Cristóbal Hara fotókarrierje, korai fekete-fehér és későbbi színeskép korszakokra osztható. Az előbbin fagyos, az utóbbin forró légkörben örökítette meg Spanyolország katasztrofális emberi állapotait. A pillanat megragadásának képessége a technikán túl mutatnak, egy dolog ugyanis Hara valamennyi képére igaz: a múló valóság zavarait az örök nyugtalanságba zárja. – Jánosi-Mózes Tibor latin fotósokról szóló sorozatának harmadik része.
María Zambrano Alarcón (1904. április 22., Malaga – 1991. február 6., Madrid) spanyol filozófus és esszéista. Spanyolországban hosszú száműzetését követően csak a 20. század utolsó negyede után ismerték el. Idős korában megkapta a Spanyolországban odaítélt két legmagasabb irodalmi díjat, 1981-ben az Asztúria hercege-díjat, 1988-ban pedig a Cervantes-díjat.
– Ó a fene enné meg! – sóhajtottam fel magamban, mert egészen sokkolónak tűnt belegondolnom, hogy Andalúzia ily eldugott kis városában, fényes nappal, suhancok raboljanak ki, ráadásul hat esztendő rabolatlan barcelonai élet után!
A járvány második hullámával újrakezdtük a naplót, ezúttal Jánosi-Mózes Tibor harmadik naplóját olvashatjátok.
A nagyvilág zenedobozának kórusa mi vagyunk, s talán előbb omlik be alattunk a pódium, mint felettünk a mennyezet.
„Megvédtünk pár generációt és feláldoztunk ezért egy nemzetet. Most ez látszik, csak igazam ne legyen…” – Jánosi-Mózes Emese Spanyolországból és Bene Zoltán Szegedről írta tavasszal a járványnaplót a DRÓTra. A második hullámmal újrakezdjük a naplót, elsőként Jánosi-Mózes Tibor írását olvashatjátok, aki családjával most tért vissza Spanyolországba.
Mivé tesz minket a világjárvány? – Jánosi-Mózes Emese sevillai karanténnaplójának utolsó része, melyben szerzőnk és családja végre hazaér Magyarországra.
Egyszerre kell elbújni a vírus és a perzselő dél-spanyol napsütés elől.
Csend, ha mondom! Csend!