Hadar Judit
A kabát
„Írjon novemberben egy novellát!”
Ezzel a szlogennel indítottunk el idén egy felhívást a pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtárban. A szürke, járvánnyal terhelt novemberben az alkotás örömére akartuk felhívni az emberek figyelmét. Lehetséges gondolatindítónak Szálinger Balázs Fatüzelésű című versét választottuk, de sem a témát, sem a terjedelmet nem kötöttük meg. Számos novellát kaptunk, a legfiatalabb szerző tizenegy éves, a legidősebb túl a hetvenen. A beérkező írásokat Szálinger Balázs véleményezte. Ezúton is köszönjük neki, hogy részt vett ebben a lelkes projektben. A megjelenéshez tizenhárman járultak hozzá. Köszönjük a Drót szerkesztőségének a publikációs lehetőséget.
Schandl Eszter
Régi kopott kabát, ami a szekrényben lóg vállfára akasztva. Valaha szebb napokat látott szürke lóden, nagy, fényes, fekete gombokkal. Annak idején egy havi fizetés volt az ára, de megérte. „Időtálló, remek darab, örök divat”.
Zsebében két eltépett színházjegy, de az is régi, már a színész is évekkel ezelőtt meghalt, aki az öreget játszotta benne. Nem volt valami „nagy szám” az előadás, és igazából említésre sem érdemes. Nem is játszották sokáig. De az egyik gomb éppen ott szakadt le, ezen az előadáson, lehet, hogy egy takarító megtalálta, hazavitte, és a gombos dobozába dobta. Akkor még a gombok értékesek voltak, nem dobta volna senki csak úgy, a szemétbe.
Szagok is vannak kabátban. A kávéházban rendelt keserű fekete füstös szaga, amit picinyke üvegpohárban hoztak asztalhoz. Cigarettáé is, mert akkor még lehetett dohányozni a reggeli kávé mellett, sőt, akkor még járt hozzá újság is. Voltak hírek is, igaz, csak módjával, szanáltan. Adagoltan.
De találni a kabátban illatot is. Egy női illat, a hajtókán, kívülről, nagyon könnyű, valami virágillat, igen, ibolya. Valódi virágból nyert, drága cseppek.
Van még a zsebben egy éttermi számla, egy jó kis étteremből való, olyan igazi összebújós hely, kicsinyke asztalokkal, ahol nem kell áthajolni az asztalon, ha meg akarod kóstolni a szerelmed ízletes fogását. Van rajta pezsgő is, meglehetősen drága, majdnem kilencven forintot számoltak érte. Ma már valami romkocsma van a helyén, fiatalok hangoskodnak éjjelente a bejárata előtt.
A másik zsebben egy üres ékszeres dobozka. Piros, még új, pedig már nagyon régi darab. Kinyitod, üres. Kicsiny vágás a puha bélésen: gyűrű volt benne. „Forever” hirdeti rajta az aranyos felirat. Ugyanitt ezüst cigarettatárca, már feketére ette az idő, de a vékonyka, kézzel sodort szálak még benne vannak, mintha csak tegnap készítették volna őket. A cigarettatárcán még meleg az ujjak nyomata, a zár pattanó feszüléssel várja, hogy megérintsék. Mellette ezüst öngyújtó, körben gyöngyház berakás, köve még langyos az utoljára tartott lángtól. Két helyen hiányzik róla a berakás, szürke patina foglalja a helyét.
A belső zsebében hangok vannak: egy puha, izgatott kacaj, egy fiatal nőé, visszafogott, jól nevelt, nem harsány. Minden bizonnyal a virágillat is hozzá tartozik. A hangja kellemes, a tónusa meleg. Sokat nevet, és ez a nevetés összekeveredik a zsebben egy mélyebb, visszafogott hanggal. Lassú beszédű, mély hang, de nem kellemetlenül. Nem szószátyár, izgatott; szerelmes duruzsolással fonódik össze a női hanggal és a pezsgőspohár diszkrét koccanásával.
Van ebben a kabátban egy titkos zseb is, a szív felőli oldalon, a bélés és a lóden között, itt az ölelésük lakik. Némán, érzékien, csukott szemmel, szavak, magyarázat és jelentés nélkül, önmagáért. Fiatalon, aztán öregen, végül már arc nélkül. Ez a zseb annyira titkos, hogy nem férkőzhet ide sem a nevetés, sem az illatok, sem a szavak, sem a pezsgőspohár diszkrét koccanása.
Nem talál már ilyet mindenki, legfőképpen nem akárki, sőt, egyre kevesebben, mondhatnám alig valaki.
– Mit csináljak Papus régi kabátjával, anya?
– Csak nézd meg, nincsen-e pénz a zsebeiben, és dobd a konténerbe. Régi vacak, egy gomb is hiányzik róla, nem ér egy fillért sem.
– Csak kacatok vannak a zsebében, de várj! Ez a tárca talán érhet valamit, ha ezüst. Egy öngyújtó is van, de… nem is működik, hibás. Hopp… egy ékszerdoboz! Hmm. Ez is üres.
– Persze, az öreg még életében elajándékozgatta az értékes dolgait, annyira hóbortos volt az utolsó éveiben. Mama halála után megroppant.
– A belső zsebek üresek. Akkor mehet?
– Persze, dobd csak a halom tetejére! Fogadd meg, kislányom, te sosem leszel ilyen gyűjtögető, mint nagyapád volt!
