Semana Santa, kötéltánc és tavaszi szél
A család és karrier között egyensúlyozó tragikomikus kötéltánc ijesztőbb és röhejesebb is lett egyben.
A család és karrier között egyensúlyozó tragikomikus kötéltánc ijesztőbb és röhejesebb is lett egyben.
Nagycsütörtök van. Mindannyian úgy vagyunk, „mint ki sötétben titkos útnak indult, / végzetes földön csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis szembe sorssal / s finom ideggel érzi messziről / nyomán lopódzó ellenségeit.” Mindannyian szeretnénk „szót váltani jó, meghitt emberekkel”, de „nyirkos” és „hideg sötét” van, senki sem figyel. Ez az egyik legnagyobb magyar vers. Nem. Ez az egyik legnagyobb vers.
Vajon tudják-e, hogy mi a Tealelke? Nem? A terméket A Délmagyarország 1918. október 15-i számában hirdette Müller Rezső Budapest, VII., Barcsay-u. 6. Telefon: 179−16., íme: „Valódi teából és rumból készült teapótló, melyből 1 kg. 400 csésze, zamatos, kész, rumos teát ad.”
Egy-egy napot egy-egy életnek tekints.
Ma is találkoztam hajléktalanokkal, mint mindig, ha a belvárosban járok. Tétován mászkálnak. Ez a vírus a gyöngékkel és a védtelenekkel végez a legbiztosabban. Ezért kell elbújniuk előle az időseknek és a veszélyeztetetteknek, a krónikus betegséggel élőknek. De hová bújjanak a hajléktalanok? Nem tudom, eszébe jutottak-e valakinek is. Csak bennem merül föl láttukra a Radnóti-vers? Járkálj csak, halálraítélt.
Egy ideje már sokkal inkább az újmédia felületeiről összeszedett információkra építünk, mint saját tapasztalatainkra, sokkal inkább az újmédiában keringő elméleteket szajkózzuk, mintsem saját narratívát igyekeznénk alkotni a jelenségekre a számos csatornán összeszedhető információtömeg rendszerezése és a saját érzékelésünk alapján.
Képes-e szót fogadni a fogyasztó, aki megszokta, hogy minden áron érvényesíti a jogait, és megcselekszi, amit megkövetel a civilizáció, amelyben él; képes-e szót fogadni, amikor az élete értelme, hogy vásárol, szolgáltatást vesz igénybe, s bármi áron elűzi unalmát; képes-e szót fogadni, ha a szófogadás kényelmetlenséggel jár?
„A katona csatázott, a kancellár cselt szőtt – írja Ottlik Géza Történelem című tárcájában −; de amiről a történelemkönyv hallgat, mit csináltak az emberek?” Nos, ezúttal éppen ültek otthon, illetve ülniük kellett volna otthon, kinyúlt mackónadrágban, könyvvel a kezükben, vagy csak úgy, egy kicsit a semmibe révedve, a szerencsésebbek esetleg egymás kezét szorongatva. Mi ez ahhoz képest, amit például a feleségem nagymamájának kellett átélnie?
Azért sem vagyok, s nem is lehetek ennyire naiv − hogy ott folytassam, ahol abbahagytam −, mert látom, miként reagálnak Európa-szerte az emberek a járvány miatti korlátozásokra. A túlnyomó többség egyedként viselkedik − mert hatalmas tévedés lenne a posztmodern nyugati embert individuumnak nevezni, ahogyan magára gondolni szeret.
Weiner Sennyey Tibi barátom keresett meg azzal, vezessek naplót a veszélyhelyzet idején. Soha életemben nem vezettem naplót. Ahogy világjárványból is ez az első, amiben részem van. Bizakodjunk, hogy egyben az utolsó is.