Mit művelt Hamvas Béla Szentendrén?

Részlet Weiner Sennyey Tibor ‘Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve’ című könyvének harmadik kiadásából.

 

A láthatatlan ház és a megváltott kert,
avagy Hamvas Béla háza és kertje

…liget ez az egész ország. Kertben élünk.
Hamvas Béla: Magyar Hüperión. Kilencedik levél.

1.

 

Ha vannak is véletlenek, akkor is sorsszerű, hogy hét esztendőnyi budapesti élet után egyszer csak szentendrei lettem. Az, hogy ez hogyan történt, most nem érdekes, sokkal fontosabb, hogy vonzott a kert, a kutya, a levegő, a város és különösen a környéke, finoman ívelő dombjai, a dombok lábainál kanyargó nagy folyam, a Duna. Tudtam, hogy Szentendre festői város és környéke olyan, mint a Balaton-felvidék vagy a Dunakanyar, amelyeket mind Isten derűje itat át. Bevallom, az sem hagyott nyugton, hogy milyen lehet azokon a dombokon élni, ahol Szepes Mária, Márai Sándor és Hamvas Béla is élt. Számomra ők igazi hősök, akik oly korban alkottak itt, amikor alkotni nem öröm, végképp nem megélhetés, hanem sorsfeladat volt. Szepes Mária és Márai Sándor a második világháború alatt éltek Leányfalun, míg Hamvas Béla a háború után döntött úgy, hogy hosszabb időre ide költözik.
Szentendre őriz valamit a tengerből, s alighanem az egyik legösszetettebb városunk és tájunk, minden szempontból. Nem csak soknemzetisége érdekes, változatos története és ékszerdoboz-belvárosa elbűvölő, hanem az is, hogy Szentendre mindig is vonzotta az idillre éhes embereket; nem csak művészeket, de művészeket különösen. Hogy a városka köldökzsinórral össze van kötve a fővárossal, s még legrosszabb időben és kocsi nélkül is egy óra alatt bent van az ember Budapesten, az inkább erény. És mindezek ellenére milyen különös, hogy az ember mégis élhet úgy a szentendrei dombokon, hogy napokig nem találkozik senkivel, sőt elvonulva és csöndben elmélyülve alkothat. Saját silenciumot tarthat, akár minden áldott nap. Ez hatalmas kincs, s ezt Hamvas Béla is, akinek igen jó szeme volt az ilyesmihez, rögtön észrevette. Persze más volt hetven esztendeje Szentendre, mint most, amikor ezt itt írom. Más, de azért a lényeg ugyanaz maradt.

Hamvas Béla számára sem lehetett véletlen, hogy éppen Szentendrére került, s hogy élete végéig megőrizte ragaszkodását ehhez a kisvároshoz, dombokhoz, miliőhöz.

Mindezt nem lehet csak azzal magyarázni, hogy gyermekkora otthonára, Pozsonyra, vagy nyáron a tengerre emlékeztette.

Szentendre szép, és a fenyők tövében júliusban kabócák szólnak, ha behunyom a szemem, azt hihetem, közel van a tenger.

Hamvas Béla: Levél Gulyás Pálnak 1941. VI. 28.

De volt valami még a tengernél is mélyebb és fontosabb, igaz és őszinte kapcsolódás és történet, amit itt és csakis itt élhetett meg, sehol másutt. És ez a kapcsolódás az volt, amit Hamvas számára csak és kizárólag a kerttel és a földműveléssel való kapcsolat jelentett.

Köztudott, hogy Hamvasék budapesti lakását 1945-ben, az utolsó bombázások alatt találat érte. Ez a veszteség meghatározó pillanat lett Hamvas Béla és Kemény Katalin életében, nem csak azért mert mindent elvesztettek, amit addig gyűjtögettek, különösen pedig, amit addig írtak és esetleg nem publikáltak. Hanem azért is meghatározó volt a bombatalálat, mert a nem-ragaszkodás és az elengedés élményét élték át, s ezt igazán csak az értheti, aki megélte már, hogy milyen az, hogy semmije sincsen.

1947-48-ra aztán főleg Lukács György és követőinek kritikájának és befolyásának köszönhetően Hamvas marginalizálódott, B-listázták, s ő maga is jobbnak látta, ha egy kissé eltávolodik mindattól, amit a diktatúra Magyarországa jelentett. „Nyugdíjazták” – mint egyes források említik – 228 forinttal, ami éppen csak az alapvető élelmiszerekre lehetett akkoriban elegendő. Hamvas ekkorra már többször is járt és hosszabb időt töltött Szentendrén és környékén. Gondozta sógora – Koós István – bubáni kertjét, lakhatott házban, abban a házban, amiről – csak részben tévesen – úgy írtam korábban, hogy „Hamvas-háza”. Azért részben tévesen, mert bár sosem volt a ház Hamvasé, de végül valóban ő lakott és ő alkotott ott, s a ház máig megvan, máig is arról híres, hogy Hamvas Béla ott írt, és néhányan még azt is tudják, hogy kertészkedett, nem pedig arról, hogy Hamvas sógoráé volt. Ezért tekinthetjük Hamvas házának, holott sosem volt Hamvasé.

De hol van Hamvas háza?

Miután budapesti lakásukat bombatalálat érte, Szentendre 1941-től fontos helyszín volt Hamvas életében. Több ház is volt, amihez itt kötődött, a legutolsó (egy faház és kert) a Cseresznyés úton, ahol Kemény Katalin is beszélt Hamvasról 1995-ben; ennek az épületnek azonban ma már nyomát sem találjuk.
Ellenben a másik házról tudunk még ezt-azt.
A Pest Megyei Könyvtár archív fotói között találhatunk egy olyat, amely alá az van írva:

„Hamvas Béla bubáni háza a Kőhegy alatt (1940/50es évek)”.

Ez a ház még napjainkban is áll.

Hogy ez a hely mennyire fontos volt neki, nem csak naplóiból és leveleiből derül ki. Egyik legszebb esszéjét, a Gyümölcsórát is itt írta: „Bubán, 1949 őszén”.

Ahogy ebben az esszéjében ír, az mindjárt világossá teszi a hely szellemét és ebből fakadó fontosságát:

„(…) mi volt ennek az évnek a nagy tapasztalata? Rögtön tudok rá válaszolni. E legutóbbi évnek nagy tapasztalata az volt, hogy a szellem felszabadító munkáját tevékenység közben a maga eredeti és teljes szövevényességében önmagamon átéltem. Azt a munkát, amely csaknem állandóan és minden percben jelen volt. Jelen volt mint effektív segítség, mint külső gondviselés, mint földi egzisztenciámról való gondoskodás, de jelen volt mint útmutatás, figyelmeztetés, mint vonzás, mélyebb és lelki segítség, különösen gondolatok ösztönzésében, mint intelligenciám érzékenységének fenntartásában, hogy intéseket és utalásokat elértsek, mint segítség abban, hogy könyveket a kellő pillanatban kapjak meg, mint a kedély világosságának állandó fenntartója, mint humor és derű, de főképpen jelen volt mint akarat és szívósság és önfegyelem és lélekjelenlét, nehogy kihagyjak, és ha mégis kihagytam, jelen volt mint bölcsesség és belátás, íme kihagytam, ezentúl jobban vigyázok, bűnöket és vétkeket és mulasztásokat igyekszem jóvátenni, jelen volt mint a megvalósulás és megvalósítás szenvedélye, tudatosan és éberen, mint az emberi lelken való üdvtevékenység. Ez volt a nagy tapasztalat.”
(Hamvas Béla: Gyümölcsóra. – Silentium. Medio. 2006. 91. o.)

Aztán ősszel így folytatja:

„A szeptemberi Bubán-hét programja: az eddigi összes művek analízise, különösen 45 óta − és kísérlet a szintézisre (olvasmányok is). Típusok:
krizeológia − szatíra − humor − konfesszió − analízis − stb.”
– Hamvas Béla: Naplók. I. Szerkesztette Danyi Zoltán. Medio. 2010.

Amihez 1951-ben egy levélben keserűen ezt teszi hozzá:

„Sok idő fog eltelni, amíg a békés Bubánban ismét fölkereshetlek, és leülhetünk a diófa alá.”
Hamvas Béla levele Veress Józsefnek. Inota, 1951. szeptember 16. – Hamvas Béla: Levelek. Szerkesztette Danyi Zoltán. Medio. 2011. 185. o.

Hogy ez mennyire bánatos megjegyzés, azt akkor érthetjük igazán, ha visszalapozunk egy tíz évvel korábban Gulyás Pálhoz írt levélhez:

„(…) ilyen tájban, május végén és június elején rendesen lopok magamnak kis időt, hogy megszökjem a városból és elmerüljek a természetben, amely ilyenkor fejti ki legnagyobb pompáját madárdalban, virágban, rovarzsongásban, lombos fában; eper- és cseresznyeérés idején rendesen kimegyek sógorom kis házába Szentendre mellett, a Kőhegy oldalába, a várostól egy órányira, és ott élek, ameddig csak a lehetőségek engedik. Még most is ott lennék, de szabadságom letelt. Először tizenkét napig voltam, június elejéig, most újabb négy napot loptam hozzá. Már ettem friss epret és cseresznyét, a borsó és az egres is ehető volt, magam főztem, takarítottam, vizet hordtam a forrásról, fát vágtam, kapálgattam a kertben, és nagy sétákat tettem a Kőhegy északi lejtőjére, ahol fehér anemonák, harangvirágok, margaréták dúsan virágzó réteken pompáznak, és fölöttük fenyőerdőben lehet heverni és az eget nézni, miközben rigók énekelnek és kakukk szól. (…)”
Hamvas Béla levele Gulyás Pálnak. 1941. június 16. – Hamvas Béla: Levelek. Szerkesztette Danyi Zoltán. Medio. 2011. 61. o.

 

 

Két évvel később a naplójába ezt írja:

„(…) Holnap Szentendrére készülök menni, vasárnap, csipkebogyót szedek és lekvárt főzök belőle. Ismeri a csipkelekvárt? (Hecserli magyarul.) Nagyon szeretem, és alig ismerek szórakoztatóbb foglalkozást, mint ködös őszvégi napon a hegyoldalakban rózsabokortól rózsabokorig sétálni, s a tövises ágak közül óvatosan a piros bogyókat szedegetni. A menedékházban készülök ebédelni, a Kőhegyen, kellemes étterme van, kitűnő ebédre van kilátásom, mert Anyáméktól éppen ma kaptam kitűnő, valódi disznóhúsból készült szalámiszerű hazait. Viszek még egy kis mákospatkót, termoszban teát, és senkivel se cserélek. – 1943. XI. 24.”
Hamvas Béla: Naplók. I. Szerkesztette Danyi Zoltán. Medio. 2010.

Ezek az idézetek jól megvilágítják mennyire fontos volt a kőhegyi ház Hamvas Bélának. De vajon mennyire fontos nekünk?
2016-ban Maholányi Pállal, az igazi szentendrei lokálpatriótával, Szentendre testvérvárosában, a zilahi Költészet Tavaszán ismerkedtem meg, majd megbeszéltük, hogy együtt megkeressük Hamvas házát. Egy nap felhívott, kimentünk. A Kőhegy túloldalán van az ő kis kertje, a Bubán onnan csak pár perc. Szerencsénkre a szomszédasszony éppen a kertben volt, ő volt a ház korábbi tulajdonosa. Beengedett minket. Végigmentünk a kerten, a házon, megtaláltam néhány fát, amiről szerintem Hamvas írt. Azóta megismertem a ház jelenlegi tulajdonosát is, és megbizonyosodtam, hogy neki köszönhető, hogy ez a ház nem ment tönkre, nem omlott össze. (Hozzá kell tennem, hogy 2025-re a ház gazdát cserélt, az új tulajdonost is ismerem, a már időszerű felújítást tervezi. – Megj.: wst)

Amikor kijöttünk, azon gondolkoztam, hogy nahát, milyen gazdagok vagyunk mi magyarok, hiszen alig maradt tárgyi emlék – igaz, amelyek megmaradtak, kiállításon korábban szerepeltek –

Hamvas után, tényleg nem maradt meg ház és kert, melyhez ő is hozzáért volna, hacsak nem ez az egyetlen egy – jóllehet Hamvas igazi háza az életmű, amibe bárki beléphet, ha olvassa könyveit.

Hamvasnak egyébként a hatvanas években majdnem lett valóban saját háza Szentendrén, a Cseresznyés úton, ahogy erre Kunszt György építészmérnök emlékszik:

„Volt neki egy kis telke Szentendrén, amit Hamvas Béla határtalanul szeretett, és igen nagy szeretettel foglalkozott gyümölcsfáival. Ezt közvetlen a természetes élettel, a növényekkel, gyümölccsel gyakorló kertészként művelte, persze azzal a teljes szellemi háttérrel, amit a hagyomány a természetről mond. Szeretett volna a telekre építeni egy házat. Azért keresett, hogy megbeszélje velem, hogy mit lehetne oda építeni, szerintem mi lenne a helyes, formailag mi lenne a jó. (…) Ezek a viták bizonyos szemszögből sokszor Hamvas Bélát igazolják: több tisztelet a természettel szemben nem ártott volna. (…) Próbáltunk javasolni dolgokat, de akárhogyan forgattuk az ügyet, csak úgy nézett ki, hogy akkori anyagi lehetőségeihez képest ez mind túlságosan költséges volt. (…) Ennek a párbeszédnek halála vetett véget (…) A felesége később egyszerűen oldotta meg a kérdést: vett egy Erdért-faházat és azt felállította.
Mi azon töprengtünk, hogy valami speciálisabbat, építészetileg figyelemreméltóbbat hozzunk létre, ami hozzá, a felfogásához méltó lett volna, és ami valahogy szimbolizálta volna világát. Zalavári Lajos, barátom és évfolyamtársam, azt gondolta, hogy egy nagy tetőt kellene ráépíteni a telekre. Az üdülőépítésben azóta látni ilyet sokat, az alpesi típusú házak formájában valósul meg. Zalavári azonban nem erre gondolt, hanem rendkívül egyszerű faszerkezetre, egy nyeregtetőszerű szerkezet lett volna az épület, az egyik oldalán nyitottan, és ezt rusztikusan, a faanyag természetének bemutatásával lehetett volna megoldani. A fa már akkor is nagyon drága volt, úgyhogy ebből eredtek a nehézségek.”
Kunszt György visszaemlékezése Hamvas Bélára. – In memoriam Hamvas Béla. Szerkesztette Darabos Pál és Molnár Márton. Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet. Budapest. 2008. 124. o.

Ebből a nagyon sok és értékes információt hordozó, itt most csak röviden idézett visszaemlékezésből is világosan kiderül, hogy Hamvas Béla még idős korában is belefogott volna a házépítésbe; hogy nagyjából milyen lett volna ez „a láthatatlan ház”, és hogy kapcsolata a természettel mennyire szoros volt. Ez utóbbi kapcsolat jelentősége leginkább a kerthez való hozzáállásában látszódott.

 

Nyolc évvel ezelőtti kisfilmünk a témában:

2.

Miért olyan fontos Hamvas és a kert mély és szoros kapcsolata? Alighanem azért, mert Hamvas ezekben az években éri el alkotói pályájának csúcsát, pontosan akkor, amikor az írás mellett elsősorban kertészkedik.

Ekkor írja, hogy

Mikor kitavaszodott, a kerti munkához fogtam. Esténként a ház lépcsőjére ültem, és az érdes alkonyatban szemlét tartottam az elvégzettek fölött. Úgy éreztem, hogy ez a csendes, mély, szótlan tél, az életem legmagányosabb fél esztendeje, amikor néha két hét is múlt, hogy Tariménessel szót váltottam, megértette velem daimónomat.
Hamvas Béla: Magyar Hüperión. Nyolcadik levél. 107. o.

Aki tudja, hogy mit jelent megérteni saját daimónunkat, ezt a Szókratész által elsőként felfedezett, vagy inkább megfogalmazott, ám az egész emberiséget, egyenként és külön-külön a kezdetektől kísérő belső hangot, az pontosan tudja, hogy ez nem csekélység.

Mit meg nem tesznek az emberek, hogy daimónjukat, vagy ha úgy tetszik lelkiismeretüket elhallgattassák!

Elsősorban folyamatosan, állandóan, szüntelenül, megállás nélkül fecsegnek. Fecsegnek mindenről, ami nem lényeges, képtelenek csöndben maradni és megfigyelni a természetet úgy ahogy az van. Megfigyelni, akár csak saját lélegzetvételüket, majd pedig gondolatikat, tetteiket tudatosan, úgy ahogy azok vannak. Saját daimónunk megértése azt jelenti, hogy megértjük saját magunkat.

Miért vagyunk azok, akik vagyunk?

Kik vagyunk mi?

Mit kell és mit nem kell tennünk?

Egyébként legfőképpen semmit sem kell tennünk. A tett, amúgy is másodlagos dolog, ahhoz képest, amit az ember gondol és érez, éppen ezért törekedni kell a belső és külső harmonizálására, vagyis, hogy gondolat és tett egy legyen. Ha megértjük, hogy képesek vagyunk gondolatunkkal és tettünkkel ártani és használni másoknak és önmagunknak, ha megértjük, hogy ez az ártás mennyire éppen az ellentettje annak, amit daimónunk sugall, akkor nem csak elsajátítjuk az ahímsza, avagy a nem ártás elvét is, hanem csakhamar magunkévá is tesszük azt. Részünk lesz, hogy nem ártunk, hanem hasznára leszünk elsősorban magunknak, majd másoknak és végső soron a közösségnek, amiben élünk és a világnak. Daimónunk ellenére cselekedni örökös konfliktust eredményez nem csak a világgal, hanem ami súlyosabb: konfliktust teremt magunkkal és a bennünk rejtező teremtő erővel. Éppen ezért nem érdemes mindenféle pótcselekvésekkel és zajokkal elfedni lelkiismeretünk halk suttogását, sokkal jobb e suttogásra odafülelni. Nincs jobb tanácsadónk, mint saját lelkiismeretünk.

Ahhoz azonban, hogy meghalljuk mit suttog a belső hang, meg kell ismernünk önmagunkat, hogy ne keverjük össze az egó és vágyaink kiabálását a daimón suttogásával.

Gnóthi szeauton! Ahogy a delphoi jósdára volt írva, ismerd meg önmagadat!

A hosszú egyedüllét, az elmélyült csendesség, a kerttel való törődés, sőt több, mint törődés, de erről később lesz még szó, tehát mindaz, amit Hamvas is választott miután mindent elveszített, pedig a legjobb útja annak, hogy megismerjük saját daimónunkat. Ismétlem, Hamvas pontosan ezt az utat választotta, amikor ahelyett, hogy saját magát sajnálta volna budapesti háza, szerény, de becsületes vagyona, korábbi írásai elpusztulása miatt, inkább kiköltözött Szentendrére és új életet kezdett.

Ez az élet azért korán sem volt annyira új, elsősorban azért mert – mint említettem – Hamvas már korábban is járt ki Szentendrére, hosszabb időszakokat töltött itt, mint levelezése és naplói is bizonyítják, számos jó ismerőse volt már, mint például Czóbel Béla, a neves festő, akinek villájára több alkalommal is vigyázott és kertjét szintén gondozta. A Czóbel-villa és a bubáni-kert elég inspiráció lehetett, hogy úgy határozzon… – ha már publikálni nem publikálhatott, bár nem is hiszem, hogy annyira akart volna a megváltozott körülmények miatt 1947-től –, …hogy kertészkedik.

Később a Rákosi-rendszer alatt igazolnia is kellett munkáját, így aztán 1949-ben kiváltotta „földműves igazolványát”, amely Hamvas életének egyszerre egyik legkeserűbb és legderűsebb dokumentuma.

3.

Sokan kiemelik, hogy Hamvas még könyvtárból való kirúgása előtt belépett a Kommunista Pártba, egyébként más források szerint a Szociáldemokrata Pártba is belépett ugyanakkor. Nem vagyok benne egészen biztos egyrészt, hogy nem azért lépett-e be, mert könyvtárosi állását csak így tarthatta még ideig-óráig, másrészt abban viszont tökéletesen biztos vagyok, hogy Hamvasnak tényleg tízezer arca volt, s abból az egyik, akár még kommunista párttag is lehetett. Ahogy Vajda Endre emlékszik erre vissza:

(…) elkövette azt a könnyelműséget is, hogy belépett a kommunista pártba, holott ha valaki nem volt kommunista, lenini értelemben, akkor ő nem volt. Hozzá kell tennem, hogy krisztusi értelemben természetesen kommunista volt, de hát a krisztusi kommunizmus (ezt saját maga is bevallotta) aligha valósítható meg.”
Vajda Endre emlékezése Hamvas Bélára. I.n.: In memoriam Hamvas Béla. 259. o.

Ehhez egyébként Darabos Pál elég hosszú jegyzetet fűzött, amiből elég annyi, hogy szerinte:

Hamvas Béla kommunista párttagsága vitatott kérdés volt, de tény, amit dokumentumok támasztanak alá. A vita csak akörül folyhat, hogy mi késztethette arra Hamvast, a marxizmus, különösen pedig a leninizmus világnézetével szöges ellentétben álló szellemi hagyomány alapján álló személyiséget, hogy 1945-ben belépjen a Magyar Kommunista Pártba; hiszen már a harmincas években éles kritikával illette a marxizmust.”
Darabos Pál lábjegyzete Vajda Endre visszaemlékezése alatt. u. o.

Darabos szerint Hamvas Béla apósa, Kemény Gábor hatására lépett be a pártba, aki felismerte Hamvas kényes helyzetét korábbi, éles hangú írásai miatt, az 1945-ös szovjet bevonulás után. Az igazság azonban az, amit Darabos is kiemel és amit részletesen leírtam Hamvas kritikája kapcsán, hogy ugyanabban az évben éles polémiába keveredett a párt főideológusával, Lukács Györggyel, majd Keszi Imre is megtámadta cikkeiben személyét és műveit is. Ennek következtében már ’45 végére eltávolították a Fővárosi Könyvtárból, majd ide-oda helyezgették, mint hivatalnokot (Hamvas dolgozott egy ideig a fővárosi lakáshivatalban, a Népművelési Központban, fiókkönyvtárban, stb), míg végül 52 éves korában, 1948-1949 során kényszer nyugdíjazták, vagy ahogy mondták „B-listázták”. Ekkor váltotta ki az említett földmunkás igazolványt. Ennyire és így volt kommunista Hamvas Béla, amit azért tartottam fontosnak tisztázni, mert egyesek napjainkban előadást tartanak arról, hogy Hamvas „a magyarság ellensége” volt, mert belépett a pártba. Hamvas, lehet egyszerű túlélési ösztönből lépett be a pártba, de az is lehet, hogy valóban szimpatizált a háború után a kommunizmussal. Sőt, még az is lehet, hogy tévedhetett is, s ezt – ellentétben a tévedhetetlen megmondóemberekkel – éppen ő, aki oly magabiztos kijelentéseket tett sokszor esszéiben, nem túl meglepő módon, igen hamar belátta.

Kemény Katalin emlékszik vissza arra, hogy 1963-ban mutatkozott némi lehetőség, hogy újra publikálhasson férje, egy új és induló folyóiratban, a Látóhatárban. Hamvast felkereste egy régi barát és azt mondta, hogy

– Hallgatásod már anakronizmus.
Béla kicsit habozott.
Tudod – mondta – bizonyos divatos szavakat nem fog a tollam.
Azt írsz, amit jónak látsz. – Ekkor jelent meg próbacikke az egzisztencializmusról. Tíz cikket rendeltek nála, s ezek közt az évfordulóra tekintettel a legjelentősebb volt a Shakespeare-esszé Pótolhatatlan veszteség ennek elkallódása. Közlésre azonban nem kerülhetett sor. (Szerencsére nem kallódott el, csak 35 évvel később jelenhetett meg. Ez volt a Hódolat William Shakespeare géniusza előtt, ami végül csak a Szareptával közösen kiadott ’64-es cikkek között jelenhetett meg 1998-ban. – Megj. wst)
A Kiadói Főigazgatóság azt kívánta, keresse fel előbb Mesterházi Lajost (a MKP budapesti első kerületi párttitkárát).
Mindenkinek le kell tenni a garast. – s ez alatt akkor szokásos önkritika gyakorlását értette. Béla az ő kedves, csendes humorával válaszolt:
Úgy tudom, hogy itt csak én tettem le a garast. – mondanom sem kell, hogy ezzel a garas elgurult. Megszólalása kilátástalanná vált.
Kemény Katalin Hamvas Béláról. I. n. In memoriam Hamvas Béla. 114. o.

Úgyhogy ennyit arról, hogy Hamvas Béla a Magyar Kommunista Párt tagja volt és ahogy néhány igen különös ember manapság megint hangoztatja, hogy „a magyarság ellensége” lett volna. Azokról a téveszmékről, hogy Hamvas Béla bármilyen politikai irányzatnak bedőlt volna külön írtam a könyvemben.

4.

Visszatérve a negyvenes évek végi szentendrei kertben töltött évek fontosságára, ekkor dolgozta újra át Az öt géniusz földjét, a Magyar Hüperiont, írt számos esszét és kezdte el regényét, a Karnevált. Nem díjakat, ösztöndíjakat, szereplést, katedrát kért és kapott, hanem csupán csak egy földműves igazolványt. Van ebben valami nagyon magyar, nagyon közép-európai, egyszerre keserű és derűs, valami, ami végtelenül jellemző, nem csak arra a korra, nem csak Hamvasra, hanem ránk is. Nem hinném, hogy Hamvas ezt ne ismerte volna fel, hiszen felismerte az országot is, amiben élt.

Nézz körül.
E szelíd lankák, a keskeny folyók és kicsiny tavak, alacsony dombok és széles völgyek földjén: liget az egész ország. Kertben élünk. Minden olyan világos nálunk, mint borunk íze, és olyan sima és langyos. Nagy királyaink tudták ezt, és hogy a népnek kert-életet kell hozni.
Csak elkeseredésből hős, nem akar ez harcolni.
Azért jött ide, és telepedett meg itt. Azért az övé ez a föld. A magyar nem vitéz, csak amikor keserű, és nem dühös, csak amikor kétségbeesett. De csak akkor keserű és dühös, csak akkor nyomorult és kétségbeesett, csak akkor elveszett és lázad és forr és robban benne a méreg, ha nem élheti szelíd kert-életét.
Hamvas Béla: Magyar Hüperión. Kilencedik levél. Medio. 110. o.

Majd miután kifelé tekintett, befelé is figyel:

Érted magányomat?
Tudod, hogy nem vagyok buddhista vezeklő, nem vagyok sem remete Szíriában, sem csatangoló tatár, sem vadászó indián, nem vagyok kalandor angol, visszavonult bölcs, világmegváltó apostol.
A ligetben élek.
Mindnyájan ott szeretnénk élni. Nagy királyaink meg tudták csinálni, hogy valamit elhoztak a kertből, és az egész népnek hozták.
Tudod, miért mondom ezt. Az este levettem a polcról azt a művemet, amiről úgy érzem, hogy az elsőszülöttem. Egész nap keményen dolgoztam a kertben, mégis éjfélig fennmarasztott. Huszonhat éves voltam, amikor írtam. Elolvastam, s ülve maradtam, megfeledkezve az időről s fáradtságomról. Hogy értem. Ó, mennyire értem.

Az Ördöngösök volt az a könyv, amit huszonhat évesen írt, s ami később a Karnevál előképe lett, de arról írtam máshol, most sokkal fontosabb, hogy Hamvas Béla felismerte ugyanazt, amit ebben az időben Németh László, mégpedig, hogy Magyarország elsősorban kertország, s hogy a magyarok legtöbbje valójában kertész, csak éppen nem tudjuk-tudják ezt megvalósítani.

Akinek az derogál, hogy kertész, annak meg kell próbálnia megértenie, hogy daimónja nem csak az egyes embernek van, hanem egész csoportoknak és népeknek is. A magyarok valahányszor daimónjuk ellenére tettek, akár kényszerből, akár elvakultságból, akár merő hülyeségből, vagy mert megvezették, becsapták, átverték – legfőképpen saját magukat saját vezetőik által, akkor mindig és mindenkor megbánták.

Érdekes, hogy ez a megbánás csak a legnagyobbjainknál változott át igazi önismeretté, s nem önostorozássá vagy legfőképpen mások hibáztatásává. Valószínűleg nem mi vagyunk az egyetlen nép, amely saját kudarcaiért másokat okol, de alighanem mi vagyunk ebben a legjobbak.

Ezt abba kell hagyni. Egyszerűen tovább kell lépni.

Ezt ismerte fel Hamvas szenterdei kertészként, sőt még ennél is többet. A derű fontosságát. A sors elfogadását.

A sors csendben készül, olyan kertekben, mint az enyém, nem pedig ott lenn, a zsivajban. És ha vagyok valami, a jövő láthatatlan királya vagyok. E sorsnak én vagyok az ismeretlen szerzője. Megnyitottam az utat az aranykorba. Úgy irányítottam az erőket, hogy ezentúl arrafelé zúgnak, és a nép sorsát odaviszik. Átemeltem a sorsot oda, s a dolgok iránya ezentúl ezt az egyetlen célt követi. Nem zajjal, hatalommal, beszéddel, erőszakkal, még csak írással sem, egyetlen hang nélkül és némán. Senki sem tud róla. Nem beszéd tárgya. Néma. De annál erősebb, mert hozzáférhetetlen. Nem lehet fölötte vitázni, nem lehet küzdeni ellene, nem lehet agyonbeszélni, verset írni róla és szavalni. Szóval, nem program. A hangtalan és névtelen erők legyőzhetetlensége van meg benne. A magyar jelenség: ez vagyok. A névtelen és halhatatlan erő, amely e nép sorsát viszi.

5.

Hamvas Béla nem csak teoretikusan volt kertész, hanem valóban kertészkedett. Vannak olyan visszaemlékezések, amelyek szerint a bubáni kert nem egészen sógora, tehát a kert tulajdonosának elvárásainak felelt meg, de ezt nehéz így utólag rekonstruálni, s inkább csak anekdota, mint filológia. Anekdotának viszont bájos, hogy Hamvas − valószínűleg koncepciózusan − nem éppen a francia kertek híve volt, s inkább engedte a kertet kiteljesedni, minthogy merev vonalak közé szorította volna.
Azt tudjuk, hogy teljes figyelemmel és odaadással jegyzetelt föl naplójába olyan fontos fordulópontokat a kerttel való közös életéből, mint például, hogy mikor evett először friss zöldborsót, hogy megkapálta a kukoricát, hogy felszedte a lehullott almákat, hogy irtogatta az elszaporodott akácokat, hogy az árokban komló nőtt. Ha azt gondolnánk, hogy mindez mennyire idilli, naplójában hozzáteszi:

Leszakítottam egy szálat, és koszorút fontam belőle. Milyen jól illene az asszony fejére, aki fent a házban tesz-vesz, időnként kinéz, mit csinálok, mint ahogy időnként én is felszólnék: mi az? Kell valami? Azt mondaná, nem. És jó volna, mert a hangját hallottam. Nincs. Senki, senki.

A különös az, hogy ekkor már jópár éve második feleségével élt, Kemény Katalinnal, aki úgy tűnik szentendrei magányában is csak alkalomadtán látogatta meg.

Azért készült néhány fotó, ami sokat enged sejtetni arról, hogy a bubáni ház nem volt annyira csendes, mint ahogy az írói világ alapján elképzeljük. Családi összejövetelek, baráti bográcsozások közben láthatjuk itt Hamvas Béla emberi, nagyon is emberi arcát.
Érdemes ezt nem elfelejteni, amikor írásaitól megmámorosodva esetleg hüperióni magasságokba emelkednénk és összekevernénk az idillt és a derűt a pátosszal és a túlzott elbizakodottsággal.

Egyébként ekkor barátkozott össze Veress Józseffel, a földművessel, akinek ihlető erejű személyiségének egész esszét szentel a Patmosz esszéi között. Ekkor írta csodálatos Konyhakert című esszéjét, amelyből a szemétleves receptjéért az egész magyar konyhatörténetet hálás lehet. Ekkor jött rá, hogy a

(…) bajon nem lehet segíteni. A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.

Hol van már az igazságot mindenáron kutató fiatal detektív, az országot megváltani akaró szellem? Hol van az Álarc és koszorú elitista csoportja? Hamvas Szentendrén a kerttel együtt, amit művelt beért, kijavította korábbi írásait és elkezdte megalkotni legnagyobb műveit.

Természetesen ez sem tarthatott örökké, sem a történelmi kor, sem saját anyagi helyzete nem kedvezett e kerti létnek és kivonulásnak. Ő azonban még ennél is tovább ment gondolatban, és túl látott koron és saját magán. 1949-ben írja naplójába, hogy

Helyzetem [itt] illegitim – rejtett, nem egyenes. Ebből következik: a Koós-kert – kizsákmányolás. Nem helyes. De mit tehetek? Vonuljak vissza? Adjam fel? Ebből az egyetlen hamis helyzetből támad a többi, a kizsákmányolás (…)

Vagyis valami olyasmit ismert fel a kertben, amit a mai ökológiai egyensúlyra törekedő biokertészetekben talán észrevesznek, mégpedig azt, hogy a kertet nem szabad kizsákmányolni. Sőt, tovább megyek, ha az életünkben kizsákmányolunk valamit vagy valakiket, s nem adunk vissza semmit, akkor – Hamvas kifejezésével élve – egzisztenciánk nem lehet transzparens.

Hamvas ezután azt tette, amit mindannyian tennénk. Szorosabbra húzta a nadrágszíjat.

A kiadások csökkentése a minimumra (lehetőleg abból élni, ami a kertben van): a dohányzás mérséklése, kávé mérséklése, kevesebb vaj – takarékosság. Október 1-re: 1800,- (gyümölcs jövedelem nélkül).

Gondosan feljegyzi „földműves korszakának” piaci bevételeit, hogy betakarításkor 1380 forint jön be a dióból, 200 a gesztenyéből, 200 téli almából, és 200 fából, 2030 forint pedig a munkából, amit mások kertjében végzett. Mindez azonban egyre kevesebbet nyomott a latba, ugyanis az ötvenes évek elején meginduló iparosodás inflációval járt és a mezőgazdasági tevékenységek elértéktelenedésével.

Mindezek ellenére Hamvas a kertészkedésben is eljut ugyanazon mélységek és magasságok megértéséig, mint filozófiában és irodalomban, amikor rájön, hogy mi is valójában a föld művelése?

A föld művelése
(megváltása)
A földet kizsákmányolják. Viszony a borsóval – a fákkal – tőkeobjektumok – munkások – méhek. Kizsákmányoltak az egész vonalon, így és ez. Ennek a viszonynak alapvető megváltoztatása: gondoskodás a növényről, és annak ajándékait [elfogadni]…
[A kézirat megszakad.]
Naplók. 1949. VI. 6.

Ha a hároméves kertészkedés összes hozadéka csak ez az egy naplójegyzet lenne, akkor is hálásnak kellene, hogy legyünk, mert ebben a kis jegyzetben a lényeg van benne. Az, hogy a földet nem kizsákmányolni kell, hanem megváltani.

Az egyik visszaemlékezésben ugyanez így jelenik meg:

Akkoriban Szentendrén sokat beszélt a kertről, s mondott olyat is, amit sose fogok elfelejteni. Ezt mondta:
– Úgy kell bánnom a növényekkel, a fákkal, amiket most gondozok, hogy tudnom kell: ezek rám vannak bízva. Így kell velük bánni. Azt a területet – kertet -, ahol én most dolgozom, nekem meg kell váltanom. Másképpen hozzá sem szabad fogni. Aki a reá bízott földet nem váltja meg, az kizsákmányolja. Harmadik lehetőség nincs.
S ezt így is gondolta és így is csinálta. Szeretettel. Mindent szeretett, ami él, a legkisebb növényt is.
Deák Károly: Emlékezés Hamvas Bélára. I.n.: In memoriam Hamvas Béla. 26. o.

A kertész legfőbb feladata nem csupán a kert művelése, hanem a kert – a benne élő élőlények megváltása, ajándékaik elfogadása. Ahogy Hamvas egy másik naplójegyzetében írja, amely mellé négylevelű lóheréket ragasztott:

Az egyetlen mű a megváltás. †. Dolgozzatok Isten országán, és a többi odahajíttatik nektek, odapotyog elétek.
Eden.
49. X. 16.

6.

A szentendrei kertészkedés (nem csak prózai okokból) véget ért az ötvenes évekre. Hamvas a Sareptában így emlékszik erre:

ÖTVENEGY TAVASZÁN a szentendrei almáskert irodalmi egzisztenciája nem azért vált tarthatatlanná, mert pénzzel nem lehetett fenntartani. Morális alapja nem volt többé. Spirituális tartalékaimat feléltem, de túlságosan alkímizálva voltam ahhoz, hogy meg tudtam volna állni. A források kimerültek, még soha ennyire. Közérzetem azzal a lehetőséggel is számolt, hogy a mű lezárult. Mindegy.
Ascende superius, amice!
A lépést felfelé minden esetben alul kell kezdeni. Egyszerre harminc úton kell menni. Akkor erről semmit se tudtam, csak a puszta életig leszegényedve belefogtam valamibe, amiről sejtelmem se volt, hová visz. Csak szimatom súgta, hogy jó. A Hadith azt mondja, aki a tanítást meg akarja ismerni, annak műveket kell készíteni.
A magányos életrend kiváltsága megszűnt, és külsőségekben ahhoz a kényszermunkatáborhoz kellett asszimilálódnom, amelyben a túlnyomó többség élt. Tábor Béla nyelvén: az érintkezést a történeti ellenállásokkal fel kellett vennem. Meglepetés nem ért. Minden pontosan úgy volt, ahogy a szentendrei kertből láttam. Az ellenállásokat se vettem szívemre, de azáltal, hogy a dolgokat napról napra minden tiszta órában le kellett mérnem, mélyebb alapokon új folyamatosság keletkezett. Nem voltam ellenségek között, fogságban és szüntelen életveszélyben, mint Szabó Lajos, de tapasztalatot szereztem arról, milyen ha valaki számára megnyílt infernó (…)

és

„(…) A szentendrei kert életrendjének fel kellett bomlania, mert túl keveset akartam. Aki képességei alatt választ, válságba kerül. A világtörténeti bömbölés és a rendszerek brekegése, mint Kierkegaard mondaná, erkölcstelen neuraszténiának bizonyult. Meg kellett ismernem az életet abban az alakjában, ahogy az a megváltatlanok támolygása, tudva, hogy ugyanakkor és ugyanaz az élet a történet minden pillanatában megismételhetetlenül szakrális.”
Hamvas Béla: Sarepta. Medio. 2018. 187. o.

Így került Hamvas a tiszapalkonyai gyárba raktárosnak, ami már egy másik történet. Mindenesetre sokat elmond, hogy raktárosi állásából, amikor nyugdíjba ment a hatvanas években, ismét visszatért Szentendrére, és vásároltak a szomszédos dombon, a pismányi Cseresznyés utcában egy kis faházat és kertet. Az egyik tanítványa, Molnár Sándor festőművész elkísérte, amikor a művésztelepi kiállítások megnyitóira vitte eladni almáit, s hallotta, amikor azt mondták mesterének, hogy nem kell absztrakt alma, majd elzavarták. Hamvast a legtöbben ebben az utolsó időszakában ismerték meg tanítványai közül, így számos visszaemlékezésben megjelenik Szentendre és a pismányi kert is.

Ennek a kései kertnek előképe volt az az intenzív időszak, az a kicsit több is, mint három esztendő, amit Hamvas Béla a bubáni kertben töltött, földművesként, s amikor megértette és ezáltal megértette velünk is, hogy kertészként lelkiismeretünk suttogására hallgatva a kertünket nem csupán megművelni, hanem megváltanunk is kell.

 

(Ennek az esszének egy jóval korábbi változata megjelent a DRÓTon 2016. augusztus 17-én, majd az előadás változata elhangzott Terényben, az Edvi-Illés kávézóban, 2017 december 1-én, végül megjelent Weiner Sennyey Tibor ‘Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve’ című könyvében 2022-ben, kapható az Írók Boltjában.)