Ezek a lépcsők, szó mi szó, nem voltak túl kényelmesek, sem túl szélesek és nekünk oda kellett volna feljutni a kerekesszékkel. Mondtam Maríának, hogy nem ér annyit az egész, alig van hely, ahol fel lehetne cipelni engem, nagyon meredek, kész életveszély az egész hajmeresztő sziklaszirt. De ő nem hagyta magát, és rögtön kiszúrt két céltalanul arrafelé tébláboló fiatalembert, akiket azon nyomban meg is szólított és vázolta nekik a helyzetet.
Itt tudtam én lépcsők nélkül bejutni. Ehhez csak át kellett vágni különféle félhomályos helyiségeken, átugratni a kerekesszékkel egy magasabb küszöbön. Ez jobbára sikerült és csak egyszer estem fejre, illetve borultam hátra.
Ilyen apróságokon én már nem akadtam fel. Igazán nevetséges lett volna. Hanyag eleganciával halásztam elő a telefonomat, és csörögtem fel a tanszéki könyvtárba: jöjjenek a kazánba, mert itt vagyok kiborulva. Senki sem volt meglepve, még egy kicsit sem.
De emlékezetes lépcsőkről szólva, az ELTE Trefort-kertjében történt kalandjaimat kell kiemelnem. Ebben az épületben bár volt lift, de odáig praktikusan lépcsőkön keresztül lehetett csak eljutni. Akkor már esélytelen volt bármilyen lépcsővel való megküzdés.
A lépcsők a fennhéjázás netovábbjai. Mert miért is építette az emberiség a legelső lépcsőket? – Magyary Ágnes írása.
Rubens 1628-ban utazott Madridba. Nem, mint festő, hanem diplomataként. Nem először járt Spanyolországban, huszonöt évvel korábban már megfordult Valladolidban, hogy műtárgyakat csere-beréjen a spanyol királyi udvarral, akkor sem, mint festő, hanem mint udvari talpnyaló. De mégiscsak ízig-vérig művész volt − gondoljanak bármit az irigyei −, sőt akkori második madridi utazásakor már híres piktor, pont ezért a spanyol uralkodó IV. Fülöp az udvari festőt nevezi ki Rubens mellé idegenvezetőnek. Ez az udvari mázoló akkoriban nem más volt, mint a fiatal Diego Velázquez.
Ki uralja a testünket? A társadalom? Az istenek? A pszichológia? A trauma? Az egyén? Talán pont ezért mondja azt Arisztotelész, hogy vannak dolgok, amiken csak a gyengelméjűek, a gyerekek és a betegek gondolkodnak és nem a makkegészségesek. – Magyary Ágnes ‘Testodüsszeia’ című sorozatának tizedik része a DRÓTon.
„Miénk lehetne a világ, de lehet, hogy mindig későn van már.” – erről is beszélt Wirth Imre Magyary Áginak a DRÓTon.
Engem ezért sem zavart soha, hogy ügyetlen vagyok, mert ezt nem sikertelenségként éltem meg, hanem egy remek alkalomként az emberek alaposabb megfigyelésére. Jegyzetelni sem jegyzeteltem, még mielőtt ezt valami túltáplált irodalomtörténész megkérdezné, mert egyszerűen nem lehet úgy jól figyelni, ha közben körmölünk.
Oliver Sacks úgy véli a betegség nem szenvedés és gyötrelem, mint ahogy azt mindenki képzeli, hanem tulajdonképpen nem más, mint énvesztés. Az egyetlen mentsége, hogy ő neurológusként, és azon belül is az agy szakértőjeként, főleg az agyban keletkezett alul vagy túlműködések okozta betegségek ismerője. De ettől még érvényes az a felvetés, hogy a betegség miképpen változtatja meg identitásunkat. Milyen átváltozások kiváltója lesz, ha életünk mindennapjait meghatározza egy másfajta állapot. Megmarad az én olyannak, mint korábban volt, vagy az identitás alfája és ómegája már maga a betegség?
Nagy kérdés, hogy az unalom betegsége-e? Korunk antropológusai, filozófusai és szociológusai szerint igen, ám Oliver Sacks a híres neurológus, aki remek könyveket írt érdekes eseteiből, többek közt a minden tekintetben zseniális című A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét és más történeteket, úgy véli a betegség helyes definíciója: valamiből túl sok vagy túl kevés van. Nálam nyilvánvalóan ez utóbbi áll fenn.