Aki Radnótit és Fannit is fotózta

Amikor Müller Miklós Radnótiról és Fanniról készült képeit nézzük, akkor egy nagy művész különösen szépen és szeretettel megkomponált klasszikus fotográfiái vannak előttünk. Müller képei kiegyensúlyozottak, bár néha különösen érzékiek. Van egy fotója Gyarmati Fanniról, amely kétségtelenül a költő múzsáját mutatja. – október 7-én Radnóti-esttel indul a Kettőspont Irodalmi Színpad őszi-téli rendezvénysorozata. Ez alkalomból közöljük Weiner Sennyey Tibor – korábban a Magyar Hangban nyomtatásban megjelent – esszéjét, amely Müller Miklósról szól, aki legendás fotókat készített Radnóti Miklósról és Fanniról is. De ki volt Müller Miklós?

Weiner Sennyey Tibor

Spanyolország legnagyobb fotográfusa

„Talán jó lenne, ha most, amikor a fotográfia százötvenedik születésnapját ünnepeljük, hogy egy kicsit a fotográfiáról is beszéljünk. Ezek a képek, amiket itt láttok a végét jelentik a fotográfia egy korszakának, amikor a fekete-fehér fotográfia ma már alig látható külföldi nagy lapokban és a színes fotográfia veszi át a helyét. Egy kicsit az a helyzet, mint amikor a néma moziból beszélő mozi lett és a beszélő fekete-fehér moziból színes mozi lett. A fekete-fehér fotográfia százötven éves, s ezalatt megtalálta az útját, megtalálta azt a különbséget, ami minden egyéb művészettől megkülönbözteti. A fotográfus olyan eszközzel dolgozik, amely egy másodperc töredéke alatt tudja rögzíteni azt a pillanatot, ami soha többé nem jön vissza. Ez a fotográfia előnye és ez a különbség, ami a fotográfiát minden egyéb művészettől megkülönbözteti. A festészetben az altamirai barlangfestményektől Picasso festészetéig évezredek teltek el, a fotográfia százötven év alatt jutott el ehhez a ponthoz. Most ez a pont: a fekete-fehér fotográfia befejeződik. Tíz év múlva, ezek a fekete-fehér fotók, amiket itt láttok már csak dokumentumok lesznek, mert senki sem csinál fekete-fehér fotókat. Szeretném, ha ezt úgy megőrizné Orosháza városa, mint fekete-fehér fotós fiának az emlékét, s ha ezeket a ti gyermekeitek tíz-húsz év múlva látják, gondoljanak szeretettel arra az emberre, aki szereti ezt a földet.”

– mondta 1990-ben a Spanyolországból hazatért fotográfus, Nicolas Müller, vagyis Müller Miklós kiállításának megnyitóján. Ez a megnyitóbeszéd talán több volt, mint Ars Poetica, arról is szólt, amit akkoriban aligha érzékeltek sokan, mégpedig, hogy a fotográfia halott és mi öltük meg, a technológiánkkal.
Müller Miklós azon nagy magyar fotósok közé tartozik, mint amilyen André Kertész és Robert Capa volt, de míg Kertész inkább művészi képeket készített, Capa pedig sajtófotós volt elsősorban, addig Müller valami egészen máshová helyezte a hangsúlyt. Míg az örök vetélytárs, szintén magyar származású és szintén Spanyolországban működő Juan Gyenes (János, 1912-1995) a fény, a gazdagság, a csillogás, a hírességek fotósa lett ugyanott és ugyanabban a korszakban, addig Müllert fény és árnyék, szegénység és nyomor, egyszerűség és szépség láttatója, nem csoda, hiszen meghatározó volt a környezet, amiből jött és ezt a környezetet olyan nevek jellemezték, mint Radnóti Miklós, Ortutay Gyula, Buday Gyula, szóval a két háború közötti Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, amelyre újabban ismét nagyobb figyelem vetül baloldaliságuk és néhány tagjuk későbbi politikai szerepvállalása miatt, különösen, ami Ortutayt illeti. Talán itt érdemes megjegyezni, hogy az egykori körből – mint közismert – Radnótit megölték, Buday – aki a tényleges vezető egyéniség volt – Angliába emigrált, míg Müller Spanyolországban kötött ki. Ortutay megpróbálta a negyvenes évek végén hazahívni Müllert, de ő kint maradt.

A rendszerváltás után, de a korabeli magyar sajtót lapozgatva már a nyolcvanas években, különösen a Délalföldön elindult Müller-újra felfedezése, amit a művész is segített. Az ebben egyik meghatározó szereplővel, Gonda Gézával magam is találkoztam, akivel Müller hosszas levelezést folytatott egykor, nem csak készülődő kiállításai kapcsán, hanem a rendszerváltás folyamatairól is. Müller ekkor már visszavonult, fényképezőgépét letette, csodálatos szépségű spanyol vidéken, Andrinban házat épített magának, ahol magyar gyümölcsfákat ültetett, pulikutyát tartott és Márai Sándor könyveit olvasta. Müller kivonulása nagy bölcsességre vallott. Madridban műterme volt, amelyet átadott lányának, Ana Müllernek, akit szintén megkerestem ezen esszé írásának kutatási fázisában. Ana válaszra méltatott, így az ő hozzájárulásának köszönhetően közöljük Müller Miklós eredeti fotóit írásom mellett.

Mit látunk ezeken a fotókon?

Akár a késői (hatvanas évek) Spanyolországot bemutató albumokból szemezgetünk, akár a marokkói fotókat nézzük, ahol Müller a háborús éveket és még néhány esztendőt töltött, akár a franciaországi képeket nézzük, akár a harmincas évek szociofotóit az alföldi tanyavilágból, vagy a Radnótiról és Fanniról készült képeket… azt látjuk, hogy egy nagy művész különösen szépen és szeretettel megkomponált klasszikus fotográfiái vannak előttünk. Müller képei kiegyensúlyozottak, bár néha különösen érzékiek. Van egy fotója Gyarmati Fanniról, amely kétségtelenül a költő múzsáját mutatja. Nőket, amúgy is végtelen hozzáértéssel tudott fotózni Müller, például Tangerben készíti el az általam látott legszebb és legérzékibb aktfotókat egy gyönyörű orosz-zsidó lányról.

Müller önéletrajzának ismeretében, amely valószínűleg hangfelvétel volt, spanyolul mondhatta el és csak a negyvenes évek végéig emlékszik vissza benne, s amely megjelent magyarul is (lásd: Müller Miklós: A megszelídített fény. Szeged. 1994. Anderle Ádám és José Girón kiváló tanulmányaival.) ez a fajta érzékiség, érzékenység a nők irányában mindig fontos lehetett számára.

Ugyanebben az önéletrajzban szembesülünk a holokausztot túlélő ember megrendítő hangjával. Müller ugyanis egy orosházi zsidó családból származott, amelyben éppen úgy megünnepelték a zsidó ünnepeket, mint a karácsonyt, ahol előfordult, hogy – akárcsak bármely vidéki magyar családnál –, még disznóvágás is volt.

Asszimilálódott zsidó család volt tehát, amiben a családfőnek, Müller apjának jelentős szerepe volt, s aki később is, még külföldön is, kapcsolatain keresztül ameddig lehetett segítette fiát. Ám az önéletrajzot olvasva egyre gyakrabban említ olyan szereplőket, akik „nem tértek vissza”, akiket „megöltek” és „elpusztítottak”. Mindezek, azonban a visszaemlékező szomorú tanúságtételei, amelyek mellett az idealizált gyermekkor Müller emlékeiben a szegedi egyetemista évekbe fut bele, ahol Müller – apját követve – jogásznak tanult, bár már korábban teljesen világos, hogy a fotográfia iránt érdeklődött.

Müller Miklós részletesen leírja a harmincas évek szegedi egyetemista létét, beleértve az egyre erőteljesebb antiszemitizmust, amely ott is megjelent. Azt is elmeséli, ahogyan találkozik Radnóti Miklóssal, akivel jó barátságba kerül, sőt egy albérletben laktak. Itt készülnek Müller Miklós ikonikus fotói Radnóti Miklósról. Ezek az élettel teli, vidám portrék egy barát fotói, amelyek szögesen szemben állnak mindazzal a szörnyűséggel, ami később történt. Radnóti Miklós ekkor már jegyzett költő volt, bár kétségtelen, hogy szűk körben ismerték, de ez már csak így van a magyar költőkkel általában. Ugyancsak fontos eleme a szegedi időszaknak, hogy Müller végigjárja – főleg kerékpárral – a tanyavilágot és nagyon meghatározó szociofotókat készít a nyomorgó vidékről. Később ezek a képek, akárcsak Radnóti portréi közismertek lesznek hazánkban, a korban számos vitát is kirobbantva.
1936-ban Müller a növekvő antiszemitizmus elől – apja tanácsára és támogatására – előbb Párizsba utazik, ahol találkozik és összebarátkozik a kor nagy művészeivel, fotóriportokat készít magazinoknak. Itt látogatják meg szegedi barátai, a Radnóti-, és Ortutay-házaspár, amire így emlékezett vissza:

„(…) rövid nyaralás után Ortutayék és Radnótiék visszamentek Magyarországra. Mit csinálhatna egy magyar költő vagy egy magyar néprajzos Franciaországban? Mire valók lennének egy idegen országban a legjobb rímek, a legtökéletesebb szonettek egy ismeretlen nyelven írva?” Aztán Ribbentrop Oroszországban aláírja a meg nem támadási szerződést, Lengyelországot megtámadják a németek, Anglia hadüzenete, amit Franciaországé követett, Párizs „a fény városa” elsötétül, mindezt részletesen leírja Müller, aki itt is megjegyzi, hogy „Az emberek engedelmeskedtek a szirénáknak, amik éjszaka szóltak, elképzelt légitámadásokat jelezve. A nők szeretkezési kedve magasra hágott, nem hiszem, hogy annyit és olyan kétségbeesetten szeretkeztek volna valaha Párizsban, mint azokon az első elsötétítéses éjszakákon, amikor azt hitték az emberek, hogy a következő nap a világ vége lesz. Évek óta tudtam én is és sokan mások, hogy a világ a háború felé tart. Ennek ellenére az agyam és egész lényem az utolsó pillanatig elutasította ennek a kollektív öngyilkosságnak a lehetőségét.”

– Mennyire ismerősek ezek a gondolatok számunkra is? Akár mostani jelenünkből? A helyzet az, hogy ez a kollektív őrület bármikor bekövetkezhet, éppen ezért van nagy szükségünk a józanságra és a normalitásra a világválság közepett.

Müller aztán elhagyja Franciaországot, mint írja:

„(…) A Marianne Magazine-tól szereztem egy megbizatást arra, hogy Portugáliában csináljak riportot, ha lehetséges, Salazar diktátor fényképeivel. (…) Mit csinálhat egy magyar, aki csak töri a franciát, a háborúban lévő Párizs utcáin egy fényképezőgéppel?”

– és menekült tovább. Tangerben köt ki, ahol összebarátkozik Faludy Györggyel is például. A háború után Madridba költözik, ahol José Ortega y Gasset köréhez kerül közel, a fotósuk lesz, kiállítást szerveznek neki, felkéréseket kap, stúdiót nyit, családot alapít, négy gyermeke lesz és nem tér vissza – Ortutay kérésének ellenére – hazájába. Müller Miklós nagyon tudatos fotóművész volt, az a formanyelv, amely a sajátja volt szinte a kezdetektől, nem más, mint egyfajta fekete-fehér dokumentarista-szociografikus érzékenység, jól komponált, kiegyensúlyozott, és különösen együtt érző látásmód. Ez az együttérzés témáival süt a fényképeiről, amely a szó klasszikus értelmében fotográfiák, mint inkább fényképek.

Mi a különbség fotográfia és fénykép között?

A fotográfia mögött kell, hogy legyen technikai tudás, koncepció, történet és személyes báj, míg a fénykép csak egy a sok közül.

2025-ben különösen érdemes visszatekintünk Müller Miklós munkásságára, megismerni életét és életművét, mert képeivel egyszerre meséli el egy tehetséges művész történetét és a huszadik század történelmét. Ma, amikor mindenkinek a zsebében ott lapul egy fényképezőgép a telefonjába rejtve és a fotók követhetetlen inflációját éljük, amikor a mesterséges intelligencia sosem-volt képeket generál, ezzel a vizualitáson alapuló valóságértelmezést végleg megkérdőjelezve, többen fordulnak az új generáció tagjai közül is az analóg fotózás felé érdeklődéssel és szenvedéllyel. A fekete-fehér képek, a dokumentarizmus és a szociofotózás nem tűntek el, bár kétségtelen, hogy más szerepük lett, mint Müller idejében. Ahogy a festészet sem tűnt el a fotó megjelenése nyomán, s ma is van, aki még olajjal fest, úgy a fotográfiának is megvannak a maga eszközei, keretei és formanyelve. Müller Miklós története jól mutatja, hogy nagyon nagy szükség van olyan művészekre, akik egész életükben tudatosan, jól körülhatárolható formanyelven alkotnak, és művészek és emberek tudnak maradni a történelem viharaiban, még idős korukra is. A fotográfia nem halt meg, csak újabb eszközökkel bővült, s közben olyan alkotóktól tanulhatunk, mint például Müller Miklós Spanyolország legnagyobb fotográfusa, aki éppenséggel egy magyar zsidó volt Orosházáról.

(Nicolas Müller fényképeit köszönjük szépen lányának: Ana Mullernek. Az esszé első változata megjelent a Magyar Hangban. (8) 7. pp. 26-27. (2025) Lásd.)

Gyertek a Radnóti-estünkre!

RADNÓTI:EST – 2025. október 7. 18:00 – Kettőspont Színház, Budapest, Ráday utca 39.

„Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron”

Hogyan válnak gonosszá, különösen a „szürkék”, akiket „tömegnek” nevezünk, és hogyan lesz ebből kollektív trauma?

Schell Gergely – pszichológus, család- és párterapeutával beszélgetünk Radnóti Miklós sorsáról, az antiszemitizmusról, annak okairól, következményeiről és jelenlegi helyzetről. Közreműködik Sütő András, színművész.

FB-esemény.

Az est folytatása a Kacsakő Irodalmi Színpadon nagy sikerrel megtartott József Attila estünknek, amit itt nézhettek vissza.

A programokon a részvétel ingyenes, de előzetes regisztráció ajánlott az alábbi linken.