Ellenszer a halálra
bevezetés helyett
A nálunk leginkább görög és római politikusok és hadvezérek életrajz-írójaként ismert khairóneiai Plutarkhosz (46-120) hatalmas életművet hagyott hátra, aminek darabjait elsőként fia, Lampriasz írta össze, ez az ún. Lampriasz-féle katalógus, amely a Szúda-lexikonban maradt ránk. Az idő az életrajzokról véglegesen csak a XVI. századtól kezdődő nyomtatott kiadásokban leválasztott, vegyesen retorikai, irodalmi, történeti és erkölcsi bölcseleti műveket tartalmazó szövegcsoportot, az összefoglalóan csak Moralia-nak nevezett gyűjteményt kímélte kevésbé, amelynek csak mintegy harmadrésze maradt ránk. A különböző témájú és tartalmú szövegek különböző mértékben vészelték át az évszázadokat. Teljesen elvesztek a filozófus- és íróéletrajzok, ill. töredéke őrződött meg különösen a pedagógiai és tudományos műveknek. Jóval kisebb volt a pusztulás ezzel szemben az ún. „népszerű filozófiai és etikai” művek esetében, amelyek közé az itt közölt Menyegzői intelmek (görögül: Gamika parangelmata, latinul: Coniugalia praecepta) is tartozik.
A sors fintora, hogy arról az emberről, aki annyi nagy hatású életrajzot hagyott maga után, nem maradt fenn részletes életrajz.
E kevés adatból néhányat azért a mű kapcsán érdemes megemlíteni. Plutarkhosz a boiótiai Khairóneiában született, Athénban platonista szellemben folytatott stúdiumokat az egyiptomi származású Ammoniosz tanítványaként, majd éveket töltött Rómában, ahol egyrészt bepillantása nyílhatott az ottani társadalmi-politikai viszonyokba, másrészt bebocsátást nyert a legmagasabb körökbe.
Fiatalon nősült, Timoxéna nevű feleségével harmonikus családi életet éltek, öt gyermekük született, ebből két fiú érte meg a felnőttkort. Khairóneiai házuk afféle vidéki akadémiává nőtte ki magát,
a lakomák közben mélyebb vagy felszínesebb módon, elméletibb vagy gyakorlatiasabb filozófiai témákról folyt a szó. A körhöz nem csupán barátok és családtagok tartoztak, hanem valódi mester és tanítvány kapcsolat is kialakult, erre az egyik bizonyíték éppen a mi szövegünk.
Pollianosz és Euridiké ugyanis, akiknek egybekelése alkalmából a mű született, Plutarkhosz két tanítványa, mindketten „megmerítkeztek a filozófiában.” Nekik írja mesterük nászajándékként ezt a szimbólumokban gazdag, filozofikus beszédet, amely mintegy nászénekként hivatott biztosítani, hogy az ifjú férj és feleség „kölcsönösen kezesebb és szelídebb legyen egymás iránt.” Tulajdonképpen egy példázat – vagy hasonlatgyűjtemény ez, amely a keretet adó, Aphroditét, Hermészt, a Múzsákat, Peithót és a Khariszokat segítségül szólító bevezetés és szintén a
Múzsákra hivatkozó zárlat között, 48 rövid, gnomikus, allegorikusan értelmezett anekdotában és példázatban fejti ki gyakorlatias mondanivalóját az ideális házasságról. A Múzsák segítségül hívása abból a szempontból is indokolt, hogy ha prózában is írja, lényegében egy epithalamiumnak szánja a művet a szerző, és a költői, rafinált retorikával megszerkesztett hasonlatok is ezt a kettős jelleget hangsúlyozzák. Primátusa ugyanakkor a prózai mondanivalónak van, amivel az észre akar hatni, és az ifjú pár belátását akarja elnyerni, aminek eléréséhez a költői szó- és képhasználat csak egy eszköz. Tartalmi szempontból a „populár-filozófiai” művek közé sorolható, ugyanakkor annak révén, hogy lényegi mondanivalóját mindig egy-egy példázattal, vagy történettel világítja meg, sokkal inkább irodalmi, mint filozófiai jellegű – ennek is köszönheti „népszerű” jelzőjét. Irodalmi jellege megnehezíti annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy vajon melyik filozófiai irányzat nézetei hatottak a szövegre nagyobb mértékben. Püthagoreus, platonista és sztoikus elemek egyaránt megtalálhatóak benne, illetve a tradícionális, homéroszi görög, és a korban modern római házasságeszmény között is mintegy hidat képez.
Plutarkhosz számára (ahogyan ezt más írásaiban is kifejti) a házasság a legszentebb egyesülés, a halál egyik ellenszere és a halhatatlanság elérésének egyik eszköze.
A házastársi szerelem a platóni értelemben vett erósz (szerelem), ugyanolyan emelkedett és szent, amelynek megnyilvánulása, a filia (szeretet) következésképpen egyik összetevője lehet a házastársak közötti érzelmeknek (igen, ez akkoriban nem volt evidens). Michel Foucault szerint ez egy új fajta, a kora-keresztény kor íróinak a szexualitással és az énnel kapcsolatos változó attitűdjének a megnyilvánulása, amelyben a házasság immár egy fontos eleme az önkiteljesedésnek, a két fél egyesülése valódi szümbiószisz, amely egyben művészet is, tehát tanulható – és éppen ezen a ponton kapcsolódik a Gamika parangelmata-hoz.
A „házassági tanácsadó” ugyanis éppen abból a célból próbál érvényes tanácsokkal élni, hogy a két fél közötti egyesülés a teljesség eme régi-új igényének eleget tegyen. Mert, mint azt a 34. példázatban mondja Plutarkhosz, a házasfelek eltérő mértékben egyesülhetnek, a fizikai részecskékhez hasonlóan; a legmagasabb szintű ezek közül a teljes és tökéletes, egész életre szóló keveredés: Az effajta házasság célja tehát már túlmutat a puszta utódnemzésen, amelyre viszont a sztoikusok igyekeztek ledegradálni, akik számára a házasság természetes szükséglet és kötelesség (kathékon), amelynek ha az ember eleget tett, más dolga már nincs is e téren. Plutarkhosz számára ezzel szemben a házasság egy a filozófia segítségével elsajátítható művészet, amellyel az ember egy platóni értelemben vett eszközt kap arra, hogy az isteni tökéletesség felé törekedjen.
A tökéletes szerelem tehát filozófiai megalapozottságot követel, amelyben a férfinak és nőnek egyaránt részesülnie kell. A nők a hagyományos görög felfogás szerint azonban nem részesülhettek semmiféle filozófiai nevelésben, alacsonyabb rendűnek számítottak, akiknek egyetlen feladata csak a háztartás vezetése, amint az például Arisztotelész számos megnyilvánulásából is kiderül. A hagyományos képtől a sztoikusok sem tértek el, az egyetlen közülük, aki ezt mégis, és igen radikális módon megtette, jellemzően egy római volt, Plutarkhosz kortársa, Musonius Rufus (30-101; Epiktétosz mestere). A görög és római társadalom a nőkkel való bánásmód terén különbözött egymástól talán a legszembetűnőbb módon, amint azt már mind a két oldalon igen korán felfedezték. Egyenjogúságról Plutarkhosznál sincs szó: a példázatok fele kimondottan a feleségnek szól és általában valamilyen korlátozást akar kifejezni – ezzel szemben csak hat olyan van, ami egyedül a férj felé van intézve, a maradék pedig mindkettőjükhöz.
A mű tehát saját korának hellén konvencióit összegzi mintegy, bár ezek tekintetében sok helyen és sok fejben olyan nagy változás talán nem is zajlott le az eltelt kétezer évben. Ez a nagyobb baj, vagy inkább az, hogy annak belátása sem nevezhető éppen manapság általánosnak, hogy a kölcsönös szeretet, bizalom és megértés a boldog családi élet legfőbb követelménye, arról döntsön a kedves olvasó.
