A szépséget és a mélységet keresem a világban: az embertársakban, a természetben, a szavakban; kimondott és kimondatlan dolgainkban, kemény és gyönyörű világunkban.
Megírjam? Vagy ne írjam? Merjek arról beszélni, amit, ha az életem egy film volna, nem valóság, biztosan megteszek: hogy kilépek a gyóntatófülkéből? Nem is olyan nagy tragédia. Csak éppen nem szokták csinálni. Arról, akár, hogy az utolsó néhány évtized pápái ragyogóan bizonyítják, hogy bőséges alázattal és kevesebb gőggel többet lehet fordítani a világon, mint bármennyi felső tekintéllyel. Arról akár, hogy régi örökségeink, Dante, Bosch, a Jelenések Könyvének apokaliptikus leírásai ellenére a mai teológia szeretné remélni, hogy üres a pokol. – Stenszky Cecília elgondolkodtató írása Karácsonyra a DRÓTon.
„Ne legyünk szégyenlősek és álszentek, sem mint táncosok, sem mint nézők, sem mint testben élők. A test sokszor jobban beszél, mint gondolnánk, és e négy nő mesteri szintre vitte ezt a nyelvet.” – Batarita, a butoh tánc egyik legjelentősebb magyar képviselője december 7-én tánc workshopot tart Budapesten, ez alkalomból közöljük korábbi előadásáról Stenszky Cecília írását.
Jó hír a kamaszlányoknak: Eleanor és Park története az első szerelemről valószínűleg tetszeni fog nekik. Az Eleanor és Park pontosan az, aminek látszik: ifjúsági regény, annak is az amerikai változata, nem pöttyös, nem csíkos, nem delfin; nem a legjobb, nem a legrosszabb. De nagyon igazi. Fekete-piros. Vörös hajú lány és koreai-amerikai fiú részletes románca.
Mindenesetre jó látni, hogy ennek az egésznek, amit magyar irodalomnak nevezünk, van értelme, és megéri csinálni, akár a nulláról kezdve is. És mindig lehet egymástól tanulni, akkor is, ha más az anyanyelv, vagy ha a másik tapasztaltabb vagy tapasztalatlanabb, sőt.
Bognár Szilvia gyermekkoncertjén voltam, és kissé tanácstalanul ácsorogtam, mikor véget ért. Hiszen hiába fogalmazok meg magamban egy kérdést, azzal, ahogyan énekelt, már választ adott rá, anélkül, hogy fel kellett volna tennem. A zene szabadsága árad belőle is, mint oly sokakból, akiket a Völgyben hallhattam és láthattam. Ott álltam tehát kérdések nélkül a tökéletes délelőttben, de végül mégis odaléptem, mert mégiscsak van, amit szavakkal is el tud nekünk mondani.
Bartók Cantata Profana című zongoraművének utolsó mondata e szállóigévé vált mondattöredék, és a tiszta forrás azóta a népművészetet, a népzenét, a népköltészetet is jelenti. Mert habár sokfélék vagyunk – van, aki akár minden héten táncházba megy, vagy általában népzenét hallgat, és van, aki a falat kaparja mondjuk a citeramuzsikától vagy egy-két asszonykórustól – minden magyar embernek forrás a népzene és a népköltészet. Aki nem hiszi, járjon utána.
Hogy milyen volt a katonaélet a „boldog békeidőkben”, a Nagy Háború kitörése előtt, amikor három évig kellett szolgálni a császárt; azt közvetetten, de plasztikusan mutatja be ez a katonafüzet.
Néha sok. Néha hosszú és érthetetlen. De végül is nem feltétlenül kell érteni, nem szükséges egyszerre megvilágosodni.
A gilgul szó körforgást jelent héberül, a lélekvándorlás kabbalisztikus tanát hívják ezzel a szóval, s ez kérdések egész sorát vetheti fel.
Női könyv? Nehéz volna tagadni. De a változatos férfiportrék és önarcképek mögül az emberhez szól, férfihoz és nőhöz egyaránt.
