(A ‘Testodüsszeia’ tizenkilencedik része)
(Az előző részt itt olvashatjátok.)
„Boruljon el emberi elméje,
állati értelem maradjon csak benne,…”
(Dániel Könyve)
Érdekes, hogy a Bibliából sem marad ki a metamorfózis, csak ott óvatosságból egy álomban megy végbe az átváltozás. Ez figyelemreméltó narratív körültekintésre vall. Szükségtelen epikai és dogmatikai bonyodalmakba keveredni. Nabukodonozor, a hatalmas babilóniai király kezd állatként viselkedni Dániel Könyvében és egy álomban. A mi prófétánknak jut az a feladat, hogy megfejtse, mégis mit jelenthet a baljóslatú álom. Itt sem kell klasszikafilológusnak – akarom mondani hebraistának – lenni, hogy sejtsük: semmi jót, hiszen az Ószövetség sem kényezteti el hőseit a problémamentes és sikeres élet álságos illúziójával.
Bár Georg Samsához vagy Arakhnéhoz képest Nabukodonozornak nem a teste, hanem az elméje változik át és lesz állattá. Akár legyinthetnénk is erre, hiszen szinte nap, mint nap éljük át azt, ahogy kitör belőlünk valami ősi, történelmi előtti időkből származó lény és tombolni, illetve rombolni szeretne. Kérdés azonban, hogy melyik rosszabb: új testben lenni a régi elmével, vagy a régi testben öntudatlanul állatként tengődni. Persze, ha mindez álomban történik, mindenképpen nyomasztó főleg annak az ószövetségi hagyománynak a tükrében, ahol tudjuk az álom valami jövőbeli eseménynek a megtestesülése. Más szavakkal: rossz ómen.
Testem könyörtelen hely – mondja Michel Foucault. Erre a következtetésre akkor jut, amikor tükörbe néz, és meglátja magát kopaszon, soványan, beesett vállakkal. Hogyan alkotja meg az ember az utópikus testet, teszi fel a kérdést a francia gondolkodó. Úgy – mondja Foucault –, hogy tökéletes testű szobrokat helyez el a temetőkben, vagy mumifikálja a testeket szofisztikált módszerekkel. Ezek nem a valóságnak megfelelő kreációk, mégis foggal-körömmel ragaszkodunk hozzájuk.
Az utópikus test vágya abból fakad – mondom ezt már én – hogy az, ami adatott, az finoman szólva sem tökéletes. A tökéletes megalkotása pedig minden kor és minden civilizáció örökös vágya. Aztán jönnek a gének és mindent összekuszálnak, de emiatt sem kell elkeseredni, mivel – mondják az örök optimisták – a biotechnológiával majd ezt is ki lehet igazítani, és akkor majd mindenki makkegészséges és szoborszerű szépség lesz.
Cioran szerint azonban az egészséges emberek nem szavahihetők, mivel fogalmuk sincs az igazi fájdalomról és szenvedésről. De kérdés, hogy van-e értelme szavahihetőségről beszélni egy olyan korban, amikor korszellem a sárgáról minden bizonnyal be fogja bizonyítani, hogy valójában kék – lehetséges esetleg, hogy zöld – de vannak olyanok is, akik szerint viszont halálbiztos, hogy lila. Ezt hívják posztmodernnek. Van, aki szerint ezt csak szószátyárkodásnak lehetne nevezni, de nem is ez a lényeges, hanem az, hogy ha a szavak bármit jelenthetnek, következésképpen már nem is jelentenek semmit.
2006-ban jártam Helsinkiben a Lutheránus Misszió Múzeumban. A XIX. században két helyen jártak a finn misszionáriusok, ezt a két világot mutatta be a kiállítás. Az egyik valahol Afrikában, valamilyen törzsnél, amire nem emlékszem, a másik Kína. Ez utóbbi volt érdekesebb. A derék rokonaink úgy látták, úgy tudnak legjobban eredményeket elérni Kínában, ha a gazdag kínai családok lányai számára leánynevelő intézetet hoznak létre. Ezek a gazdag családok rendkívüli módon szerették volna jó oktatásban részesíteni leányaikat.
A XIX. századi Kína fényévnyi távolságban volt a kőkorszaki Afrikához képest. Itt finom selyembe burkolva, kézzel festett porcelánból szürcsölgették az élet keserűségeit ezek a gazdag lányok, akiknek a lábát régi kínai szokáshoz híven méteres szalaggal gúzsba kötötték, hogy a lábfejük öklömnyi legyen. Mert hogy az a szép.
Az anatómia, más szavakkal a természet, megint más szavakkal: Isten, nem úgy álmodta meg az embert, hogy ököllé zsugorodott lábakon botorkáljon, annál az egyszerű oknál fogva, hogy azokon a görcsös kerekded formákon nem lehet járni. Szóval ez nem esztétikai, hanem gyakorlati kérdés. De a civilizáció azt jelenti, hogy nagyon sajátságos elképzeléseink vannak arról, hogy mi a szép, különös tekintettel arra, hogy minek kellene nagynak vagy kicsinek lennie a női testen ahhoz, hogy az kívánatosnak ítéltessen meg. És még mielőtt bárki felemelné az első követ a kínaiakra, gondoljunk csak bele, hogy a gúzsba kötött női lábfejek mennyiben különböznek a nyugati világ plasztikai sebészet mániájától. Azaz: minden áron létre kell hozni valahogy az utópikus testet.
Be kell látnom, hogy bár én mindig valamiféle mazochista öncsonkításnak véltem az ilyesfajta törekvését az embernek, de Foucault-nak igaza van: ez nem önostorozó mazochizmus, hanem valamiféle elvont idea megalkotása.
A népmesék világában a ronda békát, ha megcsókolják az királyfivá változik. A vasorrú bába gyönyörű királylánnyá alakul, és akkor még nem említettük a Sátán alakváltozásait. Szóval mégis mi ez a mánia, hogy mindig mások akarunk lenni, vagy a többieket akarjuk más alakban viszont látni, vagy esetleg a sors csap le ránk metamorfózissal?
Az ember teste folyamatosan változik, ez tény. A csecsemőből aggastyánig eljutni jár némi átalakulással. Az ember közben az állandóságot keresi az örök változásban. Ez neurózist szül, ennek termékenyebb formája a művészet és zsákutcája a pszichiátriai rendelő. Talán pont ezért emlegetik annyit előszeretettel a trauma szót mostanság. Mennyi trauma érhet egy embert élete folyamán? Rengeteg. De ha alaposabban megpiszkáljuk, akkor kiderül, hogy nem egyes eseményeket tudunk traumatikusnak ítélni, hanem magát az élet tényét.
És mi a baj a traumával? Az, hogy szenvedést okoznak. Tudunk enyhíteni a szenvedésen? Nem mindig. Kikerülhető az életben tehát az élet? Aligha. Akkor mi a megoldás? Gyógyszer? Orvos? Sámán? Valamiféle tökéletesnek vélt társadalom megalkotása? Eutanázia?
„Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” – mondja Wittgenstein. Ez nyilván a pofátlanság netovábbja, mert nemhogy hallgatnánk, hanem jár a szánk éjjel-nappal. Ha kell, ha nem. Mindenről. Szóval nagyfokú magabiztosságra, beképzeltségre meg ki tudja még mi mindenre vall, hogy erre a következtetésre jutott a bécsi filozófus, és ezt nevezték az ókori görögök hübrisznek.
Ezt a nyelvi és gondolati hübriszt Vallóniában tapasztaltam meg, és olyan volt, mint valami huszáratakk 1916-ban Galíciában. Hulltak az emberek, összeroskadtak a lovak, füst és halálszag mindenfelé. Mert betegnek lenni nem más, mint háborúba menni megfelelő fegyverzet és felkészítés nélkül. És ez nem nyelvi kérdés, és nem is utópia, hanem maga a kézzelfogható valóság.
