Fazekas Tamás
Mielőtt a sötét
„Írjon novemberben egy novellát!”
Ezzel a szlogennel indítottunk el idén egy felhívást a pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtárban. A szürke, járvánnyal terhelt novemberben az alkotás örömére akartuk felhívni az emberek figyelmét. Lehetséges gondolatindítónak Szálinger Balázs Fatüzelésű című versét választottuk, de sem a témát, sem a terjedelmet nem kötöttük meg. Számos novellát kaptunk, a legfiatalabb szerző tizenegy éves, a legidősebb túl a hetvenen. A beérkező írásokat Szálinger Balázs véleményezte. Ezúton is köszönjük neki, hogy részt vett ebben a lelkes projektben. A megjelenéshez tizenhárman járultak hozzá. Köszönjük a Drót szerkesztőségének a publikációs lehetőséget.
Schandl Eszter
A fejsze csattogása ritmikusan törte meg a február nem várt hidegét. Az erdőben amúgy igazi téli csend honolt. És hideg, dermesztő, fogcsikorgató hideg. Az öreg mégis gyöngyöző homlokkal folytatta a munkát. Már két terebélyes akác teteme feküdt a gyászoló testvérei között. Éppen a gallyazással, apróbb ágak nyesegetésével volt elfoglalva. A faháncsok üde elevensége, és a kitartó csapások furcsa életet csempészett a téli miliőbe. Már jócskán délutánra járt, és igyekeznie kellett, hogy az ilyenkor hamar beköszönő sötétség előtt végezzen. Fáradt volt, és minden tagja sajgott a fájdalomtól, de valami olyan erő hajtotta, ami túllendítette minden fizikai nehézségen. Elfogyott a tüzelő. Keményebb, hosszabb tél lett, mint számította bárki. Kellett a kályhába való. Hiába nedves volt a frissen vágott fa, nem volt más választásuk. Elszántan emelte és csapta a fejszét, mígnem egyszer csak egyre nehezebben vette a levegőt, majd szúrást érzett a mellkasában. Megállt, ziháló lélegzete pamacsai körüllengték izzadó fejét. Aztán összeesett. A balta kihullott kezéből, és mély sötétbe zuhant az eszmélete.
-Most már talán megtanulja, hol a határ.
-Ugyan, hagyd már, csak küzd, mint a többi ember.
-Értem én, de azért beláthatod, hogy most túl sokat vállalt.
-Lehet, de pont ezért lett önfeláldozó és nemes.
-No, hiszen, sokat ért vele. Nézd, milyen szánalmas, ahogy a fatetemek között fekszik.
-Kegyetlen vagy. Szerintem szép és heroikus. Kevés vállalna ilyet közülük.
-Rendben, elismerem, nem mindennapi teljesítmény. Mégis haldoklik.
-Az lesz, aminek lennie kell. Lehet, hogy meghal, lehet, hogy nem.
-Te aztán remek őrangyal vagy! Nem kellene segítenünk neki valahogy?
-Tudod, hogy nem avatkozhatunk a Tervbe.
-Igen, de mégis. Hagyjuk így magára szerencsétlent?
-Nézd! Jön egy szarvas! No, ebből mi sül ki?
Gyönyörű dámszarvas lépdelt a fák között az öreg fekvő alakja felé. Párapamacsokat fújtatott, ahogy a levegőt szimatolta. Óvatosan közeledett, mint aki már sokszor megjárta az emberekkel. Ahogy közelebb lépdelt, valami furcsa oknál fogva az orrát a fekvő test oldalához nyomta, aztán följebb a nyakához, az arcához. Majd végignyalt érdes nyelvével a ráncos arcon. Többször, akkurátusan egymás után. Az öreg hirtelen föllélegzett, és rebbenésnyire nyitotta szemeit. Majd a szarvas látványától elcsodálkozva egészen tágra nyílt szemekkel nézett farkas -, akarom mondani, szarvas-szemet a fölé tornyosuló nemes állattal. A szarvas pislogott kettőt, majd kissé hátrébb lépve átugrott az öreg fekvő testén, és elszaladt a fák között. Az öreg nagyokat lélegezve felült, és zavarodottan nézett körül. Lassan föltápászkodott, és a kivágott, kitermelt fákra nézett. „Ideje abbahagyni mára. Holnap hozok még valakit magammal, mielőtt idejekorán rám köszöntene a sötét”. Fölkapta fejszéjét és nehéz léptekkel a falu irányába indult.
