Miért ne bántsuk az erdőt?
Néhány előzetes megjegyzés a GILGAMES eposz A CÉDRUS ERDŐ című részének fordításához (A fordítás a jegyzet után kezdődik)
Hangos volt a világsajtó egy irodalmi és tudományos szenzációtól, melynek különösen a tudományos, történeti jellegét kerekítették ki, végül a tényleges felfedezéssel – a felfedezőkön kívül – nem sokan foglalkoztak.
A történet előzménye közismert.
Néhány éve egy csempésztől az észak-iraki, kurdisztáni régióban, Szulejmánijja városában a város múzeuma közel száz agyagtáblát vásárolt meg.
A háborús körülmények között nem szokatlan módon megszerzett műemlékek között az egyik ékírásos agyagtábla felkeltette a University of London Orientalisztikai és Afrikai Tanulmányok Intézetének közel-keleti kultúrákkal és nyelvekkel foglalkozó professzorának, Al-Rawi-nak a figyelmét, aki a 2000-ben megjelent új Gilgames-fordítás szerzője segítségével, öt nap alatt lefordította a tábla szövegét. Eredményeiket kiváló tanulmányukban publikálták. (1) Írásukban nem csak az eredeti táblák képeit, az eredeti szöveg latin betűs átírását, angol tükörfordítását, és egy nagyszerű kísérő tanulmányt is közöltek a szerzők, hanem néhány oldalon át elemzik az eddig ismeretlen eposz-részlet fontosságát, érdekességét. Ezt az elemzést vette át később szerte a világon a sajtó, beleértve a magyart is, mondván, hogy az új lelet nyomán kiderült, hogy a cédruserdő korántsem olyan nyugodt hely, ahogy az eddig ismert részletek alapján gondolhattuk. „Az erdő tele van hangos madarakkal és tücskökkel, a fákon pedig majmok üvöltöznek és sikoltoznak” – mondta el Andrew George a Live Science-nek. – „A természeti táj effajta élettel teli leírása ritka a babiloni költészetben.” – tette hozzá a kutató. (2)
A most előkerült versből emellett kiderül, hogy Enkidu és Huvava gyermekkori barátok voltak, és a két főhős a szent cédrus erdő elpusztítása miatt bűntudatot érzett. „Gilgames és Enkidu ugyanis levágta, majd magával vitte a cédrusfákat, az új szövegből azonban kiderül, hogy Enkidu ezt nem feltétlenül tartotta helyes cselekedetnek.
Ilyesfajta környezeti tudatosság is ritka a korabeli művekben”
– emeli ki valamennyi cikk.
Ám az eredeti szöveget elolvasva, rá kell jönnünk, hogy itt sokkal többről van szó. A meglelt eposzrészlet nem csak a két főhős, Gilgames és Enkidu motivációját tárja fel tisztábban, árnyalja személyiségüket jobban, hanem az erdő őrét, Huvavát is más színben tünteti fel. Huvava, a cédrus erdő őre, nem csupán egy félelmetes és hatalmas szörny, hanem sokkal inkább varázserővel megáldott őrző, aki feladatát és sorsát is beteljesíti. Gilgames messze nem akkora hős, szinte végig saját félelmeivel küzd, ráadásul mindezt tagadja. Enkidu sem az a szimpatikus Maugli vagy Hany Istók karakter. Éppen ezáltal lesznek
a világirodalom első nagy művének hősei emberek, s lesz maga a mű a sokezer éves távlat ellenére nagyon is emberi.
Miről van szó a Gilgamesben? Arról, hogy az ember – Gilgames – legnagyobb bűne, hogy kivágja a szent erdőt, benne az éghez érő fát, csak azért, mert megirigyelte az istenek tulajdonságát: a teremtést. Gilgames a kivágott fából kaput épít a városának – Uruknak –, de barátjának – Enkidunak –, aki elárulta gyermekkora édenkertjét – a cédrus erdőt –, az árulásáért meg kell bűnhődnie, ezért később megbetegszik és meghal. Mielőtt azonban meghalna látja a túlvilágot, ahová, bármekkora hős legyen is az ember: mindenki elkerül, mert minden ember halandó. Gilgames, barátja halála után elmegy, és különböző próbatételek során megpróbálja megtalálni az örök életet. Sajnos azonban mindig elalszik, nem tud, képtelen éber maradni. Így aztán, bár Gilgames – a hős király emlékét megőrizte az emlékezet, Gilgamesnek az embernek, amikor eljött az ideje: meg kellett halnia. Fontos megjegyeznünk, hogy ez a jegyzet nem kötelezők röviden, hanem csak egy olvasat. Érdemes tehát a verset mindenkinek saját magának elolvasnia, amit most már magyarul is megtehet.
Annyit azért hozzátennék, hogy
az én fordításom, mégha első is magyarul, sem más, mint egy olvasat.
Nem annyira Rákos Sándor Gilgamesének (2008) ismert és méltán elismert fordítását követtem, hanem sokkal inkább Weöres Sándor koncepcióját. Kevesen tudják, de Weöres is „fordította” a Gilgamest, bár pontosabb, ha őt magát idézzük ezzel kapcsolatban: „a Gilgames-eposznak csak roncsa jutott ránk: hűséges fordítása csak tudományos igényű lehet, szépirodalmilag aligha élvezhető, hiszen húsz-harminc soros ép részek után töredék-sorok vagy hézagok következnek. (…) A tartalmi hűség nem érdekelt; de igyekeztem hű maradni az eposz lelkületéhez, csörtető és folyton változó ütemeihez. A tartalmi hűtlenséget szinte indokolttá teszi az a körülmény, hogy a különböző korokból és különféle népektől maradt variánsok szövege mindig más és más. A Gilgames-eposzt nem magyarra fordítani, hanem magyarul is létrehozni akartam.” (3) – és alighanem sikerült is mindez Weöres Sándornak. Éppen csak a most megtalált cédrus erdős rész maradt ki teljesen az ő szövegváltozatából.
Az én fordításom csak a megtalált részre koncentrál.
Törekedtem valamelyest követni a tartalmi hűséget, ahogy Rákos Sándor tette, de legalább ilyen fontos volt számomra, hogy, amint Weöres Sándor mondja, hű maradjak „az eposz lelkületéhez, csörtető és folyton változó ütemeihez”, és verset magyarul szólaltassam meg. A legfontosabb azonban az volt, hogy felmutassam a hősök vélt vagy valós arcát, emberi mivoltát.
Miután valaki elolvasta fordításom, kérem vegye mindezt figyelembe, és, ha teheti, tűnődjön el azon, ami engem legfőképpen inspirált, hogy vajon véletlen-e, hogy éppen a háború alatt, éppen ilyen körülmények között, éppen most került elő, éppen ez a részlet?
(Megjelent a DRÓTon 2015-ben. – Megj. Szerk.)
- Al-Rawi, Farouk N H and George, Andrew ‘Back to the Cedar Forest: The beginning and end of Tablet V of the Standard Babylonian Epic of Gilgameš.’ Journal of Cuneiform Studies, 66 . pp. 69-90. London. 2014.
- Lost ‘Epic of Gilgamesh’ Verse Depicts Cacophonous Abode of Gods by Elizabeth Palermo, Associate Editor. October 02, 2015 LIVE SIENCE – és Megtalálták a Gilgames-eposz egy korábban ismeretlen részletét – 2015. október 5. 18:32 MÚLTKOR
- Weöres Sándor: Gilgames. Egybegyűjtött írások I.; Bp., Magvető, 1970, 298-315. o.
Gilgames
A cédrus erdő
A 2014-ben publikált ismeretlen szövegrészlet a Gilgames eposzból, itt olvashatjátok először magyarul. Keletkezését i. e. 2003-1595 vagy i. e. 626-i. e. 539 teszik.
Ott álltak: Gilgames és Enkidu az erdő szent küszöbén.
Látva-látták a cédrusok sötétre zárt sűrűjét,
látva-látták a tűnt homályba vesző ösvényt,
Huvava félelmes nyomait. Ott: hol az jött és ment,
amit letiport az újra és újra kisarjadt,
hisz megújult mindig a mágikus erdő
a Cédrus-hegyen, istenek lakhelyének küszöbén,
istennők trónjának páholyán, ott: hol
Gilgamest és Enkidut gyötörte a tudni-vágy.
Ott a Föld hatalmas cédrus szakállat növesztett,
önnön orcájára édes árnyékot így vetett,
hogy ki e sűrűbe indult, mind elveszett.
Tüskés bozót alulról és sűrű erdő odafent
vastag boltozattal nagy sátrat emeltek,
melynek sűrűjében nincs se fönt, se lent.
Cédrusok és ciprusok összekavarodva,
úgy tűnt, nincs út már többé sehova,
se oda-innen, se innen-oda.
Oly hatalmasra nőttek a fák,
nem csak az eget, de egymást
is folyvást át-, és átkarolták.
Így táncolt a Cédrus-hegyen a cédrus erdő;
sebeiből pedig csak hullott,
egyre hullott a gyanta eső.
Gyanta-áradattá ömölve össze,
gyilkos folyamként söpörve
útjába sodrodót mind elölve.
És akkor: Gilgames és Enkidu az erdő szent küszöbén,
hallva-hallották, hogy egy madár zengni kezd;
hallva-hallották, hogy zengésre zeng felelet.
Remegő morajjá rezgett e zengéstől a levegő,
mígnem egy kabóca kezdett szólóba,
s követte őt ezer társa rengő kórusba.
Daluk teret szőtt, csipogó csönddé téve a levegőt,
hol galamb nyögött ott gerle válaszolt,
a gólya keleplése az erdőn áthatolt.
Fajd zokogott és még vagy tízezer madár,
tízezerszer tízezer különböző hangon
zengve áradt szerte a dallam-ár.
S a dallam-árra ült fel fennhangú énekével
egy majom, sikoltó kéjjel,
dalában a sötétlő éjjel.
Miféle banda ez? Zaj zenészek, tomboló dobolók
naphosszat tajtékkal kicsapongva
játsszák: mit komponált Huvava.
És akkor: Gilgames arcára árnyt vetett az erdő lelke.
Félve-félt, zsibbadtan ernyedt le keze.
Félve-félt, lába földbe gyökerezve.
Enkidu buzdítón így szólt Gilgameshez:
„Küldd hírünket előre erdő mélyébe,
ereszd hangod e zaj izzó hevébe!”
Enkidunak halkulón Gilgames így felelt:
„Miért, barátom, tán csak nem remegünk mi,
mint a gyengék, tán csak nem félve-félünk?
Hiszen keresztülszeltük a keresztülszelhetetetlent,
átkeltünk gyilkos pusztákon, kegyetlen hegyeken.
Csak a fényt féltem a sötétségben.”
Enkidu erre így felelt: „Barátom, tested harcot állt,
csatában nem félted sosem a halált.
Bőszülj, ne félj! A dicsőségért hagyd el a fényt,
dühöngve őrülj most meg!
A hangod! Engedd végre, hogy az a hatalmas üstdob
dübörögve szólaljon meg!
Üvöltve-üvölts, zsibbadtság hagyja el karjaid!
Élve-élj: gyökerit szakajtsák lábaid,
haragos szavaid legyenek árnyaid.”
Enkidunak ernyedten Gilgames így felelt:
„Várj, barátom, ígyis-úgyis megvívjuk mi harcunkat,
nem győzünk, ha nem győzzük le magunkat.”
És közben: Huvava hangja hullámzott a fák közt;
magához szólt, magával pörölt,
szavai összecsaptak a hősök fölött:
„Nem szabadott volna ennyire messzire menni!
Mindent akarni, mindent tudni-vágyni,
az istenekét embernek elzabrálni.
Nem szabadott volna e kettőnek eddig jutni,
a cédrus erdő sarkát felsebezni,
Enkidunak e szent helyet fefedni.
Enkidu, volt barát, hulljon rád Enlil átka!
Halld meg szavam, Enlil atyácska!”
– hörgött Huvava magába.
Enkidu ekkor rémülten így szólt Gilgameshez:
„Barátom, Huvava hazudik, fél,
Huvava rém, Huvava vén.
Barátja csak önmagának, sosem másnak,
egyedül kettőnknek sosem árthat,
nem segíthet önnön magának.
Az öröklét és elmúlás határán nem állhat,
Nem szabhat gátat a királynak,
lökd le a hegyről a halál torkának.”
Mint két kölyökkutya az oroszlánnak,
úgy ment neki Gilgames és
Enkidu a hatalmas Huvavának.
„Állj szilárdan! Tartsd erősen fegyvered.”
– kiálltotta bőszen Gilgames.
„Nyílvessződet most eresszed!” –
üvöltötte Enkidu – „Kegyetlen hegyeken,
gyilkos pusztákon ezért jöttél velem,
halhatatlanná tehet e győzelem.
Ez az, Gilgames! Most! Hírünk győzi rémálmunk.
Tudják, kik korokon át jönnek utánunk:
tetteinkben élünk, felejtésben halálunk.
Barátom, Samas istenséget hallom a szélben .
Látom a szelet átjáró szúrós napsütésben.
Kitüntet figyelmével a csata hevében.”
Gilgames felemelte fejét Samas előtt zokogva,
könnye előbb zúdult porba,
mint a nap szikrázó sugara.
„Ne feledd e napot, Ó Samas, bízok benned,
segítsd meg napisten a te hívedet;
Uruk uralkodója a te Gilgamesed!”
Samas hallván Gilgames miképpen szólt
hangját kieresztette úgy, hogy
szanaszét szakadt alatta az égbolt.
„Ne féljetek! A fénybe álljatok mindig emberek!
Magatokban ég fényes győzelmetek,
győzzétek a győzhetetlen félelmetek.
Mert ki mind a hét ellenét legyőzi sem elég!
Csak úgy gyúlhat a félelemben fény,
ha abban a félelem maga is elég.”
És aztán mint két vad bika az oroszlánnak,
úgy ment neki újra Gilgames és
Enkidu a félelmetes Huvavának.
És ekkor: Huvava hangja tajtékzott a fák közt;
hozzájuk szólt, ővelük pörölt,
szavaival mélyre vágott, szinte ölt:
„Megsértettétek a cédrus erdőt, jöttettek
hogy elvegyétek azt mi tietek nem lehet,
emberként ostromoljátok az isteneket.
Enkidu, elárultál, elárultad ezt a szent ligetet,
átkot ezért szórtam rád, de térdre esek,
ha Gilgamessel az erdőnek kegyelmeztek.”
És ekkor Enkidu így szólt Gilgameshez:
„Barátom, íme Huvava, a cédrus erdő őre,
térdre rogyva, könyörögve néz a hősre.
Ne késlekedj! Öld meg, legyen vége,
még miellőtt Enlil atyaisten meghallja átkát,
még mielőtt bármelyik isten hallja imáját,
és ránk küldi átkozott haragját.
Enlil Nippurban és Samas Larsában megbocsát,
ha legyőzöd a haldokló Huvavát,
s e cédrusból kivágod honod új kapuját.”
Huvava hallván ezt megadta magát zokogva,
feje és fái előbb zúdult porba,
mint a nap szikrázó sugara.
Enkidu összetörten így szólt Gilgameshez:
„Barátom, átokfölddé taroltad a Cédrus Hegyet,
hogy felelünk így Nippurban Enlilnek meg?
Nagy erőddel lemészároltad az őrzőt,
és nem állta haragod az sem mit őrzött.
Levágtad az őrt és kivágtad az erdőt!
Barátom, legyőzted mind a hét ellenséged,
önmagadban az összes félelmedet,
de végül az erdőt sem kímélted.
A szent cédrust, a Cédrus Hegy csúcsába’,
melynek a mennyekbe ért koronája,
te Gilgames, az ember, kivágta.
Tán Enlil Nippurban, Samas Larsában megbocsát,
ha e cédrusból honodnak új kapuját
leeresztjük az Eufrátesz folyamán át.
Engedd, hogy Nippur és Larsa népe is örüljön!
Ajánljuk az isteneknek városunk új bejáratát,
kik győzni segítettek a győzhetetlen Huvavát.”
Így álltak ott: Gilgames és Enkidu a holt erdő fölött:
Enkidu egyedül a hatalmas kapuval,
Gilgames szemben a hatalmas halottal.
Fordította Weiner Sennyey Tibor.
