De jeleznem kell, hogy valójában mindaz, amit most leírok, alig több, mint az értő emberek figyelmének felkeltése arra nézvést, hogy észrevegyék, micsoda kincsek birtokában vagyunk mi mindannyian. Ám nem törődünk velük, észre se vesszük ezt az elképesztő gazdagságot. A legmeglepőbb módon ezekhez a kincsekhez nem térképek, hanem a neolatin filológia, a kulturális antropológia, a költészet és a művészet vezethet el. Persze, hogy ezt a kijelentésemet alátámasszam, szükséges ez a kis bevezetés a most következő szövegközléshez, amelyben nem másról szerzünk tudomást, mint hogy három derék magyar jezsuita, mintegy háromszáz évvel ezelőtt megtalálta az örök élet italát.
A kétezres évek hajnalán a Szegedi Egyetemen – még ifjú hallgatóként –, különös érdeklődéssel fordultam neolatin tanulmányaim alatt azon korábbi századokban élt, latinul alkotó költők és írók felé, kik távoli országokba utaztak, ott verseket, emlékiratokat írtak, majd kalandos életük szerencsésen, vagy – sajnos az esetek többségében – kevésbé szerencsésen ért véget, valami elképesztő felfedezés közepette. Végül mindannyiukat elfelejtették, azon egyszerű okból kifolyólag elsősorban, hogy latinul írtak. Nem magyarul és nem is angolul.
A szerencsések közé tartozott egyik ősöm, Sennyey László, akinek történetét és a XVII. század végén tett vatikáni utazásait, Molines Mihállyal és a keresztény meditációval való kapcsolatát, illetve az Inkvizícióval való szembekerülését és kettős életét A nagy eretnek című írásomban már megírtam. Szerencsétlen sorsú volt Budai Parmenius István, akinek különleges kalandjaival eddig jobbára csak kevesek által olvasott tudományos dolgozataimban foglalkoztam, s alighanem, előbb-utóbb meg kellene írnom hasonló elbeszélésben azt a történetet is, hogy ott mire jutottam, mint ahogy most ezzel az egészen elképesztő történettel teszem.
Mert kétségtelenül különleges volt Éder Xavér Ferenc ügye és története, akinek életéről már akkoriban beszámoltam a szegedi egyetem egyik lapjának hasábjain, most pedig újra előkerült több okból is. Az egyik ilyen – talán említésre méltó – ok az volt, hogy megrendelésre a fociról kellett írnom egy internetes irodalmi magazinnak, és én a foci eredetéről, különösen dél-amerikai történetéről írtam, közben pedig eszembe jutott Boglár Lajos, a kiváló antropológus, akivel pár évvel halála előtt nagy szerencsémre még találkozhattam Budapesten, azon az egyetemen, ahol tanított. Nagyon kedves embernek ismertem meg, különösen, hogy fogadott egy akkoriban igen szétszórt, kócos, szédült, húsz éves költőt, akit szegedi professzora – Szörényi László – küldött hozzá.
Találkozásunkkor röviden elmondtam, hogy neolatin szerzők és utazók történetei keltették fel az érdeklődésem, Dél-Amerikával kapcsolatban pedig különösen Éder Xavér Ferenc, aki 1750. október 12-én hajózott ki Cádiz kikötőjéből.
Boglár Lajos felállt, és úgy kezdte: – Igen, pontosan tudom ki volt ő. Évekig fordítottuk egy jó barátommal, egy jezsuita atyával Éder Xavér Ferenc emlékiratait… mindhiába… pedig… – majd hosszasan mesélt Éder útjáról és a saját útjairól is. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem adták ki az emlékiratok fordításait magyarul, Boglár szomorúan legyintett… – Az ilyesmi itt senkit sem érdekel… – közben megittuk a forró teát, majd elbúcsúztunk.
Ez, talán-talán, 2002-2003 környékén történt. Boglár Lajos – a kiváló magyar etnológus, kulturális antropológus – nem sokkal később meghalt. Éder Xavér Ferenc történetével egyedül maradtam. Tovább nyomoztam, így találtam meg az érdi Magyar Földrajzi Múzeumban könyvének korai kiadását.
