Szombat reggel, Marczibányi Téri Művelődési Központ, a hatéves Majával caplatunk felfelé a Keleti Károly utcán és próbálom neki megfogalmazni, hogy hova megyünk, de nem sikerül. Azt mondom neki, hogy koncertre, nem túl lelkes. Megérkezünk, a terem tele van őrjöngő gyerekekkel és nem túl lelkes szüleikkel, a földön szemétből összeeszkábált hangszerek, némelyiket két három gyerek nyüstöli, üti-veri összevissza, ennél nagyobb káoszt már csak természeti katasztrófa vagy háborús helyzet tud előidézni.
Na, most már én is megrémülök.
Ilyen irritáló hangzavart még moduláris szintetizátorokba őrült életközepi válsággal küzdő felnőttek sem képesek létrehozni, az eleve behangolhatatlan hangszerek kakofóniája azonnal kirepít mindenkit a komfortzónájából, az inflációtól és egész hetes munkától elgyötört kísérők baljós megbánással merednek maguk elé, mint friss anyuka két szülési fájdalom között. Csak a gyerekek élvezik, ki-ki a maga zaját, Maja úgy érzi, ehhez már nem tud mit hozzátenni, ezért közösen más sorrendbe rendezzük a biciklialkatrészből készült xilofon (bájkofon) elemeit. Elkezdődik a show.
Rimó, (Rimóczi István) a zenekarvezető ismerteti a hangszereket, (gettómarimbula, proteintabla, slagszax, járólapofon stb.) a zenészeket (ezúttal Iszlai Renáta, Hencz Kornél, Szegő Dávid és Molnár Bence) valamint a játékszabályokat. Már itt látszik, hogy ami az előbb rossz viccnek tűnt, az nagyon is komoly, és jó.
Rimó a demókarmester, bemutatja, hogy az önként jelentkező hogyan válogathat hangszereket és zenészeket magának, és hogyan instruálhatja majd őket. A bemutatás közben kiderül, hogy a behangolhatatlan hangszerek mégiscsak be vannak hangolva, vagy ha nincsenek is, olyan zenészek játszanak rajtuk, akik képesek elhitetni velünk, hogy de. Reagálnak Rimó legapróbb rezdüléseire, egymásra és a hangszerek lehetetlen eredetiségeire is. Elcsendesednek a gyerekek, megnyugszanak a felnőttek.
Az önként jelentkező gyerekek, akik az iménti káoszban még olyan egyformának tűntek, kiállnak karmesternek és mindannyiukról kiderül, hogy egy-egy külön, tág univerzum. Maját hiába noszogatom, bármennyire is szeret szerepelni, most nem mer kiállni.
Egyszerre színház, ahol passzívan kukkolhatsz és egyszerre interaktív koncert, ahol te irányítasz.
Nem a pesti színházakban gyakran látható „nézőre erőltetett kínos részvétel” (amit én interpasszivitásnak hívok), hanem VALÓBAN interaktív. Aki ki mer állni, az minden porcikájával hatalmába keríti a zenét – és a zenén keresztül a hallgatóságot. Megdöbbentő élmény, csak hallgatni is. Elszégyellem magam, mert én is ki akarom próbálni, de nem szabad a gyerekektől elvenni a lehetőséget, ez egy gyerekprogram, emlékeztetem magam – de Rimó már mondja is, hogy felnőttek is jelentkezhetnek.
Mint az okos lány produkciója a Mátyás királyos mesében: gyerekprogram is de nagyon is felnőttes, egyszerű is, de ugyanakkor mély is, játék – mégis komoly. Ritkán látott szerény virtuozitás. A közönség nagyvonalú bevonása. Olyan sok területről hiányzik ez a gondolat, politikát akarom említeni, de megbánom, óvodától egyetemig sorolhatnám a példákat. Művészet is, meg nem is: az áhítat nem egyirányú a közönségtől a művészek irányába. A zenészek pattanásig feszült figyelme az ötéves kisfiút is olyan áhítattal követi, mintha Herbert von Karajan tisztelte volna meg őket a jelenlétével.
A karmester egész testével irányítja a zenét, tulajdonképpen azt kellett volna mondanom Majának a Keleti Károly utcában, hogy kortárs táncelőadásra megyünk, mert ha fegyverrel kényszerítenének, hogy bekategorizáljam, akkor oda sorolnám. A zenészek annyira profik, hogy ha a karmester csak összevissza rázza magát, abból is kihoznak valami értékelhetőt, a szélsőségesen analóg módszerrel néha szinte „elektronikus” tánczenét (Korai Öröm), máskor zaj-jazzt (Jazzaj) vagy fúziós etnót (Chalaban) hoznak létre.
A furcsaságokból készült hangszereknek hagyománya van, ha belegondolunk, valójában az általunk ismert hangszerek is furcsaságokból tevődnek össze. Állatok szőre, belsőségei, körmei-csontjai. De hallottam már koncertet behangolt számítógép-ventillátoroktól, és söröskorsókat is be lehet hangolni ha különböző mértékben töltjük meg őket.
A produkció nemzetközi színvonalú, bárhol a világon megállná a helyét, érzékenysége, figyelme (páli nyelvben: sati) kultúrafüggetlen – és mindenhol érdekes lehet.
Apám mesélte, mekkora sikerük volt a magyar néptánccal japánban (végre lehetett fogdosni egymást!) de ugyanakkor mekkorát égtek a botolóval: japánban a bottal azért cifrábbakat is tudnak. Az a gyanúm, hogy a Bélaműhely karmesterjátéka Ázsiában és Afrikában is működne, kevés kortárs színpadi produkcióról mondható el ugyanez, nem mintha láttam volna mindet.
Maja türelme nem tart ki a műsor végéig, másfél óra utána nyomni kezdi a gombot, hogy menjünk, őszinte ember, úgyhogy elosonunk mielőtt ordítozni meg toporzékolni kezd.
Kritikát akartam írni, de inkább ajánló lett. Egyetlen kritikai meglátásom azért mégis van. Egy ponton Rimó zenetörténeti fejtegetésbe kezd a műanyagflakonból készült berimbau kapcsán és elmondja, hogy az emberiség először a fegyvereket fejleszthette ki, például az íjat, és abból később kialakult ez a hangszer. Nem tudom mi erről a tudományos álláspont, de szerintem fordítva lehetett: először a hangszerek és a zene születhettek meg, és abból, pontosabban a zenei ízlés különbözőségéből fejlődhetett ki a vágy, hogy bántsuk egymást. Ezt csak abból gondolom, ahogy a szomszédok szoktak viselkedni ha olyan zenét hallgatok, amit ők nem szeretnek.
Sebő Ferenc
