Olyan szikrázóan sütött a nap, hogy sugarai szinte erőszakosan törtek be az ütött-kopott redőny résein, megcsiklandozva az öreg arcot. Játékosan szaladgáltak azokon a mély barázdákon, amiket az idő szántott rá. A test, elnehezülve nyomta az öreg ágyat, majd egyetlen éles hangra megrezdült.
József odahajol a sparherdhez, és betol még egy lécdarabot. A füstcső dohogni kezd. Gyanta illata csap szét. Az izzó platnin a tegnapi teával feketedik a kanna.
– Vehetnél egy új lakást a szajhádnak. Mert az én tökéletes férjem szeretőt tart, tudtátok? – fordult felénk Réka.
Melyik utunk volt a „Nagy utazásom története”? Nehéz a választás mert mindegyik élményekben gazdag és felejthetetlen volt.
Tehát nyomni kell, és ez lett a vesztem, az úton a fagyott talajból egy gyökér kibillentett az egyensúlyomból, csatt, nagy ütést éreztem az arcomon, hopp egy fa gondoltam, ilyen volt már sok, de várjunk csak, mindenem csupa vér, és nem látok a jobb szememre!
Énekelni jó! Olvashattuk többször a 70-es, 80-as években, amikor még az iskolákban Kodály módszerrel tanítottak.
Surányban a dombháton, fenyőfák mögött bújt meg Sanyi bácsi és Ami néni víkendháza. Szemközti szomszédjaink voltak az Ibolya utcában. A kedves, idős házaspárból sugárzott a szeretet egymás iránt és mások felé is.
De találni a kabátban illatot is. Egy női illat, a hajtókán, kívülről, nagyon könnyű, valami virágillat, igen, ibolya. Valódi virágból nyert, drága cseppek.
A fejsze csattogása ritmikusan törte meg a február nem várt hidegét. Az erdőben amúgy igazi téli csend honolt. És hideg, dermesztő, fogcsikorgató hideg. Az öreg mégis gyöngyöző homlokkal folytatta a munkát.
Patrícia lovaglás közben akaratlanul is elmosolyodott. Ugyanis az utca tele volt parasztokkal, és ez mosolygásra késztette őt.