Állítólag ma már a történelemnek, a liberalizmusnak és a technikának is köszönhetően ténylegesen bármit elmondhatunk, leírhatunk, publikálhatunk, még csak mentor, kiadó, vagy bármilyen külső-belső szűrő sem kell hozzá. És egy ideje szelektálás nélkül szórjuk mások elé a ki sem forrt, nyers gondolatokat, és szép neveket aggatunk rájuk. Vajon tényleg így van ez? Jó irányba változik-e a magyar sajtó?
Amiért keresztényhez ment férjhez: száz korbácsütés. Mert kereszténynek vallja magát, az ítélet: halál.
A kérdés már kopogtat: mit lehet kezdeni a versekkel ma, a bestsellerek és a facebookon megosztott cikkek uralta irodalmi életben, egy világban, ahol szinte semmire nincs idő? Mi szükség volna elolvasni vagy meghallgatni egy költeményt, kivenni a könyvtárból egy verseskötetet, neadj’Isten megismerkedni egy-egy költővel, amíg még él?
„Magyarország? Tudom! Ott van Európa mellett!” – beszélgetés Batarita táncos-koreográfussal Koreában. Amikor megtudtam, hogy Stenszky Cili – azóta DRÓT-szerkesztő – Koreában tölt önkéntesként három hónapot, megadtam neki Batarita címét, aki szintén kint volt éppen, és aki hat hónapra kapott koreográfusként meghívást ebbe a lüktető ázsiai országba. A legnagyobb vidéki nagyvárosban, Budapestnél kétszer nagyobb méretű Busanban találkoztak, elmondásuk alapján a mézkenyér és a halpiac között egy főtéri kávézóban, ahol táncról és művészetről, befogadásról és elfogadásról, Magyarországról és Ázsiáról beszélgettek. Ezt a beszélgetést olvashatjátok. wst