Tamás Gáspár Miklós Kolozsvári esszék címmel megjelent válogatásának olvasásakor akaratlanul is gyermekkori élmények szabadultak fel bennem, a felszabadulás érzése azonban félrevezető és félre is vezetett – Jánosi-Mózes Tibor gondolatai TGM esszéválogatásáról.
„Nem elég jó műveket készíteni. Többre van szükségünk. Hiteles életet kell élni. Fogalmat szerezhetünk arról, hogy a mű abszolút módon kötelez. A mű bármilyen tökéletes legyen, autentikus egzisztencia nélkül svindli. Ez a modern művészet egyetlen kérdése.” – írja Hamvas Béla. Ha barátaimnak el szeretnék valami nagyon fontosat mondani művészetről, zenéről, s szeretném, hogy velem együtt hallani kezdjék Hamvas Béla sajátos hangját, akkor mindenképpen arról beszélnék, hogy milyen volt Hamvas kapcsolata a zenével. Esszéi alapján készítenék egy válogatást, amit egy gyönyörű estén és ragyogó hajnalon végighallgathatnánk, s talán odaadnám nekik ezt az esszém, ami azt próbálta összegyűjteni, hogy mit mondott számos különböző írásában Hamvas Béla szeretett és kritizált zeneköltőiről, mint például Beethovenről, Schumannról, Lisztről és Bartókról. Különösen pedig milyen alapfogalmakat vezetett be a zene kapcsán, amelyek a modern művészet egészére nézve is meghatározóak lehetnének.
A DRÓTon most zenei betétekkel együtt olvashatjátok és „hallgathatjátok” meg ezt az esszét, aminek az első változata a Napút folyóirat 200-dik ünnepi lapszámában jelent meg 2018-ban, majd pedig 2019-ben, 2020-ban és 2022-ben a szerző ‘Hamvas Béla ezerarcú és egyszerű élete és műve’ című könyvének három kiadásában.
„Itt lakájokat tenyésztettetek /
özönével tíz év alatt, /
érdem volt a jellemtelenség: /
hogy győzzük most a jó utat?
(…)
E tíz év a javunkra válik, /
ha kijártuk az iskolát: /
zsarnokot többé ne növesszünk, /
akármilyen ígérgetéssel /
húzza nyakunkra az igát.”
– mondja az egyik legfontosabb ismeretlen versében Weöres Sándor, míg Hamvas Béla hozzáteszi, hogy
„Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat.”
– és mindez 2024 október huszonharmadikán különösen fontos lehetne, ha nem felejtettük volna el.
„Tehát a testem egy része, egy kis üvegcsében eljutott Kölnbe, ahol a Nyugatra szakadt rokonok megállapították a csillogó-villogó jólétben pöffeszkedő rendelőjükben, hogy bizony a kolozsvári ténymegállapítás helyes: itt nincs mit tenni, ez izombetegség. Na, de melyik? És tulajdonképpen ezzel indult az én testodüsszeám.” – Első rész Magyary Ágnes ‘Nyakig a testben’ című esszékötéből, amely a betegségről szól.
A keresztény világban Karácsonykor Jézus születését ünnepeljük. De mikor, milyen körülmények között, milyen legendákkal és mítoszokkal kísérve született a másik nagy világvallás alapítója, a Buddha? Vida Veronika esszéje a DRÓTon.
Az egyik legfontosabb ismeretlen verse Weöres Sándornak – és ez október huszonharmadikán különösen aktuális lenne – a Rapszódia a kivívott szabadságról című, amely két variációban maradt fent a hagyatékban.
„Korcsula fölött, ha az ember túlmegy a temetőn, délkelet felé, nem nagy füves térségen áll a fügefa. Három vastag ága mindjárt a föld színén elválik háromfelé, azután fel- és visszahajlik. Augusztusban illatos, sötétibolya, zsíros, mézízű füge terem rajta. A füvet beárnyékolja, védelmébe veszi a teret s a lényt, aki a gyepre lép.”
– írja Hamvas Béla a Fák című esszéjében, ami egyébként mottója szerint inkább költemény, ahogy ez az írás is műfaji határokon mozog. Írtak róla, hogy magyar turistáknak mutogatják ezt a fát, de igazán nem sokan kíváncsiak rá. Kép nem született róla, pontos helyét térkép nem jelöli. Egyesek szerint csak legenda, hogy Hamvas Béla fügefája egy távoli, dalmáciai szigeten még megvan, mások szerint nagyon is lehetséges.
Bárhogy is legyen, gondoltam, a leghelyesebb, ha utánajárok.
Mi az a kozmikus költészet? Mi az a Hagyomány, amelynek szellemisége éppen úgy átjárja Hamvas Béla műveit, mint tanítványáét Weöres Sándorét? Miért fontos A teljesség felé című kis könyvecske?
Hamvas humora nem a humoristák és parodisták humora, nem a fekete humor, végképp nem a genitáliáknál és közhelyeknél feljebb nem emelkedő profán humor, hanem valami, amit Hamvas Béla fehér humornak is hívott. Humorisztikát vagy humormisztikát írt-e Hamvas? Mi az a vaulting ambition? És mi a legfontosabb az életben? A DRÓTon most kiderül. Vagy nem.
Titkon, vagy kevésbé titkon mindannyian vágyunk az örök életre, az örök ifjúságra, a halhatatlanságra. Különös, hogy milyen keveset teszünk azért, hogy elérjük, megkaparintsuk azt, még ha semmi más sem kell hozzá, mint a tiszta tudás, az őszinte érdeklődés és koncentrált figyelem. Azoknak, akik írásomhoz önmagukban ezen három nemes tulajdonság felébresztésével közelítenek, tehát szomjazzák a tiszta tudást, felébresztik magukban az őszinte érdeklődést, és egyetlen dologra – erre a történetre – hegyezik koncentrált figyelmüket, nem kevesebbet ígérek, mint, hogy mire írásom végére érnek velem együtt – megtalálhatják az örök élet, az örök ifjúság, a halhatatlanság forrását. – Weiner Sennyey Tibor elbeszélésében három magyar jezsuita kalandjait követhetjük végig, akik az örök élet forrását kutatták az ismeretlen őserdők mélyén.