Lépcsők
A lépcsők a fennhéjázás netovábbjai. Mert miért is építette az emberiség a legelső lépcsőket? – Magyary Ágnes írása.
Rubens, Velázquez és a gének…
Rubens 1628-ban utazott Madridba. Nem, mint festő, hanem diplomataként. Nem először járt Spanyolországban, huszonöt évvel korábban már megfordult Valladolidban, hogy műtárgyakat csere-beréjen a spanyol királyi udvarral, akkor sem, mint festő, hanem mint udvari talpnyaló. De mégiscsak ízig-vérig művész volt − gondoljanak bármit az irigyei −, sőt akkori második madridi utazásakor már híres piktor, pont ezért a spanyol uralkodó IV. Fülöp az udvari festőt nevezi ki Rubens mellé idegenvezetőnek. Ez az udvari mázoló akkoriban nem más volt, mint a fiatal Diego Velázquez.
Ki uralja a testünket?
Ki uralja a testünket? A társadalom? Az istenek? A pszichológia? A trauma? Az egyén? Talán pont ezért mondja azt Arisztotelész, hogy vannak dolgok, amiken csak a gyengelméjűek, a gyerekek és a betegek gondolkodnak és nem a makkegészségesek. – Magyary Ágnes ‘Testodüsszeia’ című sorozatának tizedik része a DRÓTon.
Ezeregyéjszaka meséi – A ‘Testodüsszeia’ kilencedik része
Engem ezért sem zavart soha, hogy ügyetlen vagyok, mert ezt nem sikertelenségként éltem meg, hanem egy remek alkalomként az emberek alaposabb megfigyelésére. Jegyzetelni sem jegyzeteltem, még mielőtt ezt valami túltáplált irodalomtörténész megkérdezné, mert egyszerűen nem lehet úgy jól figyelni, ha közben körmölünk.
Kecskeének – A ‘Testodüsszeia’ nyolcadik része
Oliver Sacks úgy véli a betegség nem szenvedés és gyötrelem, mint ahogy azt mindenki képzeli, hanem tulajdonképpen nem más, mint énvesztés. Az egyetlen mentsége, hogy ő neurológusként, és azon belül is az agy szakértőjeként, főleg az agyban keletkezett alul vagy túlműködések okozta betegségek ismerője. De ettől még érvényes az a felvetés, hogy a betegség miképpen változtatja meg identitásunkat. Milyen átváltozások kiváltója lesz, ha életünk mindennapjait meghatározza egy másfajta állapot. Megmarad az én olyannak, mint korábban volt, vagy az identitás alfája és ómegája már maga a betegség?
Unatkozom, tehát beteg vagyok – A ‘Testodüsszeia’ hetedik része
Nagy kérdés, hogy az unalom betegsége-e? Korunk antropológusai, filozófusai és szociológusai szerint igen, ám Oliver Sacks a híres neurológus, aki remek könyveket írt érdekes eseteiből, többek közt a minden tekintetben zseniális című A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét és más történeteket, úgy véli a betegség helyes definíciója: valamiből túl sok vagy túl kevés van. Nálam nyilvánvalóan ez utóbbi áll fenn.
Kellemetlenségek – A ‘Testodüsszeia’ hatodik része
Roberto Bolaño az említett esszéjében végül arra a következtetésre jut, hogy Mallarmé azért söpri le az élet asztaláról a testi örömöket és az olvasás adta intellektuális élvezeteket, mert tulajdonképpen csak egy dolog marad: az utazás. Mindig csak az utazás. Az az utazás, amelybe belevágva le kell mondani mindenről, amely során elveszejtjük önmagunkat vagy éppenséggel megtaláljuk, és a végén mindennek vége. Az Odüsszeia egyik értelmezése szerint is tulajdonképpen erről van szó: a trójai hős meghalni tér vissza Ithakába.
Az egyhangúság tépedtsége – A ‘Testodüsszeia’ ötödik része
Az ókorban nem unatkoztak az emberek. Nem volt rá alkalmuk. Mert mindig volt mit csinálni. Kórházak sem voltak. Az orvosok házhoz jártak, persze csak a gazdagok házába. A többieknek maradtak a kuruzslók. Azok az orvosok sem tudtak sokkal többet, mint a maiak, hiszen akkoriban is meghaltak a betegek, mint ma.
NYAKIG AZ ÉRZELMEKBEN – A ‘Testodüsszeia’ negyedik része
Mintha imádnánk az érzelgősséget ebben a korban, a lúzerségtől viszont viszolygunk. De a kérdés mégis csak az, hogy tudjuk-e uralni a testünket? Én biztosan nem, de nyilvánvalóan a többiek igen. És az érzelmeinket?
SÉTA AZ ERDŐBEN – A ‘Testodüsszeia’ harmadik része
„Sok lájkot nem lehet szerezni egy ilyen poszttal egyik közösségi média felületén sem, mert a szenvedés nem menő.” – Magyary Ágnes ‘Testodüsszeia’ című sorozatának harmadik része.