Az 5. Body Radical Nemzetközi Előadóművészeti Biennálé a régió legjelentősebb, ázsiai kortárs non-verbális előadóművészeteket bemutató programja. Az Érintéspont Művészeti Alapítvány – Batarita szervezte fesztivál célja a két kontinens közti híd újraépítése. A program idén először Budapesten kívül Pécset is érintette.
Batarita nagy gonddal válogatta meg a fellépőket. Évente négy rangos koreográfusversenyen vesz részt, ebből három ázsiai, és több mint 100 előadásból válogathatja ki a legjobbakat. A fesztivál díszvendége Nakajima Natsu (J) a legidősebb és egyben az első női butoh táncos volt, akinek saját bevallása szerint ez, a magyarországi volt az utolsó európai szereplése.
Túlnyomó részt azonban
főleg fiatal, robbanó tehetségeket láthattunk a Body Radical fesztiválon.
Az ő performanszaikból állt össze a budapesti záróprogram is, csakúgy, mint szeptember 30-i est a Nemzeti Táncszínházban. A Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum kertje szolgált helyszínül a budapesti záróeseménynek, s a produkciók egy része igazodott e térhez. A legtöbb előadásnak nem volt szüksége a környezet, a fák-bokrok között játszó őszi arany napsütés megszépítő erejére.
Ong Yong Lock csendes ám erős, visszafogott, mégis határozott jelenlétével tett eredetivé egy már sokszor feldolgozott ötletet. Hatalmas, zizgő papírral borított padlón finom dialógusba bonyolódott a közönség egyik, az előadásba invitált tagjával – gesztusok és filctollak segítségével.
A hongkongi és magyar művészek greenmay, Yip Paul, Kovács Emese, Kalmár Ákos közös alkotófolyamataként létrejött etűd kifejezetten ide, a kertbe készült. Sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Keleti csengőfüzér szájban körzése, fűben ülés, tarisznyával és párnahuzattal a fejen való botorkálás: ez történt.
Felüdülés volt, mikor ezek után a Hattyúk Tava egyik zengő tételére egy elementáris energiájú lány robbant be a térbe – kimonóban, rövid hajjal, mindenre elszánt mosollyal.
A levegő megtelt elektromossággal és ezt az energiaszintet az előadónő mindvégig tartani tudta.
Shimojima Reisa képes arra, hogy egyetlen tekintetével akkora hatást érjen el, mint azzal, amikor először lebbenti fel a kimonóját s kiderül, hogy pelenkában van. A közönség percek alatt feléledt, s mindenhova követték a kert egyik zugából a másikba cikázó művésznőt, aki mindeközben elvesztette a kimonóját (egy szék elvette) és a továbbiakban pelenkában és fekete szőrből való „melltakaróban” adta át magát a Hattyúk tavát felváltó távol-keleti popslágereknek, rockbetéteknek és incselkedett a közönséggel – a világgal.
Ritka, hogy profi táncban ilyen állandó jelleggel legyen jelen a szarkasztikus-parodikus humor, a provokáció – ugyanakkor a kedvesség és az átütő lendület.
Shimojima Reisa elmondása szerint ezt az előadást pont így nem csinálhatta volna meg Japánban – a szorosabb keretek és a merevebb hierarchia miatt. A Majom pelenkában c. alkotás számos díjat nyert.
Lim Set Byeol duója ismét áthangolta a teret. Óramű pontosságú, infinitezimálisan precíz, igazi profi alkotást láthattunk a fiatal koreográfustól és táncostársától, ami 2016-ban a legjobb koreográfusnak járó díjat nyerte el a 21. Masdanza-n. „Ők cicababák. De olyan mélyek, olyan transzformációra képes az a két ember s olyan energiákat mozgatnak meg, ami a butoh alapja. Nem butoht csinálnak, de mégis ugyanazok mentén az elvek mentén dolgoznak.” – mondja Batarita, aki a MasDanza táncversenyen, a Kanári-szigeteken zsűrizte és fedezte fel a produkciót. Ott a duó egyik tagjaként is szereplő koreográfus mellett másik táncos volt, de a cserével a produkció mit sem vesztett erejéből – meséli Batarita, s ezt a koreográfia szerkesztettségének, valamint az előadók hozzáállásának tulajdonítja. Lim Set Byeol számos nívós díjat nyert már el. Annyi még a laikus számára is érezhető, hogy a távol-keleti munkamódszerre jellemző
végtelen kitartással és munkaszorgalommal készült ez az előadás.
Az előadók minden mozdulatban száz százalékosan benne vannak – sőt: a mozdulattá lesznek. A mozdulataikban pedig találkozik a tradíció, a posztmodern irodai világ, a kecsesség és odafigyelés és a mechanikus géplélek.
Ha meg kell halni egy mozdulatért, hát meghalnak.
A két táncos közötti figyelem töretlen, vastagon tapintható, mint ahogy láthatóvá válik a teljes odaadás, az alázat, az egótlanság és az, hogy ezek a művészek teljesen átadják magukat s megszűnnek, feloldódnak abban, amit létrehoznak. A feltétlen alázat pedig érezhetően, láthatóan felmagasztosít.
Fotók: Pettendi Szabó Péter.