„ Az Alkotónál is erősebb üdv-adó,
a fényt adó Nap parazsánál fényesebb,
a hűsítő Hold sugaránál enyhítőbb
Szentet köszöntöm, akihez nincs fogható.”
A Buddha nem személynév, hanem egy belső állapotnak, egy szellemi attribútumnak a megnevezése. A szó jelentése „A Felébredett”, „A megvilágosodott”, ez azt az embert jelenti, aki a legmagasabb, élő lény által elérhető ismeretet és erkölcsi tökélyt önerejéből érte el.
A Buddha életéről rendkívül kevés olyan adat áll rendelkezésre, amelyekről elmondható, hogy történelmileg hiteles. Az első történelmi bizonyíték a buddhizmusnak nevezett vallás létezéséről Asóka király feljegyzéseiből származik. Gautama életéről kevés „szent és igaz” olvasható a buddhista írásokban, de meglehetősen biztosak lehetünk abban, hogy Sziddhártha Gautama létezett, és tanítványai emlékezetükbe vésték életét és tanításait. A legbiztosabb szövegek észak-indiai nyelvjárásban, páli nyelven születtek, ez a nyelvjárás közel áll a magadhanhoz, amelyet feltehetőleg maga Gautama is beszélt. Ezeket az írásokat a théraváda iskolához tartozó Srí-Lanka-i, burmai és thaiföldi buddhisták őrizték meg az utókor számára. Indiában az írásbeliség, csak Asóka király uralkodása alatt honosodott meg, a Páli Kánon egészen addig szájhagyomány útján terjedt.
Valószínű, hogy a Buddha életéről és tanításáról szóló történetek áthagyományozása nem sokkal Gautama halála után kezdődött el. A páli szövegek szerint röviddel Buddha halála után a szerzetesek tanácsot ültek, amelyen megvitatták, miképpen foglalhatnák össze a számtalan buddhista doktrínát és módszert. Kifejlesztettek egy olyan módszert, amelynek segítségével Buddha tanításait és saját rendjük részletes szabályait az emlékezetükbe vésték. Ahogyan minden bizonnyal maga Buddha is, a szerzetesek a buddhista tanítások egy részét versbe foglalták, és talán énekelték is, ezenkívül szabályszerű ismétlődéseken alapuló szövegmintákat hoztak létre, hogy könnyebben megjegyezhessék Buddha tanításait. Közel száz évvel Buddha halála után egy második tanács ült össze. Ekkorra a szövegek már elérték a Páli Kánonban található formájukat.
Buddha életének megértése hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy megértsük saját emberi problémáinkat is. Az életéről szóló írások legendákat tartalmaznak, amelyek abból az időkből származnak, amikor a Páli Kánon szövegei elnyerték végső formájukat. Isteni és csodálatos történetek keverednek hétköznapi és történelmileg hitelesnek látszó eseményekkel Gautama életében. A Páli Kánon legtöbb szövege szimbólikus vagy allegorikus jelentést hordoz. A korai buddhisták szövegeikben a történeti események jelentését vizsgálták. A későbbi életrajzok, mint például amelyek a Nidána Kathában is megtalálhatóak, a Páli Kánon kurta és szigorú leírásával szemben további, részletes történeteket tartalmaznak Gautama életének jelentős eseményeiről. Ezekben a későbbi szövegekben még gyakrabban szerepelnek mitológiai elemek, mint a Páli Kánonban: istenek jelennek meg halandók szeme előtt, a föld megremeg, kapuk tárulnak ki csodálatos módon. Ezek a mítoszok és csodák ugyanakkor arra engednek következtetni, hogy a théraváda szerzetesek, akik példaként tekintettek Buddhára és Buddha életére, egyszer csak természetfeletti hősként kezdték el tisztelni. A népszerűbb mahájána iskola egyenesen istenítette Gautamát. Korábban azt tanították, hogy a théraváda iskola képviselte a buddhizmus tisztább, igazabb ágát, míg a mahájána iskola tanításaiban a buddhizmust meghamisították. A modern kutatás azonban mindkettőt autentikusnak ismeri el. A théraváda iskola továbbra is hangsúlyozta a jóga fontosságát, mély tisztelet övezte azokat a szerzeteseket, akik arahantok, „tökéletessé vált emberek” lettek és megvilágosodtak. A mahájána iskola szerzetesei pedig, akik életükben örökké jelenlévőként és istenként tisztelték Buddhát, más erényeket tulajdonítottak neki, amelyek nem kevésbé hangsúlyosak a Páli Kánonban, így például a könyörületesség fontossága. A máhájána iskola szerzetesei úgy érezték, hogy a théraváda iskola túlságosan zárt, az arahantok féltékenyen őrizték a megvilágosodáshoz vezető utat. Ezzel szemben ők inkább a bodhiszatvákat tisztelték, azokat a férfiakat és nőket, akik arra voltak rendelve, hogy Buddhává váljanak, de lemondtak a megvilágosodásról annak érdekében, hogy eljuttassák a buddhizmus üzenetét a „sokaságnak”.
A Buddha születéséről és ifjú éveiről nagyon kevés történelmileg hiteles adatot tudunk. De a legenda bő értesítést nyújt erről, a nemzedékek a Buddha születését és ifjúságát mindenféle csodás és költői eseménnyel ékesítették fel, de ez szinte valamennyi nagy vallásalapítónál így történt.
A páli hagyomány szerintit Kánonban több olyan szutra is található, amely fontos és aprólékos életrajzi adatokkal szolgál. Az Árijaparijészana-szutta, a „nemes útkeresés” leírása kapcsán beszámol a leendő Buddha korai pályafutásáról és megvilágosodásáról, ugyanerről az időszakról a Bhajabhérava- a Dvédávittaka- és a Mahászaccsaka-szutta is adalékokkal szolgál.
A Buddha egy Lumbiní nevű városban született, Kapilavasztu közelében, amely a Sákja nemzetség hazájának fővárosa volt. Ez a terület a mai indiai-nepáli határvidéken található. A théraváda iskola ortodox nézetei miatt, a Sri-Lanka-i krónikákra alapítva nagyon sokáig az volt az elfogadott vélemény, hogy születésének dátuma i.e. 563. Egy indiai hagyomány azonban későbbre, kb. i.e. 450-re teszi a Buddha születésének idejét. A Dípavamszán alapuló kutatások szerint az a legvalószínűbb, hogy i.e. 485-ben született. Születésének idején a Himalája lábánál létezett még néhány törzsi alapon szerveződő köztársaság, ezek közé tartozott a Sákják köztársasága, ide született Gautama Sziddhártha herceg, az éppen hatalmon lévő uralkodó gyermekeként. Apja Suddhódana, gazdag és hatalmas ember, anyja Májádévi előkelő és finom lelkű asszony volt. Igazságos és kegyes kormányzásuk alatt jólét és béke honolt az országban.
A legendák csodálatos történetekkel mesélik el a Buddha fogantatását, születését és egész életét. Májádévi királyné megérezte, hogy égből jött gyermeknek ad majd életet. Fogadalmat tett, hogy böjtöt és lemondást gyakorol, így válik méltóvá erre a magasztos feladatra. Május havának 15. napján a királynő pihenni tért a királyi palota lugasába. Álmában csodálatos látomás jelent meg előtte. Gyermeke a születendő Bódhiszattva, testének jobb oldalán keresztül méhébe lépett, hófehér, hat agyarú elefánt képében. Májá királyné úgy hordozta méhében a Bódhiszattvát, mint edény a szezámolajat. A leendő Buddha elmélkedő helyzetben sugárzó drágakő-tartóban időzik anyja méhében és az istenek már akkor hódolnak neki.
Tíz hónap múlva, közvetlenül Buddha születése előtt, minden mozgás megszűnik az emberek és a természet világában: a virágok nem nyílnak tovább, a szelek nem fújnak, a folyók és a patakok nem folynak, a nap, hold és a csillagok mozdulatlanul állanak.
A tíz holdhónap elteltével, vaisákha hónapban éppen teliholdkor, a királyné már a gyermeke születésére készülődött, így elment a királyhoz és azt mondta:
– Kedvesem, el kell mennem a szüleimhez, a gyermekünk hamarosan megszületik.
Mivel akkoriban az volt a szokás, hogy egy anya a saját szülei házában, rokonai körében hozza világra gyermekét, a király beleegyezett:
– Rendben van, előkészítek mindent az utazáshoz.
A király elrendelte, hogy egyengessék el a Kapilavasztu és a közeli Dévadaha városa közötti utat, ékesítsék fel zászlókkal lobogókkal, szegélyezzék hordókba ültetett pálmafákkal, a fák közé állítsanak tiszta vízzel telt dézsákat. Katonákat küldött előre, hogy őrizzék az utat, néhányat pedig a királyné mellé jelölt ki őrnek. Amikor minden készen állt, Májá beszállt egy aranyos gyaloghintóba és díszes kíséretével útnak indult. Katonák hosszú sora előtt haladt a királyné apja királyságának fővárosa felé. Lassan elhagyták Kapilavasztut, majd a menet rövidesen megérkezett a Lumbiní-ligetbe.
Gyönyörű tavaszi napfény ragyogta be a vidéket. A Lumbiní-liget azon a vidéken található a Himalája lábánál, amely ma Nepál déli határterülete. Akkoriban édes illatot árasztó virágokkal volt tele, s a madarak ezreivel a fák ágain, amelyek vidám énekükkel túlharsogták a ligeten át csörgedező patak szelíd csobogását. A földből hatalmas árnyat adó fák bújtak elő, mintha ők is osztozni kívánnának az általános örömben. Minden fa virágözönben pompázott, tövüktől az ágak hegyéig, a virágzó ágak között pedig ötszínű méhek raja dongott, díszes madarak serege röpködött. A növények színpompája és a zsongító hangok csodás egyvelege lenyűgözte a királynét. Az egész Lumbiní-liget olyan volt, mint egy égi kert, vagy mint egy nagyhatalmú király vigalomra felkészített mulató csarnoka.
Mivel a liget jó pihenőhelynek ígérkezett, a királyné kérte, hogy álljanak meg egy kis időre. Májá kiszállt a gyaloghintójából, hogy szemügyre vegyen egy különlegesen pompás fügefát. Hét húga közül a legfiatalabb Pradzsápatí volt mellette, rá támaszkodva lépkedett a ligetben. A fák feléje hajtották illatozó ágaikat. Egy fenséges szálafa – érezve a nagy pillanat közeledtét – maga nyújtotta le ágait, hogy a királyné belekapaszkodhasson. Májá megragadta az ágat és e pillanatban elindult a szülés. A kísérő sokaság leplet vont köré, s miközben ő állva szült, visszavonultak. Kis idő múlva – anélkül, hogy a királyné bármilyen fájdalmat érzett volna – jobb oldalán kilépett testéből a gyermeke. A gyermek aranyos fényben tündöklő testét az istenek fogták fel egy finomszövésű aranyhálóban, így az nem érintette a földet. Az égből hűvös és langyos vízsugár hullott alá, hogy még tisztábbra mossa a Bódhiszattvát és édesanyját. Az istenek felmutatták a szennyezetlen és ragyogó gyermeket, majd így szóltak Májához:
– Légy boldog királyné! Íme, méhed drága gyümölcse!
Ugyanebben a pillanatban látta meg a napvilágot Jasódhará Dévi, a Bódhiszattva későbbi felesége és Ánanda, unokatestvére és leghűségesebb tanítványa. Ekkor született hű paripája Kanthaka és lovásza, kocsihajtója Cshandaka. Ekkor hajtott ki a szent fügefa, a bódhi-fa is Uruvélában, amely alatt később a Buddha rátalált a megvilágosodás útjára.
Ekkor valamennyiük ámulatára az aranyhálóról a gyermek lelépett és szilárdan megállt a lábán. Mintha a mindenség egyetlen síksággá változott volna, pillantása bejárta a világok ezreit, így szétnézve láthatta, hogy nincs hozzá fogható lény a földön. Ezután minden segítség nélkül hét-hét lépést tesz mind a négy égtáj irányában, mígnem visszaérkezett oda, ahonnan elindult. Léptei nyomán tündöklő lótuszvirágok fakadtak. A gyermek a négy világtájon végigtekintett és oroszlán ordítást hallatott:
Én vagyok a legelső a világon, én vagyok a legnagyobb a világon, nincs senki hozzám fogható. Ez az én legutolsó születésem. Én véget vetek a születés, öregség és halál szenvedéseinek.”
A világok megremegnek, a világtérségeket csodás fényesség sugározza be, virágeső hull alá az égből, vakok látnak, süketek hallanak, bénák járnak, hangszerek maguktól megszólalnak, vadállatok megszelídülnek.
A legenda szerint Sziddhártha királyfi születésekor a brahmánok, akik mint papok és csillagászok Szuddhódana király udvarában éltek, megjósolták a kisded majdani, magasztos hivatását. Jóslatuk a következő volt:
„Ha Sziddhártha királyfi trónra lép, akkor belőle királyok-királya, világura leend, de ha a trónról lemond, s az aszkéta életet választja, akkor belőle egy Világmeggyőző, egy tökéletes Buddha fog válni.”
Majd a a vezeklő Kaladévala kijött a Himalája vadonából, földre borult a gyermek előtt, s így szólt:
„Bizony, e kisded egykor a legtökéletesebb Buddhává válik, és az embereknek meg fogja mutatni a megszabadulás útját.” És sírt tudván, hogy ő a magas életkora miatt nem fogja már megérni azt az időt.
Sziddhártha herceg édesanyja röviddel a születése után meghalt, így gyermekkorában nagynénje, Mahápradzsápatí gondozta és nevelte. Ezekben a napokban került sor a gyermek névadó ünnepségére is, ahol a „Sziddhártha” nevet kapta, amelynek jelentése „A Célt Beteljesítő”.
Források:
- Szubhádra Bhikshu: Buddhista káté
- Karen Armstrong: Buddha
- Andrew Skilton: A buddhizmus rövid története
- Asvaghósa: Buddha élete
- Tenigl-Takács László: India bölcsessége
- Schmidt József: Buddha élete és tanítása
- Csörgő Zoltán: A Buddha legendás élete
