A csütörtöktől vasárnapig tartó eseményt talán pontosabb lenne könyvhétvégének hívni, mert inkább egy hosszú hétvégének felel meg, persze ilyenkor azt szokták mondani, hogy „de hát a vidéki rendezvényekkel együtt”, ám sajnos a vidéki rendezvények az elmúlt tíz évben – néhány nagy kultúrájú város kivételével – egyszerűen elfonnyadtak.
A másik nagy kérdés, hogy valóban „ünnepi”-e még az Ünnepi Könyvhét, vagy csak egy újabb alkalom a fogyasztásra, a pénzköltésre, de ez a kérdés feltehető minden más ünnepünk kapcsán is. Mert – ugye? –
elvileg az Ünnepi Könyvhét a magyar irodalom és könyvkiadás ünnepe lenne, ahol írók és olvasók találkozhatnak. De vajon tényleg ez történik-e?
Persze az, hogy a könyvkiadók mit visznek ki a könyvhétre, mi eladható, s mi nem, az írók hogyan kommunikálnak… mind-mind olyan kérdés, ami szerintem vitatható és kritizálható, de jól láthatóan kirajzolódott az utóbbi években, hogy végül a kortárs magyar irodalom marginalizálódott, s ez különösen látványos az elvileg őket is ünneplő könyvhéten, amikor a kortárs magyar írók eltűnnek, de hosszú sorok dedikáltatnak a ponyvaszerzőknél, celebeknél és a politikusoknál. Különösen szomorú ezt megfigyelni a kortárs magyar költészet esetében, amely kezd láthatatlanná válni a két-háromszáz példányos megjelenésekkel, s egyre több ismeretlen élő-, és holt-költővel.
Minderről nem csak a könyvkiadók, a szerzők, de az Ünnepi Könyvhét is tehet.
Például azzal, hogy a kilencvenes évek bugyikatalógusait idéző könyvheti katalógusokban ABC-sorrendbe rakták a könyvkiadókat.
Korábban volt egy vitatható, de jó gyakorlat, hogy a könyvheti katalógus legelején az antológiák, majd a frissen megjelent verseskötetek, utána a prózakötetek, majd a drámák, végül a magyarul megjelent tudományos irodalom, s legvégül a gyermekirodalom szerepelt. Ez több volt mint egyszerű sorrend, ez értékítélet is volt.
Mégpedig, hogy az írók közös szerepléseknek, mint egy ‘Szép versek’ antológiának például súlya volt, hogy a költők frissen megjelent köteteit érdemes volt a könyvhétre időzíteni, hiszen kiemelt helyet kaptak a katalógusban és rendezvényen is bármelyik kicsiny kiadónál is jelentek meg. Ma már ilyen nincs, sőt, azok a szerzők, akiket ismerek és legalább ezer példányt el tudnak adni a könyveikből, inkább kerülik a könyvheti megjelenést, mert elveszik a művük hömpölygésben és az ABC-sorrendben. A kiadók persze, ha marad pénzük és energiájuk a drága könyvkiadás után a marketingre is, megpróbálják kiemelni a katalógusban is megjelent példányaikat, saját oldalakat vásárolnak, de ennek köszönhetően az ünnepi könyvheti katalógus már a bevásárlóközpontok katalógusainak egységes színvonalát sem éri el, hanem átláthatatlan ökörhugyozássá változik, s ember legyen a talpán, aki ez alapján akarja eldönteni, hogy milyen könyveket érdemes beszerezni.
Ugyanebben a katalógusban kap helyet „szép magyar könyv” díjazott könyveinek sora, amely kiemelkedik ugyan, de itt megtalálhatjuk a „verseny különdíjasait”, amelyek hagyományosan politikusok kedvenc és díjazott könyvei, így a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a főpolgármester, az MTA, a Kulturális és Innovációs Minisztérium és végül a szervező: a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének különdíja. Nyílván ennek az lenne a szerepe, hogy egyrészt tegyen az esemény egy tiszteletkört a politika felé, kiemelje a sodrásból azt a néhány értékes könyvet, s talán ennek néha meg is felel, mégis, szerintem jó lenne, ha mindezek mellett legalább ilyen hangsúlyosan megjelenne, hogy négy valóban jelentős kortárs írónak, költőnek a most megjelent könyvekből mi a kedvence, mondjuk Zalán Tibornak, Nádasdy Ádámnak, Spiró Györgynek és Krasznahorkai Lászlónak, csak hogy mondjak neveket is. Vajon ők mit olvasnának el az Ünnepi Könyvhét idei felhozatalából?
Mert ugye az antológiák kiemelése, a verseskötetek hangsúlyozása, egy-egy jó magyar regény tematizálása, sőt, netán magyar drámák publikálása – ami teljesen eltűnni látszik – éppen azért lenne fontos, hogy a kortárs magyar irodalom kánonját láthatóvá tegyük, még akkor is, ha esetleg a konkrét szerzőkben, művekben nem mindig értünk egyet.
Van ugyanis kortárs magyar irodalom, s ennek elég sok és értékes szereplője van, születnek fontos könyvek, de ezek alig láthatóak, s egyre inkább anyagi csőd őket kiadni. Ezen változtathatna az Ünnepi Könyvhét, ha komolyan érdekelt lenne abban, hogy a könyveket nem csak megírni, nem csak kiadni, hanem eladni is lehetne, sőt, talán még olvasni is.
Az Ünnepi Könyvhét eredeti szerepét tehát én nem csak egy vásárban, hanem egy kulturális misszióban is látom, amiből az utóbbi években egyre kevesebb valósul meg. Ez a fő kritikám, vagyis, hogy az egész egy közönséges vásárrá silányul, ahelyett, hogy értéket teremtene, s különösen, hogy a kortárs magyar irodalom ünnepe lenne.
Mindezt egyébként nem azért írom le, hogy bántsam a szervezőket, bár manapság a kritikát mindenki „bántásnak” veszi, hanem azért, mert szeretem és fontosnak tartom ezt az eseményt. Talán idén is kimegyek és beszerzem azt a néhány könyvet, amit szeretnék elolvasni a nyáron, találkozom pár barátommal, írókkal és kiadókkal, sőt régebben kivittem a saját könyveimet is, és évről-évre dedikáltam is. Idén már nem teszem és ennek több jó oka van, ami külön írás, beszélgetés témája lehetne.
De mint magyar költő és író, szerző, akinek 16 könyve már megjelent, szeretném, ha az Ünnepi Könyvhét valóban a kortárs magyar irodalom ünnepe lenne megint, s ehhez nagyban hozzájárulna, ha a fentebb felsorolt problémák mellett, például a nagy, monopol helyzetben és könyváruházakkal rendelkező könyvkiadó-cégek mellett ilyenkor hangsúlyos szerepet kapnának a még létező és a könyvhéten megjelenő, értékes munkát végző kis kiadók, a vidéki alkotói körök, a határon túli irodalmi kiadók, amelyek anyagi lehetőségeik miatt nyilván nem tudnak akkora pavilonokat és reklámfelületeket megvásárolni, mint a nagy cégcsoportok, vagy a politikának kedves és éppen ezért pénzzel rendesen kitömött kiadók és a propagandát visszaböfögő álgondolkodók.
Ám a legfontosabb, hogy igenis
ki kellene emelni az antológiákat és a költészetet, a prózát és a drámát, s a kortárs magyar irodalomnak, akár megéri anyagilag, akár nem, vissza kell adni a szerepét és fontosságát. Szerintem.
Természetesen, ha ez nem történik meg, akkor sem lesz világvége, lesz magyar irodalom, lesz költészet is, csak éppen olyan láthatatlanul, mint régen és most, s költőire, íróira, s különösen azoknak mondanivalójára továbbra is akkor figyel majd fel e nemzet, amikor már meghaltak, s valószínűleg már késő.
(Az írásom korábbi változata a Magyar Hang 2024 június 14-ei lapszámában jelent meg. Lásd itt.)
