Pataki Erzsi
Barátok, akik fatüzelésűek
„Írjon novemberben egy novellát!”
Ezzel a szlogennel indítottunk el idén egy felhívást a pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtárban. A szürke, járvánnyal terhelt novemberben az alkotás örömére akartuk felhívni az emberek figyelmét. Lehetséges gondolatindítónak Szálinger Balázs Fatüzelésű című versét választottuk, de sem a témát, sem a terjedelmet nem kötöttük meg. Számos novellát kaptunk, a legfiatalabb szerző tizenegy éves, a legidősebb túl a hetvenen. A beérkező írásokat Szálinger Balázs véleményezte. Ezúton is köszönjük neki, hogy részt vett ebben a lelkes projektben. A megjelenéshez tizenhárman járultak hozzá. Köszönjük a Drót szerkesztőségének a publikációs lehetőséget.
Schandl Eszter
Óvatosan mertem csak lépni, csúszott a padló, a cipőt az előszobában levettük. Ma reggel a férjem sem húzott lyukas zoknit, ez jó, bár én csakazértis kopottan öltöztem. Követtük Lászlót egyik helyiségből a másikba, nem mentünk fel, csak az alsó szintet néztük meg, olyan volt, mintha egy lakberendezési magazinba kerültünk volna, ízléses, minőségi és harmonikus. Barátságos, de a tökéletes rend hűvösen idegen. Az egyik vendégszobában lepakoltunk, lágy levendula illatot éreztem, az ágy fölött egy Márffy lógott, itt fogunk aludni.
A szupermarketben találkoztunk Lászlóval két hete. Észre se vettem volna, juharszirupot kerestem, de ha meg is látom, nem biztos, hogy megismerem, tizenöt éve nem láttuk, az sok idő. Ránk köszönt, a hangja alapjában nem változott, csak talán a hanglejtése. Eszembe jutott, mikor egy éjszaka annyira lerészegedett, hogy el kellett támogatnunk a kollégiumig, és közben üvöltve énekelte: „repülsz, mint egy léghajó”. Ezzel szemben most kimérten, de kedélyesen beszélgetett a férjemmel a jól szabott öltönyében, ami valószínűleg többe került, mint amennyit az autónk ér. Kedves volt és úgy tűnt, nagyon örül nekünk és különben is milyen véletlen, hogy most ilyen közel lakunk egymáshoz és milyen jó lenne, ha elmennénk hozzájuk valamikor. Kerestem a kifogásokat, nem volt kedvem a sikeres álompárhoz. De kimondta a varázsszót. Lórumozhatnánk. Erre nem lehetett nemet mondani. Annak idején éjszakákat kártyáztunk át a Kikötőben vele és Rékával. Játszottunk mást is, snapszert, krucsát, rikikit, de nekem a lórum volt a kedvencem. A zsenialitás az egyszerűségben rejlik. Különben is ritkán járunk mostanában társaságba, kellenek az ingerek meg a kikapcsolódás, úgyhogy a gyerekeket átvittük anyuékhoz, mi pedig elmentünk Lászlóékhoz, hogy átkártyázzunk egy éjszakát.
Rékát a konyhában találtuk, nagyon örült nekünk. Szép volt és fiatal, ahogyan büszke tartással, kifogástalan megjelenéssel köszöntött minket. Rettentően öregnek, kopottnak éreztem magam mellette, de hát valóban rettentően kopott és öreg vagyok. Sajtokat, sonkákat tett tálakra, kis edényekbe szendvicskrémeket, kosarakba lepényeket. Átmentünk a nappaliba, ahol egy hatalmas, nyitott kandallóban égett a tűz. Eleinte zavarban voltam, nem nagyon szólaltam meg, de a kedvenc férjem sziporkázott, mint mindig és nagyokat nevettünk. Végig vettük a régi ismerősöket, kiről, mit tudunk, utána beszéltünk kicsit a gyerekekről és közben kártyáztunk. László és Réka nagyon érdeklődő volt, kedves mosolyukkal figyeltek minden szavunkra. Az jutott eszembe, hogy valamelyikük biztosan robot, a másik pedig az őrült zseni, aki tökéletes androiddá alakította párját, de igazából egyre inkább azt éreztem, lehet a bor hatására, vagy a kandallóban pattogó tűz melegsége miatt, hogy nagyon kedvelem őket és többször kellene találkoznunk. Hosszan lórumoztunk, utána snapszereztünk, de mivel nem játszottunk pénzben, persze, hogy nem játszottunk pénzben, egyre unalmasabb lett. Jött az ötlet. Tegyünk fogadalmakat, találjunk valami jó tettet, amit meg kell tennünk, ha elveszítjük a partit. Húsz éve kreatívabbak voltunk, nekem csak az jutott eszembe, mint megszürkült háziasszonynak, hogy kívül-belül végigsikálom a konyhabútort. László hosszasan gondolkodott.
– Vehetnél egy új lakást a szajhádnak. Mert az én tökéletes férjem szeretőt tart, tudtátok? – fordult felénk Réka.
Huh. Ez váratlan volt. Mindig rosszul reagálom le az ilyen helyzeteket, egyből Lászlóra néztem, egyszerre látszódhatott a döbbenet, a rémület, a rosszallás az arcomon, ezzel szemben Lászlónak egy arcizma sem rezzent, ugyanaz a mosoly volt rajta, ami megérkezésünk óta folyamatosan.
– Én inkább arra gondoltam, hogy gyűjtést szervezek rossz helyzetű óvodák számára.
A mosoly végig ott volt az arcán, hangja nyugodt volt, mint tíz perccel korábban. Elkezdtük a partit és osztásonként egyre oldódott a hangulat, mintha semmi sem történt volna. Réka arcára is visszatért a mosoly, a férjem újra viccelődött, a tűz pattogott a kandallóban. Persze nekem lett a legkevesebb pontom, én kaptam a bunkót, a kedves férjem poénkodott, hogy érdemes volt eljönni, legalább tiszta lesz a konyhabútor. Gondolkodtam is, hogy a következő fogadalmam biztosan nem valamilyen takarítás lesz, mikor László megszólalt.
– Réka most fogadhatná azt, hogy felhívja a bátyját telefonon. Tudtátok, hogy Réka bátyja homoszexuális? Ez a tény sajnos nem összeegyeztethető Réka munkakörével, ezért megszakította vele a kapcsolatot, még a közösségi oldalakon is törölte az ismeretséget.
Réka nem volt olyan profi, mint a férje, a düh rángatózott a szeme körüli idegekben, de a mosoly maradt.
– Inkább maradok az előző fogadalmamnál, megkeresek egy állatmenhelyt és a fő támogatója leszek.
Próbáltam szemkontaktust keresni a férjemmel, hogy talán menjünk, de a paklit bámulta, amit éppen kevert. László az új parti alatt is próbálta oldani a hangulatot és a szerelmetes férjem is viccelődött, de vágni lehetett a feszültséget, hiába próbáltunk úgy tenni, mintha ezek a megjegyzések teljesen természetesek lennének. Annyira abszurd volt minden, hogy kezdtem gyanakodni, ez csak valamilyen beteges játék, a tökéletes pár a tökéletes életüket azzal teszi színessé, hogy a vendégeiket zavarba hozzák. Vajon mi fog még történni?
Az egyik osztásnál a Réka által meghívott lap Lászlóhoz került, de ő elhibázott sok ütést. Réka hirtelen felállt és a falhoz vágta a vörösbort.
– Direkt rontottad el, hogy nekem rossz legyen! – ordította és kirohant a konyhába.
Nem, ez nem játék. Réka őszinte volt, igazi mély gyűlölet torzította el az arcát. Nagyon megsajnáltam. Hiába pattogott a tűz a kandallóban, vörösen folyt le a bor a gyönyörű selyem tapétán. Réka után mentem.
A konyhában ült a földön összegörnyedve, teste tükröződött a magasfényű konyhabútoron. Leültem mellé, igazán nem is tudtam, hogy mit mondhatnék, de ilyenkor nem is kell semmit mondani.
– Ne haragudjatok, hogy előttetek veszekedtünk, nem is szoktunk veszekedni, de tényleg soha. Biztos vagyok benne, hogy László a központban sem veszekszik senkivel. Nem is kell neki. Határozott, mindig tudja, mit akar, és korrekt. Bíznak benne. Én is eddig. Épp ez volt gyanús, ez buktatta le. Egyik este veszekedett valakivel telefonon, nem értettem, mit mond, de hallottam a hangján, hogy ingerült. Megemelte a hangját. Nem is emlékszem, mikor emelte meg a hangját utoljára. Elment zuhanyozni és én megnéztem a telefonját. Egy nő neve volt, teljes név. Belenéztem az üzeneteibe, még a leveleibe is. Ennek a nőnek udvarolt, szó szerint udvarolt. Korábban is voltak szeretői. Tudod, ilyen titkárnők, gyakornokok, akik megvannak győződve róla, hogy ők az erős, modern nők, és elcsábítják a főnököt, hogy biztosabb legyen a karrierjük. Lehet, hogy nem tudatosan, lehet, hogy csak imponálni akarnak, de amikor a főnök meglátja bennük a lehetőséget, még tetszik is a hiúságuknak. Rettentően komolyan veszik magukat, de tudom, az én férjem az ilyeneket nem tudja komolyan venni. De ennek a nőnek hónapokig udvarolt, nem adta könnyen magát! … Ritka neve van és a levelekből is sok minden kiderült róla. Egyszerű volt megtalálnom. Elvált, egyedül neveli a kamasz fiát. Egy kicsi boltban dolgozik a Deák térhez közel. Másnap odamentem. Olyasmi idős, mint mi. Nem egy klasszikus szépség, látszott, hogy egy olcsó fodrász festette a haját, de okos. Egy vevőnek épp arról beszélt, hogy milyen fáradt. Érted? Arról beszélt egy vevőnek, hogy fáradt. Én még azt sem engedhetem meg magamnak, hogy látszódjon rajtam a fáradtság. Mi lenne akkor az irodában? Ez a nő nagyon büszke, rögtön látszik rajta. Büszke, nem gőgös, mint a cafka titkárnők. Biztos vagyok benne, hogy nem tudja Lászlóról, hogy házas. Egy ilyen nő nem lenne gazdag, házas pasi szeretője. Azt is csak provokációból mondtam, hogy vegyen neki új lakást. Nem fogadná el. … Mi lesz most? Elváljunk? Szeretem Lászlót. … Tudod, hogy többet keresek, mint ő? Találok majd mást. De szeretem őt. Igazából nincs is szükségem senkire. Talán beszélnem kellene vele. Veszekednünk kellene? Igen, megyek, beszélek vele. Ne haragudjatok.
Néztem, ahogyan kiment. Elzsibbadhatott a lába, kicsit sántított. Maradtam még a gyönyörű konyhában. Furcsa este. A férjemet a vendégszobában találtam meg. Kérdeztem, hogy miről beszéltek Lászlóval, miután ketten maradtak, de csak a könyvgyűjteményét nézték meg.
Reggel nem tudtuk, mire számítsunk. Megbeszéltük, hogy hamar hazamegyünk, majd hivatkozunk a gyerekekre, de valahogy nem akaródzott kimenni a szobából. Aztán megéreztük a kávé illatát, ez jó jel. Gazdagon megterített asztalt találtunk az ebédlőben. László már reggelizett, Réka épp rántottát hozott a konyhából. Arcukon a megszokott, kedves mosoly, érdeklődtek, hogy jól aludtunk-e. Nem tehetek róla, a mosolyukat vizsgáltam. Más volt. Talán erőltetettebb, de az is lehet, hogy őszintébb.
