SENSIBILIZAKOT
„…minden közösség nyilván valami
közjó megvalósítására alakult…”
(Arisztotelész)
A ‘Testodüsszeia’ huszonegyedik része.
(Az előző részt itt olvashatjátok.)
Scholz tanár úr a folyóson elém ugorva közölte, hogy a tanszéknek két egyetemmel van kapcsolata: az egyik a spanyolországi Zaragozában található, ahol – mint minden régi kasztíliai városban −, középkori épületben tanyáznak az egyetemisták, ily módon kötélhágcsón kell közlekedni, tehát akadálymentesnek semmiképpen sem nevezhető. A másik Belgiumban leledzik, Vallóniában francia nyelvterületen, Louvain-la-Neuve-ben, ahol sokkal jobb a helyzet ilyen tekintetben.
Louvain-la-Neuve-t a hetvenes években építették, miután a patinás és méltán világhírű löweni és szintén súlyosan középkori egyetemen a flamand és vallon diákok összeverekedtek, mert hogy a civilizált nyugaton így oldják meg a nemzetiségi kérdéseket. Ezen a vallonok annyira felberzenkedtek – mivel jól elagyabulálták őket −, hogy mérgükben építettek egy új egyetemet a mező közepén és dühükbe elnevezték új Löwennek, azaz franciául Louvain-la-Neuve spanyolul azonban csak Luvaina (ejtsd Luvájná).
Egyértelmű volt, hogy akkor irány Belgium. Azért ott is voltak akadályok, de most a helyzet ideológiai és nyelvi vonatkozásait szeretném kivesézni.
Nyilván nem beszéltem túl jól franciául és még azt is némi spanyol akcentussal műveltem. Annyit mondhatok nem sok külföldi kerekesszékes nem spanyolajkú, de spanyol akcentussal franciául beszélő diák leledzett akkoriban arrafelé – ismert is engem mindenki. Ráadásul valamiféle távoli vidékről – a barbarikumból – érkeztem a cizellált idegrendszerű Belgiumba, ahol nagyon eltérő mentális állapotban tengődtek a flamandok és a vallonok.
A flamandok szerint a vallonok teljesen hülyék, a vallonok szerint viszont a flamandok a hülyék és nem ők. A flamandok úgy vélik, a vallonok nem csak hülyék, de ők remekül meglennének nélkülük is. Viszont, a vallonok azt tartják, hogy a flamandok bár ostobán bumfordik, de ők akkor sem tudnának élni nélkülük. Merthogy a flamandok a pénzeszsákok, a vallonok meg csak franciák. Az igazi franciák persze úgy vélik, hogy nem, a vallonok nem franciák, csak vallonok és emiatt minden francia viccben a vallonok a Mórickák.
Ebbe a gyenge lábakon álló kiegyensúlyozottságba érkeztem meg én a Sensibilizakotba, és egy cseppet sem javítottam az amúgysem fényes helyzeten. Ez az első világháborúban és spanyolnáthába meghalni képtelen dédapám miatt volt. Azért mégsem mindenről a gének tehetnek!
A kot flamand szó menedéket, lakhelyet jelent, így nevezik Belgiumban a diákszállásokat, amely olyan lakásokat jelöl, ahol mindenkinek saját szobája van, de a konyha-ebédlő, és egyéb helyiségek közösek. A kotok mellett vannak kot-à-projet-k is, azaz olyan diákszállások, amelyek valamiféle programot valósítanak meg, ami lehet a fotózástól kezdve a kvantumfizikáig bármi.
A Sensibilizakot, ahova én megérkeztem valamilyen fizikai hiányosságban szenvedő diákok megsegítésére jött létre. De ennek annyi alapja volt, mint Odüsszeusz szavainak, amivel Philokétészt próbálta a trójai háborúba visszacsábítani. Ugyanis, ahogy az a gyakorlatban kiderült, mérhetetlenül idegesítőnek találták belga lakótársaim, hogy bizonyos dolgokban segítségre szorulok. Pofátlanság volt, mivel ők azt a tervet – mit tervet, egyenesen életprogramot – óhajtották megvalósítani, hogy nekik semmit sem kelljen tenni. Ezt el is mondták némi szemrehányással a hangjukban, hogy Benoît, aki előttem lakott a szobámban, nem zargatta őket kérésekkel, szinte észrevehetetlen volt. Nagyon bosszantó, hogy én nem tudom az ügyeimet elintézni hasonló módon. Így megy ez!
Tulajdonképpen ez egy kommunikációs zavar volt, csak egyikünk sem ismerte fel ezt. A baj forrása nem az volt, hogy mennyire pocsékul beszéltem franciául, hanem az, hogy a dolgok teljesen mást jelentettek nekem, mint nekik. Ezen a zavaros nyelvi helyzeten Ana, spanyol lakótársam, jelenléte sem segített, mert ő is csak valami kétes értékű peremvidékről jött, ő sem értette a belgákat, de hitelesebben tudott úgy tenni, mintha.
Mert mire is gondolok? Vegyünk egy ilyen egyszerű helyzetet: esik az eső. Mit tesz ilyenkor egy magyar ember? Mély levegőt vesz, hangosan vagy magában mérgesen káromkodik, nem megy sehova, a barátainak azt mondja, hogy unalmában a Háború és békét olvassa, de valójában a borzalmas körülményekre való tekintettel, amely helyzetből nyilvánvalóan nincs kiút, elhatározza, halálba fogja inni magát, mert annak legalább van értelme, hiszen most már sosem fog többet kisütni a nap, mert ez itt kérem Kelet-Európa.
És mit tesz egy spanyol? Mély levegőt vesz. Káromkodik. De nem mérgesen, hiszen ő legfeljebb a politikán tudja felbosszantani magát. A baj inkább az, hogy esőben fuccs a bikaviadalnak. Ugyanis ilyenkor még a bikák sem futnak, az állatkínzás lenne. Tulajdonképpen a káromkodásnak sincs semmi jelentősége, mert ha sütne a nap, akkor is ezt tenné. A káromkodás nem világnézet, mint Kelet-Európában, hanem merő nyelvi kényszer a közlésre. A spanyolok szeretnek közölni. Akkor is, ha van mit mondaniuk, és akkor is, ha nincs. Majd felhívja a barátait, hogy amint kisüt a nap megisznak valamit. Mert, a nap sütni fog. Annak olyan a természete, mert ez itt kérem Hispánia.
És mit tesz az esőben egy belga? Elmegy biciklizni. Miért? Mert sosem fog sütni a nap, hiszen sosem sütött. Annak ilyen a természete, és ez nem politikai kérdés.
De vegyünk egy másik teljesen hétköznapi példát a reggeli felkelést. A magyar ember nem szívesen kel fel reggel, szerinte ez kitolás, amit a magyar nép ősi ellenségei találtak ki, és kényszerítettek rá, hogy neki rossz legyen. Ebbéli elkeseredésében reggeli gyanánt zabálni kezd, elfogyaszt egy komplett disznótorost, közben pálinkát vedel, fülében ősmagyar dal rival.
A spanyol sem szívesen kel fel reggel, ezért a kellemetlenségek elkerülése végett inkább kihagyja ezt a napszakot, mint amolyan teljesen felesleges intermezzóját a végtelen időnek. A nap délben kezdődik, amikor hétágra süt a nap, és hajnalban végződik, amikor már kipislákol a fény a Puerta de Alcalá imbolygó sziluettje mögül. Aki nem hiszi, az járjon utána.
És mit tesz a belga? Kötelességtudóan felkel, de nem ez a legszörnyűbb, hanem az, hogy nincs véleménye a reggelről. Ugyanis a reggel az csak reggel, sem több, sem kevesebb, ily módon erről szükségtelen véleményt alkotnia. Reggelire, mint valami gyomorbajos kisnyugdíjas megeszik egy csésze kertisalátát kókusztejjel, majd nyugat irányába fordulva átkot szór a vallonokra, ha flamand, vagy a flamandokra, ha vallon, majd úgy fél tíz fele az elfojtott érzelmek miatt kitör rajta valamiféle németalföldi elmebaj némi katolikus színezettel, aminek következtében az alagsorba zárja a nagymamát, majd újabb átkot szór a másik nemzet fiaira, mert erről is ők tehetnek és munkába megy. Ugyanis első a kötelesség! És ez így egész egyszerűen borzasztó!
Gabriel Liiceanu román filozófus a hazugság kapcsán írt esszéjében konstatálja: csak az ember tud hazudni. Nehéz lenne ezzel vitatkozni, főleg ha azt vesszük alapul, hogy a hazugság alapja a nyelv. Majd azt javasolja Liiceanu, hogy tételezzük fel, a nyelv valamiféle isteni kreálmány, amely az emberi használat során egyre csak romlik, egyre csak hitványabb állapotba kerül.
„A hazugságot csak úgy érthetjük meg, mint a szabadság negatív pillanatát, így minden világossá válik: a rossz, a bűn, a politika, vagyis mindaz, ami csupán az őt megelőző verbális szélhámosság révén lehetséges. Hogy az ember használatában a nyelv nem pusztán azt képes elmondani, ami van, hanem azt is, ami nincs, tehát, hogy egy szó nem kizárólag az igazságot képes elmondani, hanem hazudni is tud − ez a tény megmagyarázza, az emberiség története miért katasztrófák sorozata.”
Persze mi ott a Sensibilizakotban nem hazudtunk egymásnak, csak azok voltunk, mi lényegünk. Ezért nem értettük egymást. De ezt nem mondtuk ki. Mert nem tudtuk, mit kell kimondani.
Folyt. köv.
(A lídben a szerzőről a fotót Weiner Sennyey Tibor készítette a P. S. E. U. D. O. kiállítás megnyitóján.)
