymást, addig a magyar olvasó a gagyi és a rossz könyvek felé fordult.
Akinek nem inge ne vegye magára mindezeket, nekem azonban az. Vagyis megvádolom magam, hogy az elmúlt években én mindebben részes voltam, nem emeltem fel kellően a szavam, bármennyire is próbáltam ténylegesen életet és irodalmat összekötni, nem voltam elég erős. Hiába vállaltam konfliktusokat már az egyetemen a kánonnal szemben, később hiába álltam ki a minőség és a szólásszabadság mellett korábbi munkahelyemen, könyveimmel hiába próbáltam a kis kiadókkal együttműködni. Nem voltam elég ügyes, erős és határozott. Egyedül voltam. Nem mentségek ezek, hanem tények.
Megvádolom tehát saját magamat, hogy részt vettem a magyar szellem korrupciójában, melyben elárulta legjobb hagyományait, polarizálódott, és eladta magát.
E vád alól csak akkor menthetem magam fel, ha a többiekkel együtt – mert szinte mindenki benne van ebben a pácban – megpróbálunk valamit tenni. Műveket hozunk létre, cikkeket írunk, beszélgetünk egymással, az olvasókkal, a közönséget bevonjuk, odafigyelünk arra, ami történik, sőt mi magunk alakítjuk a történéseket. Megéljük az irodalmat és megírjuk az életet, miközben nem felejtjük el, hogy a szellem emberének lenni felelősség, vállalás, kötelesség.
Nem engedjük tovább polarizálni a magyar társadalmat, és kimondjuk a bóvliról, hogy bóvli, az értékről, pedig hogy érték. Véleményt formálunk, nem pedig előre eldöntünk. Örülünk mások sikerének, nem irigykedünk. Ezek szerint vágok én bele az új DRÓTba, egy nagyon jó kis csapat élén. Lehet minket szeretni, utálni, vitatkozni velünk, írni hozzánk, és olvasni minket. Egyet nem lehet: megkerülni. A DRÓT az, ami összeköt, összekapcsol.
A DRÓT a szellem vezetéke.
