Mikor kezdtél és kikkel tanítani a Pázmány esztétika-szakán?
VÖRÖS ISTVÁN: Először volt a cseh szak. Ott 1997-től tanítottam. Aztán a 2004-2005-ös tanévben Lackfi Jánossal elindítottuk a Kreatív írás programot, heti nyolc óra, két tanéven át, komoly tantervet dolgoztunk ki, minden későbbi kreatív írás stúdium erre épült rá. 2013-ban fölszámolták a cseh szakot, én akkor elég kalandos fordulatok után az esztétika szakhoz kerültem a kreatív írással egyetemben. Ugyanekkor távozott az egyetemről Lackfi. Az esztétikán a kollégáim Bazsányi Sándor, Horkay Hörcher Ferenc, Cseke Ákos voltak. Utóbbi kettejüket az évek során az egyetemről való távozásra kényszerítették. Ketten maradtunk főállásúak. Vendégoktatóként előadott nálunk többek között Horváth Viktor, Kemény István, Kiss Judit Ágnes, Kiss Noémi, Marno János, Méhes Károly, Nánay István, Sopsits Árpád, Térey János, Tímár Katalin, Tóth Krisztina, Zoltán Gábor.
Pontosan mit tanítottatok? Miért fontos ez?
VÖRÖS ISTVÁN: Az érdeklődés megváltozó struktúrája miatt igyekeztünk az esztétikaoktatást, a magas elméletről nem megfeledkezve, gyakorlatiasabb irányba vinni, ezért volt lehetséges a kreatív írással való együttműködés. A különböző egyetemi reformok és átszervezések során előbb a kreatív írás tűnt el, mint önálló stúdium az esztétikában, majd az esztétika a szabad bölcsészetben.
Pozícióink egyre romlottak, de ez nem különösebben zavarta a diákokat, akik rendszeresen és nagy létszámban látogatták az óráinkat.
Persze nem mindenki volt esztétikaszakos, más szakokról, más épületekből, egyszer-egyszer más egyetemekről is áthallgattak. Ez az egyetemi élet: a diákok sokszínűsége, ami az órai és óra utáni beszélgetések változatosságát és izgalmasságát garantálja.
Manapság minden oktatási kérdést a „vesenyképesség” szempontjából néznek a politikusok. Te mit gondolsz erről?
VÖRÖS ISTVÁN: A verseny szó túl nagy jelentőséget kapott az utóbbi időkben. A verseny a kapitalizmus kulcsszava, mantrája, számomra inkább ellenszenves,
a művészet nem verseny.
Nem cél, hogy én jobb legyek a másiknál, az a cél, hogy minél több nagy tehetségű, rendkívüli művész vegye körül az embert, ami inspiráló erejében szinte garancia arra, hogy ő is többet tudjon kihozni magából, mint amit remélt, mint amit mások elvártak tőle. Egyébként az egyetem nem termelő ágazat, csupán a jövőt alapozza meg, ráadásul gazdasági, de még szociológiai képletekkel és elemzésekkel sem leírható módon és összefüggések révén. Nem tudható, melyik diák az, akinek a képzése csodálatos eredményeket fog hozni a tudomány, a művészet vagy akár az ipar, a politika terén. Az egyetem a jelen és a múlt tudását összegezve a jövőre próbálja kiképezni az embereket, a jövőre, melyet nem ismerünk. Az eredmény tehát kiszámíthatatlan, de egy biztos,
minél többet és többeket és minél sokrétűbben oktatunk, annál nagyobb valószínűséggel fognak a hallgatók közül kiugró teljesítményt nyújtó emberek előlépni. Ez az a verseny, amiben indulni kell.
Nem az a fontos, hogy hány Nobel-díjas oktat a tanárok között, hanem hogy hány lesz majd Nobel-díjas a diákok közül. Persze a Nobel-díj egy magyar egyetem horizontján nem annyira reális, de ha megvizsgáljuk a mi esztétikaszakos oktatógárdánkat, a József Attila-díj vagy más rangos művészeti és tudományos díjak már egyáltalán nem olyan ritkák.
Milyen állapotban van a mai magyar felsőoktatás szerinted?
VÖRÖS ISTVÁN: Amikor egyetemre jártam (a rendszerváltáskor) a felsőoktatás kitűnő volt, mert kitűnő professzorok óráit hallgathattuk. Rendkívül sokat tanultam. De nem lehet azt latolgatni, hogy ez gazdaságilag mennyire jövedelmező. Az egyetemnek nemhogy nem kell, nem is szabad jövedelmezőnek lennie, ahogy a szeretetszolgálat sem az, a baráti segítség sem megfizethető, az öregek bölcsessége sem pótolható anyagi eszközökkel. Teljesen tévútra terelték az egyetemeket.
Döbbenten látom kulturális műhelyek lebontását, szakkönyvtárak általános könyvtárba való belekeverését, értékes kiadványok, kéziratok raktárakban való eltűnését, elkótyavetyélését, valódi nemzeti értékeknek az ablakon való kidobását.
Sajnos az egyetem persze olyan műfaj, ahol egyéniségek vannak, úgy az oktatók, mind a diákok között, és ezek az egyéniségek néha váratlan dolgokra ragadtatják magukat, ami persze kényelmetlen lehet az elkényelmesedett hatalomnak, de ez az egyetlen garancia arra, hogy szellemileg ne süllyedjünk abba az állapotba, mint ahonnan a reformkor nagyjainak ki kellett hozniuk a magyar nyelvet és kultúrát.
Milyennek kellene lennie a felsőoktatásnak?
VÖRÖS ISTVÁN: Szabadnak. Sokszínűnek. Nem követhet külső elvárásokat. Illetve az elvárások belső értékrendeken kell alapuljanak, és nem lehetnek egyformák az összes egyetemen.
Az egyetemeket hagyni kell gyarapodni, és a gyarapodás itt szellemi műhelyeket jelent. Nem pedig leépíteni.
Kuratóriumot rendelni föléjük hozzá nem értő emberekből, akik azt hiszik, hogy mégis értenek hozzá, vagy értenek valamihez, amit fontosabbnak gondolnak, mint az egyetem, ilyesmit tenni nemcsak tilos, hanem súlyos bűn is. Köztudott, hogy amit ma egy ország a köz- és felsőoktatásra fordít, azt 10-20 év múlva hatványozottan kapja vissza.
Most spórolni az oktatáson a jövő kirablását, megnyomorítását jelenti.
Ráadásul a ki nem fizetésekkel megspórolt pénz végül mégis elfogy, eltűnik, nem is tudni mire. Ezt a jelenséget még a személyes háztattásunkból is ismerhetjük. A spórolás lehetetlenség, mert téves életszemléleten alapul.
Ezen belül milyen volt tanítani a Pázmányon?
VÖRÖS ISTVÁN: Tanítani mindig jó, elsősorban a diákok miatt. A Pázmány, mint minden nagy intézmény rengetegféle oktatóval rendelkezett, rendelkezik, sok olyan megfordult ott, akiket örömmel neveztem kollégáimnak akkor is, hogyha valóságban össze se futottunk az egyetemen, és akadtak olyanok is, akiknek a tevékenységét kínosnak vagy akár szégyenletesnek is láttam, persze nem ez volt a többség, de türelmetlen szellemi életünkben volt, aki ezek miatt a többnyire ideiglenes oktatók miatt minősítette valamilyennek a többieket. Az egyetemet mindig is sokféleség jellemzi, és sose akartam szellemi értelemben kezese lenni egy kollégámnak se. Egy tanszék esetében már más a helyzet, de mind a szlavisztikán, mind az esztétikán kitűnő emberekkel dolgozhattam együtt.
Az egyetem is csak annyit várt el tőlünk, hogy tartózkodjunk a vallás- egyház- és hitellenes megnyilvánulásoktól. Ami nekem egyébként sem esett nehezemre.
A katolikus egyetemet azonban semmi másnak nem voltam hajlandó tekinteni, mint katolikus egyetemnek, tehát kétszeres értelemben is egyetemes intézménynek és nem politikai helynek.
Mit tartottál-tartasz „sikernek”, „eredménynek” oktatói pályádon?
VÖRÖS ISTVÁN: Siker volt, hogy mennyi kitűnő oktatót meg tudtunk hívni, és persze siker, hogy ki mindenkit volt módom hosszú oktatói pályám során tanítani, úgy az egyetemen, mint diákíró pályázatokon. Ami az egyetemi tanítványokat illeti, íme néhány név: Ayhan Gökhan, Dávid Ádám, Fodor Ágnes, Horváth Dániel (tanár), Izer Janka, Kaj Ádám, Kopriva Nikolett, Lakatos István, Lukács Flóra, Paár Tamás, Pion István, Regős Mátyás, Simon Márton, Sulyok Blanka, Tompa Zsófia, Toroczkay András, Vass Norbert, Ughy Szabina, Vörös Anna, Zsolnai György. (Írjuk ide a teljesség kedvéért azokat a cseh szakos tanítványaimat is, akik műfordítók, bohemisták, tudósok lettek: Beke Márton, Juhászné Hahn Zsuzsa, Hanzelik Gábor, Kipke Ágnes, Mészáros Andor, Csoma Borbála, Tölgyesi Tamás) Bocsánat, jólesik ez a tanári büszkélkedés, így sem teljes a névsor, és az egyetemen kívüli tanítványokra nem is terjed ki.
Hogyan tovább?
VÖRÖS ISTVÁN: Megpróbálkozom azzal, milyen szabadúszónak lenni, verset persze eddig is tudtam eleget írni, de esszére és prózára korlátozott mértékben jutott időm, talán most több lesz. Persze sokan sokfelől biztatnak, hogy folytassam az oktatást. Az egyetemek mai helyzetében arra nem lehet számítani, hogy mint habilitált docenst meghívnak valahová oktatni, a magas kvalifikáció a ravasz egyetemi reformok következtében már nem akkora érték, mint volt. De arra is gondolok, hogy az egyetemi struktúrától függetlenül, annak elbürokratizált, és hatalomnak alávetett mindennapjait megkerülve egyszerűen csak oktatnánk néhány barátommal, anélkül, hogy államilag akkreditált papírt adnánk erről. Csupán egy régi stílusú, saját kezűleg megírt oklevelet, rajta talán egy hatalmas viaszpecséttel.
Szerinted miért szántják be az esztétika szakot?
VÖRÖS ISTVÁN: Találgatások vannak, legjobb esetben én is csak találgathatnék, célozgatások is vannak, legrosszabb esetben én is célozgathatnék, de nem tudom, hogy volna-e értelme, mert az igazság kicsúszik a pontatlanságok közül. Valószínűleg lényegesebb kicsit nagyobb távlatból nézni a dolgot. Épp így válik igazából lényegessé ez az ügy, és egyszerűsödik persze tünetté, egyetlen példává. Ez pedig a kultúra elleni kérlelhetetlen gyűlölet, szinte nem is emberi erő. Ezzel a kifejezéssel nem nagyítani szeretném, amiről beszélek, hanem emberellenes jellegét hangsúlyozni.
Az ember homo sapiens, önmeghatározásában szerepel az értelem. Ha lemond a gondolkodásról, akkor nem ember már többé. A gondolkodás pedig nem mindig annyi pusztán, hogy két lényegében egyforma dolog vagy termék közül választok egyet, és beteszem a fogyasztói kosaramba.
A gondolkodás rendkívül összetett, kiszámíthatatlan és átláthatatlan utakon kanyarog, minél fölöslegesebb dolgokon töpreng, annál inkább hasznos nagyobb távlatban. Minél kisebb az az ügy, amelyik körül forog, annál inkább bizonyulhat pótolhatatlannak. Vagy esetleg teljesen fölöslegesnek, de előre és gyakran még utólag sem tudható a gondolkodás melyik kanyarja zsákutca, melyik vészkijárat, és melyik vezet valami csodálatos, de legalábbis ismeretlen új világba. Nem lehet kiszámítani, melyik út lesz majd fontos, de csak akkor lehet az egyik fontos, ha több is van. Ha csak egy marad, az a célhoz még akkor sem vihet el, ha pontosan arra vezetne. Azt persze nem tudom megmondani, miféle indulat mozgatja a gondolkodás-rövidítőket, vagy csak összeadódik rengeteg téves jó szándék, és úgy járunk, mint a Karinthy-novellában, ahol egyesével mindenki Jézust kiált, de összességében Barabásnak hallatszik. Meg kell fejtenünk ennek a titkát, ameddig nem késő.
Egy tanszék megszűnése valóban ennyire lényeges volna? Nemcsak a személyes érintettség vakít el? A személyes érintettség nem feltétlen vakítja el az embert, teheti éleslátóbbá is. És én most ráadásul már rég nem a mi tanszékünkről beszélek, nem is pusztán a magyar egyetemek helyzetéről, nem is pusztán a magyar oktatás és kultúra helyzetéről, hanem a labilis világállapotról. Persze bármelyik porszem kerülhet a gyöngykagyló belsejébe, és indíthat be valami váratlan változást. Most persze egy gyöngy inkább elveszett, semhogy létrejött volna.
Szerinted az oktatók tehetnének-e bármit a felsőoktatásban végbemenő destruktív folyamatokkal szemben?
VÖRÖS ISTVÁN: Az oktatók hivatása az oktatás volna, az oktatás viszont megdöbbentően nagy szabadságot igényel, a jó egyetem eleve tagadása a diktatúrának, hiszen kitekint minden hadállásból és taktikai pozícióból, mindig új nézőpontot keres. Az oktató ugyanakkor, ha már egyszer megadatott neki, hogy oktathat, természetesnek tekinti ezt a helyzetet, és nem figyel föl idejében az ingatagságára. Amikor a Nobel-díjas Coetzee Szégyen című regényét olvastam, melyben épp saját egyetemük lebutításáról beszél a szerző, együttérző lenézéssel mosolyogtam a főszereplő gondjain, hogy a speciális órái helyett lassan csak bárgyú tanfolyamokat tarthat. Pedig egy ugyanolyan őrlő rendszer akkor már rég elkezdte zúzni azt a struktúrát is, melynek része voltam, melyet a magam eszközeivel tovább is fejlesztettem.
Először a szörnyű bolognai diktátum tette tönkre a képzés sokszínűségének alapjait,
megszűntetvén például a speciális kollégiumokat, ahol az igazi egyetemre járni kívánó igazi diákok az igazán részletes vizsgálódásba vethették magukat. A bolognai rendszer bevezetésével szűnt meg a kétéves kreatív írás egyetemi program is (más programokkal együtt, mert ez a forma nem volt beilleszthető a 3+2 éves képzési rendbe). Látszólag sikerült helyet találni neki előbb az esztétika, majd a szabad bölcsészet berkein belül, de közben elvesztette szabadságát, és tovább sodródott a megsemmisülés felé az évről évre bekövetkező módosítások és kurtítások következtében. A bolognai rendszer bevezetése előtt még azzal is fárasztottak minket, vezetőnek nevezett oktatókat, hogy hosszan ülésezhettünk egy jóval primitívebb rendszer létrehozásán ügyködve. Nem az a baj, hogy ezt a rendszert kitalálták és alkalmazták, hanem hogy Magyarországon kötelezően verték át az összes egyetemen, pedig ez máshol nem így volt. Így aztán kialakult annak a gyakorlata, hogy olyasmit erőltessenek az egyetemekre, amit nem igazán akarnak. Az egyetemek pedig megtanultak jó arcot vágni az ilyesmihez. Persze nyilván sokan jónak gondolták mindezt, de korántsem mindenki, és sokak mosolyát éreztem kényszeredettnek.
Hol próbált az ember szólni, hol nem, a hatás így is egyre kisebb lett, írások is születtek minderről, viták folytak a sajtóban, de szerencsére az úgynevezett döntéshozók már jó előre tudták, mi a helyes megoldás. A bolognai rendszer behozatalával például kihajították az ablakon a kétszakosságot. Túl messzire kalandoztam? De észre kell vennem eme korábbi eseményekben azt, ami elvezetett a tanszék megszüntetéséhez. Hiába volt a diákok és kollégák tiltakozása, hiába áll fönn egyes hallgatóknak még a jogviszonya. Mikor a cseh tanszék megszűnésének voltam tanúja, akkor a diákok jogorvoslatért folyamodhattak a rektorhoz, és meghallgatásra találtak. A tanszéket ez hosszú távon nem mentette meg, de nem lehetett teljesen önkényesen felszámolni.
Sokat tudnának tenni az oktatók, ha még demokratikus struktúrának lehetne nevezni az egyetemeket.
Magyarországon nagyon ijesztő a helyzet, de nyugati egyetemek is mennek hasonló változásokon keresztül.
Jött a minőségbiztosítás, a tudománymetria, és az egyik legnevetségesebb dolog: a tudományos idézettség gyűjtése, sőt, vadászása. Nálunk az angol nyelvű publikációk elsőbbsége. A bolognai rendszer ott sem valaminek a vége, hanem a kezdete volt. De ezek csak esetleges benyomások, erről már nem tudnék felelősséggel nyilatkozni, nem mintha bárkinek is felelősséggel tartoznék, hiszen huszonöt év után újra szabadúszó vagyok, így legfeljebb a szabadság kérheti számon, amit mondok.
Készítette Weiner Sennyey Tibor
Vörös István (Budapest, 1964. szeptember 20. –) József Attila-díjas költő, prózaíró, kritikus, irodalomtörténész, esszéista, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (volt) oktatója. A József Attila Kör, a PEN Club, a Művészeti Alap és Szépírók Társaságának tagja. Rendszeres drámaírója a Baltazár Színház előadásainak. 1964. szeptember 20-án született Budapesten. Tanulmányait az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar (ELTE-TFK) magyar-történelem szakán kezdi, majd az ELTE magyar-történelem, később magyar-cseh szakos hallgatója. Közben három félévet a prágai Károly Egyetemen, egyet a New York-i Columbia Egyetemen tölt. 1987-90 a Művészeti Alap ösztöndíjasa, 1994-96 az ELTE BTK TMB ösztöndíjasa. 1997-től Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanít magyar és cseh irodalmat, 2004 óta Lackfi János mellett a kreatív írás program egyik oktatója. 2006 nyarától ösztöndíjjal egy évet Berlinben tölthetett, aminek több verses- és prózakötet lett az eredménye, többek közt a Tao-tö-king ihlette versciklus, a Saját tao, amely a Vörös István gép vándorévei című kötetben jelent meg. Németül is publikált, illetve Švejk gyóntatója című novelláskötete 2010-ben bolgár nyelven is megjelent. Nős, két gyermek apja. (Forrás: Wikipedia)
