Az andalúz lustaságról, a háztáji rebellizmusról és a gyászról
A járvány második hullámával újrakezdtük a naplót, ezúttal Jánosi-Mózes Tibor harmadik naplóját olvashatjátok.
Rezonanciakatasztrófa
A nagyvilág zenedobozának kórusa mi vagyunk, s talán előbb omlik be alattunk a pódium, mint felettünk a mennyezet.
Visszatérés Andalúziába, vagy valahova máshova
„Megvédtünk pár generációt és feláldoztunk ezért egy nemzetet. Most ez látszik, csak igazam ne legyen…” – Jánosi-Mózes Emese Spanyolországból és Bene Zoltán Szegedről írta tavasszal a járványnaplót a DRÓTra. A második hullámmal újrakezdjük a naplót, elsőként Jánosi-Mózes Tibor írását olvashatjátok, aki családjával most tért vissza Spanyolországba.
Csillagok és buborékok
Mivé tesz minket a világjárvány? – Jánosi-Mózes Emese sevillai karanténnaplójának utolsó része, melyben szerzőnk és családja végre hazaér Magyarországra.
Posztcovid Andalúzia
Egyszerre kell elbújni a vírus és a perzselő dél-spanyol napsütés elől.
Bernarda Alba háza és az új normalitás
Csend, ha mondom! Csend!
Pokoljáró
Magasba és mélybe indult, valóban, mennybe és pokolra. Eljutott ide is, oda is. És elérkezett végül az örökkévalóságba. Az előttünk járókhoz, hozzánk és az utánunk következőkhöz egyaránt. Olyan adottsággal, olyan tehetséggel született, amilyennel hosszú-hosszú évszázadokon keresztül csak páran jönnek a napvilágra. És végig kellett járnia az útját, meg kellett közelítenie a mennyet, az Istent, és pokolra kellett ahhoz mennie, hogy beteljesítse önmagát, s hogy egész népét és az egész emberiséget taníthassa, nem középiskolás fokon.
Bungee jumping a semmibe
Beismerhetnénk már végre, hogy alig tudunk valamit. Vírusról, magunkról, bármiről…
Alvásparalízis
An adventureless tale, történettelen mese az életünk.
Denevércomb, tobzoskaoldalas
Nagyjából a kilencvenes évek sokkját követően, miután szembesültem azzal, hogy az úgynevezett rendszerváltás vagy rendszerváltozás alig jelentett többet, mint hogy az orwelli disztópiából átléptünk a huxley-i disztópiába, számomra bizonyosnak tűnik, hogy az, amit nyugati civilizációnak nevezünk, régen túljutott a zenitjén. „Fenntarthatatlan, és a fenntartásának nincs semmi értelme”, mégis foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá. Amíg egy belső vagy külső katasztrófa lehetetlenné nem teszi ezt a ragaszkodást. A magam részéről nem hiszem, hogy a Covid-19 ez a katasztrófa. De nincs már messze az sem. Hogy aztán a − fukuyamai terminológiával élve − nagy szétbomlást követi-e nagy egyesülés, azt nagy valószínűséggel egyikünk se fogja meglátni a saját szemével.