Básthy Ágnes szociológussal és Lengyel Zoltán irodalomtudóssal beszélgetett online – lapunk gyakornoka Liszkay Lizi, és főszerkesztője Weiner Sennyey Tibor – a kanadai David Cayley és az olasz Giorgo Agamben világjárvánnyal kapcsolatos esszéinek észrevételeiről, azaz a világjárvány tanulságairól a DRÓTon.
Hogy a tudomány lett korunk vallása, az, amiről az emberek úgy hiszik, hogy hisznek benne, már jó ideje nyilvánvaló.
„Most a jövő az elkövetkezendő néhány órát jelenti. A közönség sem vesz elővételben jegyet. Aki színházba akar jönni, aznap beszalad a jegyirodába, és csak azután veszi meg a jegyét, miután személyesen meggyőződött róla, hogy a pár óra múlva kezdődő előadás meg lesz tartva. Ezek tények, egyszerű tények….”
– Jánosi-Mózes Emese Spanyolországból és Bene Zoltán Szegedről írta tavasszal a járványnaplót. A második hullámmal újrakezdjük a naplót, elsőként Jánosi-Mózes Tibor írását olvashatjátok, aki családjával most tért vissza Spanyolországba. Tiburival párhuzamosan az őszi naplót a Vígszínház fiatal tehetsége, Zoltán Áron írja a DRÓTra.
Mivé tesz minket a világjárvány? – Jánosi-Mózes Emese sevillai karanténnaplójának utolsó része, melyben szerzőnk és családja végre hazaér Magyarországra.
„Meddig tart még?” – teszik föl a kérdést egyre többen. Meddig tart még a karantén, a vészhelyzet, a rendeleti kormányzás, a…? Meddig tart még? – a címe Tömörkény István egy 1915 végén írott tárcájának, amelyben a szegedi Vanélia valójában Valéria, ma Bartók téri piac világa elevenedik meg az olvasó szeme előtt, ahol is a történet címét adó kérdésre a harctérről érkező sánta hadfi először a királyi szlogennel válaszol: „Karácsony előtt vége lössz…” Majd kisvártatva így egészíti ki: „Ha pedig véletlenül karácsony előtt nem lönne vége, akkor majd vége lössz karácsony után.” − A történelem a keserédes paraszti fekete humort igazolja, végtére is még három Szenteste telik el, míg 1918 őszén véget ér „e nagy tivornya” – hogy újabb borzalmaknak, s legvégül Trianon sokkoló fájdalmának adja át a helyét.
Jó lenne teljes szívvel hinni, hogy nem csak két irodalom, de két ország és két nemzet sincs. Csak egy van.
Magasba és mélybe indult, valóban, mennybe és pokolra. Eljutott ide is, oda is. És elérkezett végül az örökkévalóságba. Az előttünk járókhoz, hozzánk és az utánunk következőkhöz egyaránt. Olyan adottsággal, olyan tehetséggel született, amilyennel hosszú-hosszú évszázadokon keresztül csak páran jönnek a napvilágra. És végig kellett járnia az útját, meg kellett közelítenie a mennyet, az Istent, és pokolra kellett ahhoz mennie, hogy beteljesítse önmagát, s hogy egész népét és az egész emberiséget taníthassa, nem középiskolás fokon.
Beismerhetnénk már végre, hogy alig tudunk valamit. Vírusról, magunkról, bármiről…
An adventureless tale, történettelen mese az életünk.
Egy 20 éves egyetemista miért nem találkozott a barátaival egy hónapja, és miért marad otthon? Mit gondol a kialakult helyzetről?