„Érzékenyítés”

„… De most a dolgokat ismerve már tudom:

A nyelv mindennek hadvezére, nem a tett.”

(Szophoklész)

 

 

(A ‘Testodüsszeia’ huszadik része)

(Az előző részt itt olvashatjátok.)

 

Sok érzékeny lelkű szerző lamentál: micsoda disznóság, hogy a betegség leírásakor előszeretettel használjuk a háborús frazeológiát (harc, küzdelem, csata, győzelem stb.). Mégis mi mást lehetne tenni? Itt aztán nincs lacafacázás, itt életre-halálra megy a harc. Ez alól csak a gyakorló hipochonderek a kivételek, mert azoknak csak a szája jár, közben kutyabajuk sincsen. Így persze könnyű érzékenynek lenni a nem megfelelő szóhasználatra. A képzelt betegek legalább annyira megbízhatatlanok, mint a makkegészségesek. Iszonyúan okosak, miközben fogalmuk sincs semmiről. Ezzel szemben, ha van valami cifra betegségünk, ugyanúgy nem lesz fogalmunk semmiről, de legalább tudatában vagyunk annak, hogy mindehhez még ostobák is vagyunk.

2024-ből visszatekintve, nevetségesnek tűnik, hogy a 2000-es évtől azért rettegtek már jó előre az emberek, nehogy összeomoljon a számítógépes rendszer az egész világon. A fejlődés jegyében ma már azon izgulhatunk, hogy ne legyen sem atomháború, sem világháború. Micsoda minőségi különbség!

2000-ben szerencsére nem omlott össze semmi, viszont a Humán Genom Projekt keretében sikerült befejezni a teljes emberi génállomány feltérképezését. Én erről persze akkor semmit sem tudtam, annak ellenére, hogy ez a tudományos áttörés vezetett oda 2022-ben, hogy végre fény derüljön, mitől megy tönkre az izomzatom. A másik világra szóló esemény eme jelentős tudományos áttörés mellett az volt, hogy életemben először találkoztam azzal a szóval: érzékenyítés. Jobban mondva az a szó jött szembe velem: sensibiliser.

Mondanom sem kell, hogy halvány sejtelmem sem volt, hogy mégis mit is jelenthet, és bár mint súlyos bölcsésztüneteket felmutató homo sapiens mindenáron szerettem volna a dolog végére járni, de messzire nem jutottam. A Larousse szótára szerint a sensibiliser egyenlő rendre quelqu’un, un groupe sensible, réceptif à quelque chose pour lequel il ne manifestait pas d’intérêt, amely valami ilyesmit jelent magyarul, hogy érzékennyé tenni egy másik személyt vagy csoportot, olyan dolgok iránt, ami felé semmiféle érdeklődést nem mutatnak. Ez a definíció akkoriban rajtam egyáltalán nem segített, amely kiváló példa arra, hogy az élet tulajdonképpen nyelvi kérdés.

Az ókorban sem volt fogalma senkinek sem az érzékenyítésről, de még az érzékenységet sem nagyon értették, még akkor sem, amikor az Iliászban a görögök komolyabb szinten neki láttak a trójaiakat érzékenyíteni, és ezt tették oly sikeresen, hogy a trójaiak mind meghaltak, akik meg nem azok a görögök rabszolgáivá lettek. Így megy ez.

De tulajdonképpen erről szól az érzékenyítés: a társadalom, hogy megvédje önmagát, elzár – fizikai vagy metaforikus értelemben – bizonyos zavaró elemeket, majd amikor úgy véli, hogy ezek még is csak hasznosak lehetnek számára, akkor rá kell vegye ezeket a személyeket, hogy kijöjjenek a zárványból, de annak érdekében, hogy ezek a száműzöttek kijöjjenek az anyaméhként védő elzártságból, hazudni kell nekik, hogy kint jobb lesz. Ez persze nem igaz, ezért kell igénybe venni a cél elérése érdekében a verbális szélhámosság megannyi eszközét.

És miből fakad az érzékenyítés? Abból, hogy rém érzékenyek vagyunk. De mire is? Bármire. Alapvetően az életre. De mi az élet? Na erre nincs válasz, legalábbis hivatalos nincs, mert akkor vagy olyan elavult ósdi fogalmakhoz kellene nyúlni, mint a biológia, vagy ami még ennél is rosszabb: a csuszpájzos, mocsárként mindent belepő teológia. Azonban egyik sem illik a minden tekintetben szofisztikált pszichével rendelkező XXI. századi emberhez, aki egyedül csak az érzelmeiben hisz és semmiféle másfajta csalfa, magát ide-oda változtató, feleslegesen bonyolult gondolatrendszerben.

Tulajdonképpen a XXI. század utálja a logikát, azaz mélységesen megveti Arisztotelészt és a rá jellemző csűrcsavaros okoskodást, de Dionüszoszt és annak duhaj hámkirúgásait sem kedveli túlságosan, azonban Apollót a karótnyelt pedantériájával meg egyenesen megveti. De akkor mi marad nekünk? A lektűrirodalom.

Mégis, hogy történhetett ez? Hát úgy, hogy erről is Odüsszeusz tehet. Történt ugyanis – Szophoklész szerint –, hogy amikor a görögök feszülő vitorlával haladtak Trója felé, hogy móresre tanítsák azokat a szégyenteleneket – akarom mondani: hogy érzékenyítsék őket a görögök igazságára − menet közben Philoktétészt megmarta egy kígyó, aminek a következtében a seb elhatalmasodott és rémségesen bűzleni kezdett. Ezt a kényes orrú görögök nehezen viselték, ráadásul Philokétész még üvöltött is a fájdalomtól, így Odüsszeusz javaslatára úgy döntöttek diszkréten kiteszik egy szigetre: üvöltsön és fetrengjen ott magában nyugodtan, de őket ne idegesítse nyavalyás voltával.

Milyen igazuk volt ezeknek a görögöknek, elvégre ők verekedni mentek, nem pedig nyavalyogni. Aki beteg, az elkülönítendő. Jó alaposan. Lehetne-e jobban elzárt hely, mint egy sziget valahol a Földközi-tenger valamelyik eldugott sarkában, ahol a madár sem jár? A civilizáció erre törekedett, hogy elkülönítsék azokat, akik zavarhatták volna a többieket, vagy legalábbis jelenlétük valamilyen formában a nyugalom megzavarására alkalmas lehetett volna.

Igen ám, mint minden terv Trója megostromlása sem bizonyult oly egyszerűnek a valóságban, mint korábban a terepasztaloknál, és kiderült, hogy mégis csak szükség lehet erre a fogyatékossá lett Philokétészre, ezért valahogy vissza kellett csalogatni a háborúba, mert nála van valami csodafegyver – atombomba –, amivel végre pontot lehetne tenni ennek az elhúzódó háborúnak a végére. És mégis, hogyan lehetne meggyőzni a magára hagyott Philokétészt, hogy térjen vissza és segítsen azoknak a társainak, akik se szó se beszéd hagyták hátra Lémnosz szigetén? Szép szavakkal, azaz hazudni kell neki, mint a vízfolyás – mondja Odüsszeusz. Ugyanis az van – állítja a csavaros eszű –, a tettek semmit sem számítanak, egyedül a szavaknak van jelentősége. Ez a tanítás lett európai gondolkodásunk alapja és ezt hívjuk érzékenyítésnek.

Hogyan kerültem én ennek a szónak a közelében? Az így történt: egy nap elgondolkodva bandukoltam az ELTE Spanyol tanszék minden tekintetben lehangoló folyósóján, amikor Scholz tanár úr elém ugrott egy ajtó mögül. Ez több szempontból is meglepő volt. Először is mi szoktunk tanáraink elé ugrani, bölcsész útonállást művelve, másrészt Scholz tanár úr nem az az ugrálós típus volt. Az ok, ami miatt így tett a professzorunk, az egy ösztöndíj lehetőség volt. Abban az évben a szokásos Erasmus-ösztöndíjakon túl, a Tempus további lehetőségeket nyújtott azoknak a diákoknak, akik nehézségekbe ütköztek itt e földi létben.

Meglepő módon minket nem egy szigeten akartak elkülöníteni, amit minden józan számítás szerint akár meg is tehettek volna, még akkor is, ha sem büdös nem voltam és a fájdalomtól sem üvöltöttem.

Inkább minden erejükkel azon voltak, hogy Erasmus-ösztöndíjamhoz további segítséget adjanak, hogy nehogy valaki a végén elsuvasszon valami istenháta mögötti szigeten.

(Folyt. köv.)