1. rész
Eleinte valami kedves címet kerestem ennek a témának, mert úgy sejtettem, hogy egyáltalán nem lesz könnyű minderről normálisan beszélni, anélkül, hogy megbántanék valakit önérzetében, amelyből ezen a tájon oly sokat mértek ki mindenkire, hogyha annyi szorgalmunk lenne, mint amennyi önérzetünk, akkor a svájciak járnának hozzánk vendégmunkára, s nem mi álmodoznánk a boldog függetlenségről és békés egymás mellett élésről, melyet a soknyelvű kis hegyi ország megteremtett magának. Úgyhogy inkább azt a címet választottam, hogy Hamvas és a túrázás, mert hiszen maga számol be arról, hogy mennyire szeretett kirándulni, hányszor kalandozott a Dunántúlon, a Bakonyban, a Kőhegyen, nem csak az adriai tenger környékén. Arról, hogy Hamvas merre járt és miért a tengeren másutt beszéltem, most sokkal inkább magyarországi kalandjairól lesz szó, s arról, hogy ezekből a kirándulásokból mi minden fakadt.
A későbbi recepció nem látja vagy nem akarja látni az összefüggéseket Hamvas Béla magyarság-kritikája, vagy másképpen – Darabos Pál kifejezésével élve – mondva „magyarság-tudománya” és „kirándulásai” között, pedig ha az ember kicsit távolabbról néz rá az életműre, és esetleg még másokat – kortársakat – is hozzánéz ehhez a távlathoz, akkor néhány igen-igen feltűnő dologra leszünk figyelmesek. Először is, hogy mindaz, amit
Hamvas Magyarország földrajzi, tájegységi, területi sajátosságai kapcsán mond a korban, amikor ezt mondja nem egyedi, de ezt ő sem állítja.
Másrészt, hogy
Hamvas különösen ezekben az írásaiban nagyon sokat merít másoktól,
nem csak eszméket, filozófiát, hanem mást is, részleteket és ötleteket, sokszor jelöletlenül, ami egyébként jellemző, de ezt egyrészt betudhatjuk az esszé, mint műfaj sajátosságának, másrészt pedig érdekességként megfigyelhetjük, hogy Hamvas, aki úgy szereti hangsúlyozni az olvasott szerzőket, csomó mindenkiről megfeledkezik, vagy éppen nem tartja olyan fontosnak, ha éppen nem annyira szimpatikus neki, vagy talán leleplezné „eredetiségét”. Hamvas Béla különösen ezekben az írásaiban, majd látni fogjuk, hogyan válik kedves útleíróból messzemenő következtetéseket levonó, néha túlzó és gyakran sznob szerzővé. És
sehol sem annyira szigorú Hamvas, mint éppen a magyar tájról és emberről szóló írásaiban, különösen pedig Az öt géniuszban.
Ez a szigorúság csak részben magyarázható azzal, hogy a magyar közeg „elbánt” vele, ahogy annyi értékes emberrel, s csak részben magyarázható azzal, amit ő maga is felró saját magának az Interview című írásában, s amit úgy nevez meg, hogy ez nem más, mint ressentiment.
„Mivel indokolja bőszültségét mindenki és minden ellen, akinek és aminek sikere volt és van?” – kérdi saját magától Hamvas, amire így válaszol:
Ennek a ressentiment-nak sokat köszönhetek. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy e düh nélkül semmire sem mentem volna. Még saját lényem megértésében sem. Hosszú ideig úgy volt, hogy életem a bosszúra épül. Nem tudom, sikerült-e végképp felszámolnom. (…)
Mi az a ressentiment? A neheztelés, alulmaradottság érzése, titkos harag, irigység a szótár szerint, de Hamvas szerint nála ennél is többről és rosszabbról volt szó:
„Ressentiment csak úgy tartható fenn, ha az a hit, hogy az embernek igaza van, meggyőződéssé vált, ezenfelül a mélyben a rejtett axióma megszilárdult: igaz ember vagyok. A hazugság nem abban van, amit mondok, hanem abban, hogy a magam számára annak kimondására az igazság jogát hazudom.”
Mindenki és mindennel mással szembeni szigorát nem támasztja alá, hogy önmagával szemben volt a legszigorúbb, de legalább emberivé és így elviselhetőbbé teszi. Még csak az sem segít, hogy igaza volt, mert mit ér az igazság, ha azt senki meg nem érti, el nem fogadja, fel nem nő hozzá, hiszen sokkal kényelmesebb a hazugságok langyos pocsolyájában élni, mint az igazság által átvilágított lét súlya alatt. Persze, hogy melyikben érdemes, vagyis, hogy melyikben van egyáltalán valódi és átélt élet az nem kérdés.
Amikor Hamvas Béla azt írja Az öt géniuszban, amit ír, ahogyan leszámol minden ködképpel és délibábbal, amit a sovinizmus és nacionalizmus a magyarságra testált az elmúlt századokban, akkor nem helyeselni kell, amikor nézeteinknek tetszőt ír, s nem elutasítani, amikor szemléletünkkel szögesen ellentétest, hanem megpróbálni elfogadni és megérteni, hogy ő miért is mondja mindezt.
Nincs fájóbb számomra, mint amikor a magyar nemesség és a cigányzene kapcsolatát írja, de végigpillantva báró őseim hanyatlásán és azt követő züllésükön igazat kellett neki adnom. Nincs szívemnek kedvesebb, mint amikor a Délnyugati géniuszról ír, őseim szűkebb honáról, s felismerni vélem magamban azt is, amikor a Nyugatról ír, arról ahol felnőttem, sőt, az Alföldet is, ahol hét évet éltem és ahonnan feleséget választottam, és az Északot, amerre most tekintek. De
az igazság az, hogy Hamvas öt géniusza általánosítás, befejezetlen és kidolgozatlan elmélet, mégis olyasmire mutat rá, ami messze túl van hibáin.
De mielőtt Az öt géniuszról, A bor filozófiája után hazánkban talán az egyik legolvasottabb, legismertebb és legnagyobb hatást gyakorló művéről beszélnék, érdemes megvizsgálni, hogyan is jutott el a Kárpát-medence földrajzának, tájainak, embereinek tanulmányozásától, ahhoz a „nemzetkarakterológiáig”, aminek inkább csak az alapjait tette le, semmint végigvitte volna. Mégis leírt néhány olyan konklúziót a magyarság tanulmányozása és géniuszainak feltárása során, amin több, mint érdemes lenne elgondolkoznunk, különösen napjainkban, mint például, hogy
„Ami itt (értsd: Magyarországon) történik, az az emberi szolidaritás megsértése, vagyis szeretetlenség, ami a legvégzetesebb őrület, mert ebbe nemcsak az pusztul bele, aki ellen irányul, hanem annál biztosabban az, aki táplálja, hiszen az emberi kapcsolatok megszakítása ez és ebbe mindenkinek tönkre kell mennie.”
2. rész
Hamvasról az a közhely él, hogy nem publikálhatott, nem szerepelhetett, félre tolták, s a közönségtől-olvasóitól távol élt. Mindez csak részben igaz és csak életének második felére, de akkor is voltak olvasói – nem is kevés -, ő maga viccelődik egy-egy levelében vele, hogy lehet így többen olvasták egy-egy művét, mintha megjelent volna. Lehet egyébként, hogy igaza volt, sőt „a tiltott gyümölcs édességéről” és annak megtévesztő vonzerejéről még Kemény Katalin is beszél. Konkrétan arról, hogy Hamvas Bélát sokan nem azért olvasták-olvassák, amit mondott, hanem azért, mert nem mondhatta. Ez a kuruc-romantika, amiről
Pozsony, ahol Hamvas felnőtt és iskolába járt éppen Hamvas beszél és éppen Az öt géniuszban, így:
„A magyar Felvidék jellegzetes történeti megnyilatkozása a kuruc háború volt, ez a különös, csaknem szektariánus mozgalom, amelyben egyéni hőstettek és melankolikus bujdosás legendává szövődtek és amelyben alig volt realitás. Nem szabadság-harc, nem forradalom, nem lázadás, nem felkelés, a kuruc háborúnak tulajdonképpen nem volt határozott célja. A kuruc primitív individualista és a melankolikus fantaszta és anarchikus vidéki. Maga sem tudja miért, csak úgy felkelt és bánatában csapatokba verődve harcolt. (…) A magyar történetben a kuruc háború az egyetlen mozgalom, amely mély költészetet és zenét teremtett. Mintha a magyarságnak ez lett volna a szent háborúja. A nép számára volt ebben az erőfeszítésben valami mélyen nagyszerű így is, hogy legyőzetéssel végződött, de nem vereséggel. Abban, amit a kurucság jelent, az egész magyarság osztatlanul részt vesz, éspedig fenntartás nélkül. Sem a török háborúkban, sem a végvári harcokban, sem a szabadságharcban az, ami a kuruc háborúban élt, nem nyilatkozott meg, a kezdettől fogva reménytelen harc a hatalom hallatlan túlerejével szemben, nem a diadalért, de konok és mélabús és makacsul ismétlődő nemzeti sors, hogy itt vidáman csak az élhet, aki az idegen elnyomókkal szövetkezik népe ellen, de a dicsőség mégis a bujdosóé.”
A magyar Felvidék jellegzetes egyénisége, konkrétan Eperjes szülöttje, Pozsony neveltje pedig éppen Hamvas Béla, a maga kurucos ressentimentjével, amivel a legtöbb magyar szimpátiáját azonnal elnyeri, másoknak pedig az agyára megy.
Hangsúlyozzuk mégegyszer, hogy mindez Hamvasnál nem előzmény nélküli, s aki azt hinné, hogy Prohászka Vándor és bujdosó könyve, vagy mindazon szerzők, akiket megjelöl Az öt géniusz vége felé volt csak és csupán: az téved. Az előzményt sokkal korábban kell keresnünk és mindenekelőtt le kell számolnunk éppen ezzel a kurucos Hamvas-képpel. Hamvas ugyanis kamaszkorától kezdve írt, publikált, sikereket ért el, mint szerző, s ez sem volt minden előzmény nélkül. Ha csak egy pillantást vetünk Hamvas családjára, láthatjuk, hogy apja Hamvas József is rengeteget írt, s az első világháború végéig nagyon is komolyan vette az irodalmi életet, s csak öregkorában kezdett könnyed vadnyugati történeteket írni. Hamvas apjának – aki evangélikus lelkész és irodalomtanár volt – egyébként van három kis füzetnyi „Egyetemes irodalomtörténete”, amely a Tudományos Zsebkönyvtár sorozatában jelent meg 1917 és 1928 között, s amit átlapozva könnyen az az érzésünk lehet, hogy fia igen sokat merített apja személéletéből, világirodalmi kánonjából, amikor jóval később például az Ősök nagy csarnokát állította össze. De ez természetes és könnyen belátható, azt azonban már kevesen tudják, hogy
a Hamvas családot eredetileg nem Hamvasnak, hanem Aschendorfnak hívták, nem felvidéki család volt, hanem győri, s Hamvas nagyapja a híres győri kékfestő Aschendorf Frigyes volt.
Én magam is jól ismerek győri kékfestők leszármazottjait, s kevés annyira „nyugati”, annyira a szó jó értelmében vett polgárosult és az evangéliumot élő emberrel találkoztam, mint éppen velük. Hogy Hamvas Béla családja eredetileg győri volt, s Hamvas leginkább ehhez a „Nyugati géniuszhoz” húzott az az öt géniuszból könnyen kiolvasható, de máshonnan is. Ami érdekesebb, mint már jeleztem, hogy mindez sokkal-sokkal korábban kezdődött.
3. rész
Részlet a Három nap Dunántúl c. írásból, ez volt Hamvas Béla első nyomtatásban megjelent írása a pápai Szövétnek folyóiratban 1913-ban. Külön köszönet a pápai Jókai Mór Városi könyvtárnak, hogy digitalizálták számunkra az oldalakat.
Tizenhat éves volt Hamvas Béla, amikor első írása nyomtatásban megjelent. Ez az első írás rögtön egy háromrészes útleírás volt, aminek az volt a címe, hogy Három nap Dunántúl, amellyel pályadíjat nyert a Magyar Túrista Egylet diákpályázatán, s amely konkrétan a pápai Szövétnek című ifjúsági lapban jelent meg 1913 és 1914 során. Az az érdekes, hogy már ebben a korai szövegében az érzékeny olvasó felfedezheti a későbbi jellegzetes „Hamvas-hangot”, a maga sarkos megállapításával, sajátos humorával, néha nagyívű vonalvezetésével, amelyből hirtelen vált személyessé, egy-egy kicsinységre ráközelítve.
Ha javasolhatnám iskoláknak, hogy hogyan tanítsák Hamvas Béla életét és művét, akkor mindenekelőtt megtiltanám, hogy kötelezővé tegyék, pláne érettségi tétellé, s végképp tilos „számonkérni” bármit is mindabból, amit mondott.
Hamvas életét és művét – ahogy a többi valóban értékes magyar íróét is – nem megtanulni kell, hanem megszeretni és megérteni, látásmódjukat és tudásukat, amennyire csak lehet beolvasztani saját látásunkba és tudásunkba, természetesen nem kritikátlanul, hanem nagyon is felkészülten, átvilágítva és átélve.
Szóval,
ha tehetnék javaslatot arra, hogy hogyan tanítsák Hamvast, akkor én azt mondanám, hogy három kirándulás során.
Az első kirándulás ugyanaz lenne, ami a Három nap a Dunántúlonban Hamvas első és korai, tizenhat évesen írott útleírásában van megrajzolva. Tizenhat éveseknek javasolnám osztálykirándulás gyanánt. Pozsonyból Parndorfon át kellene utazni Kismartonba, majd Kismartonból Nagymartonba, onnan fel Fraknó várába, majd vissza Sopronba. Sopronból vonattal Győrbe és onnan ki Csanakra és vissza a városba.
Ez volt Hamvas első nagy útja.
Ez csak az útvonal, de közben érdemes lenne elővenni ezt a három szöveget, és beszélgetni arról, hogy milyen volt Magyarország közvetlenül az első világháború előtt, mit látott Hamvas a Fertő-tó körül, milyennek látta Kismarton polgáriasult városkáját, milyennek Nagymarton zsidó közösségét – akár igaza volt, akár nem -, hogy hová tűntek ezek a zsidók, hogy milyennek látta Fraknó várát, milyennek az akkori Sopront – a későbbi Hűség Városát, milyennek Győrt. Mindezen keresztül már lehet beszélni az első és a második világháborúról, Trianonról, de főleg a Dunántúl északnyugati részéről, hazánk leginkább polgáriasult, legnyugatosabb részéről, s így az öt géniusz kapcsolódó fejezeteiről is. Nem kell az egészet egy tizenhat éves fejére borítani, amikor felnőttek sem tudják megemészteni, de azért érdemes elmondani, hogy száz évvel ezelőtt, egy tizenhat éves így látta ezt a tájat és az itteni embereket, így lehetett utazni és ilyen volt Magyarország.
A második kirándulást már közvetlenül érettségi előtt vagy után tenném gyerekekkel, sőt, még inkább ez lenne az érettségi; és az egész vizsgaélményt, stresszt és drukkot feláldoznám és kidobnám az ablakon azért cserébe, ha ezt becsülettel végigcsinálják és őszintén elmélyülnek benne. Azt mondanám nekik, hogy választhattok, vagy a hagyományos érettségi vagy egy túra a Bakonyban Hamvas Béla lábnyomán. Természetesen sokan a túrát választanák, de ekkor felhívnám a figyelmüket, hogy ehhez is kell olvasni, igaz csak egyetlen esszét, Hamvas Béla egyik legszebb esszéjét a Bakonyt, s a túra fárasztó, kimerítő lesz. Nem bulizni megyünk, végképp nem szórakozni, hanem
felkészülni az “érettségre”, belépni a gyönyörű ébredésbe.
Így talán csak néhány elszánt diák maradna, pláne, ha ismertetnénk velük az útvonalat. Hamvas Bakony esszéjének második útvonala Várpalotáról indul, a Bátorkőre megy elsőre fel, onnan a Márkus szekrénye felé vesszük az irányt, majd be Tés falujába. Itt a legkönnyebb eltévedni, ugyanis van kocsma. Innen megyünk a Római fürdő felé, ami neve ellenére a Gaja patak sziklás és gyönyörű öble, innen érkezünk meg Bakonynánára. Itt lehetne talán éjszakázni, majd pedig felmenni a következő napokban az esszében említett Kőrishegyre és a Kabhegyre, amelyek azért jóval odébb vannak, éppen ezért írja Hamvas, hogy a második kirándulását a Bakonyban 1937-ben tette egy teljes hét alatt.
A harmadik kirándulást az érettségi után, mintegy búcsúajándékként javasolnám, s ez mindenképpen Szentendre lenne, innen fel a Bubánba, majd onnan a Kőhegyre. Ez lassabb, kevésbé embert próbáló, mint a Bakony, de itt már sokkal több mindenről is lehetne és kellene beszélni, például Vajda Lajosról és Kemény Katalinról, érdemes lenne meglátogatni Hamvas és Kemény sírját, s így beszélnénk Hamvas életéről, műveiről, haláláról, a Bubánba érve magányáról és a Karneválról, s fent a Kőhegyen a Scientia sacráról és a távlatról, amit Hamvas élete és műve jelent. Talán így tanítanám Hamvast, hát nem csoda, hogy nem hívnak sehová sem tanítani.
4. rész
Az öt géniusz egyébként eredetileg előadás volt 1939 környékén, amit Hamvas átdolgozott és amit Pál Antal saját neve alatt akart kiadni, magyarul ellopni. Darabos Pál nagymonográfiájában közvetlen előzményként Magyarország kulturális szférái című tanulmányt jelöli, és úgy gondolja, hogy Hamvas ezzel a „magyarságismeret” és a „magyarságtudomány” megalapozója volt. Bár Darabos Pál könyvében az egyik legteljesebb adatközlő, ami megjelenéseket, évszámokat, címeket és neveket jelenti, s éppen ezért minden tiszteletet megérdemel, de sajnos kevés fájdalmasan szárazabb írás szól Hamvasról, mint éppen az övé, s kevésben van annyi meg nem értés, mint éppen az övében. Hamvas öt géniuszának előzménye sokkal inkább a Bakony és a kamaszkori Három nap a Dunántúl, mint más. Ráadásul Hamvas nem csak azokból a könyvekből merített műveihez, amiről írt recenziót, mint például Prohászka Lajoséból, és amiket említ, hanem azokból is, amikor egy árva szó sem esik. Pedig eshetne.
Kezdjük onnan, hogy hogyan él tovább az 1913-as, tizenhat éves Hamvas Béla képzete az előbb 1940 környékén előadott majd, leírott, később 1960-ban véglegesített Az öt géniuszban, vagyis az idős Hamvasban.
Azt írja Fraknó váráról a Három nap a Dunántúlonban, hogy:
„Így közeledünk Fraknó várához, mely büszkén állt a hegyen, mint valami uralkodó. A régi idők küzdelmei elmúltak. Nem küzdenek már benne a magyar vitézek az osztrák támadók ellen, sem idők fordultával osztrák várőrség a támadó magyar és török ellen. (…) Az ódon kapu is látott más időket. (…) és elindultunk a vár belső részének megtekintésére. Rideg, boltozatos szobák egész sora következett. Csupa régi fegyver. (…) Egy töröktől elvett sátor, egy-egy régi, véres, rongyos zászló hoz változatosságot a családi arcképek egyhangúságába. (…) Az Esterházy családnak a Habsburgokhoz való ragaszkodását mutatja az a sok festmény, melyen kicsiny és nagy főhercegek, különböző alkalmak emlékére idekerültek a fraknói vár szobáiba. A sok száz kép között művészi értékű alig van.”
Majd Az öt géniuszban ugyanezt így viszi tovább:
„A nyugati tájon a civilizáció nem sajátföldi, csupán kisugárzás, ezért csupán kultiváltság. Itt épült Fraknó, Délnyugaton Somló, északon Árva, Erdélyben Vajdahunyad. Fraknót eredetileg uralomra és védelemre építették, de eredeti értelmét elvesztette és túlnőtt rajta. Már nincs értelme harcolni ott, ahol a sors eszménye nem a győzelem, hanem a rend. Fraknó előkelő lett és nyugodt, a civilizáció vonásait vette fel, meglágyult és barátságos lett. Már nem fenyeget, hanem hív.”
Ó, de, ha csak ennyi lenne mindaz, amit magával visz évtizedeken keresztül Hamvas egyik írásából a másikba. Mindazt, amit a győriekről gondol, ami a Nyugati géniuszról való leírásának gerince, már ott van a Három nap a Dunántúlban, mert mikor 1913-ba nagyszülei, apja városába érkezik, így ír a Győrről és a győriekről:
„Ez már nem fejlődik olyan lassan, mint Sopron. Lakossága is vállalkozóbb szellemű. A dunántúli ember különben is a legélénkebb magyar. Ezek között is talán a győriben van a legtöbb temperamentum. Sőt a gasscogne-i nagyzolás se hiányzik belőle és minél merészebb valamely terv, annál jobban tetszik neki.
Csináltak is egypár hatalmas dolgot. Ezek között talán a legnagyobb, hogy a Rábca folyót kirekesztették régi medréből és vagy három kilométerrel feljebb eresztették a Dunába.
Mikor az üres medret néztük (1913-ban tehát még megvolt! – megj. wst), odavetődött egy élénk szemű idősebb úr és nagy lelkesedéssel kezdte magyarázni, hogyan vitték el innen egy darabban a hidat (1908 augusztus 20-án. – megj. wst), éppen úgy, mint ahogyan Amerikában szokták. Ennél a pontnál fölragyogott a szeme. Mert ilyesmikért lelkesedik a győri ember, amit másutt nem tudnak megcsinálni. Legfeljebb Amerikában.”
Mintha nem is egy tizenhat éves fiú írását olvasnánk, hanem a későbbi nagyszerű író öt géniuszát. Azért később már kritikával is él a Nyugat géniuszával szemben, olyannal, amit minden Dunántúlinak érdemes megfontolnia:
„A kérdés hogy van-e itt még nyugaton nép, vagy csak egyfajta szociális életszövevény. (…) Kultiváltnak lenni annyi, mint az elemi világgal a kapcsolatot elveszteni. Semmi sem jellegzetesebb, mint a sötétség elvesztése, vagyis a kivilágított éjszaka. Sok ember meghal anélkül, hogy egyszer is látta volna a csillagos eget. A virág a botanikus dolga, az ég a csillagászé. Nincsenek istenek, csak tények, nincs mítosz, csak tudomány, nincs mágia, csak technika, nincs teremtés, csak munka.”
És mindez igen-igen komoly kritika, s még egy büszke győrinek is érdemes elgondolkodnia rajta.
5. rész
Hamvas akkor a legszórakoztatóbb, amikor egyetlen írásán belül akár tízszer is önmagának mond ellent, és ezt olyan eleganciával teszi, hogy jóérzésű ember meg nem haragudhat.
Ha van valami, ami a Hamvas Béla által írt Az öt géniusz Nyugati géniuszával szembe állítható és cáfolható vele az egész hipotézis, akkor az a Hamvas Béla által írt Bakony.
Az hogy a kettő cáfolja egymást nem jelenti azt, hogy a bennük foglaltak még nem igazak és nem megfontolandók. Éppen csak annyit mutat, hogy ha messzebbről nézzük a dolgokat kénytelenek vagyunk nagyobb távlatban látni, s a részletek felett átszaladni.
A Bakony a legszebb és a legmagyarabb (Ha ilyet egyáltalán le lehet írni. De le.) esszék egyike, amelyikben végre beszél valaki az erdei magyarról, aki eltűnt közülünk az elmúlt századok során, s akinek kifejezőjét Kinizsi Pálban látja Hamvas. Szerintem tévesen. Az egész esszé egyébként ha csak ennyit tett volna, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy volt valaha egy a többi féle-fajta magyartól, a Dunántúlitól, az Alfölditől, az Erdélyitől egy élesen megkülönböztethető, a bakonyi, az erdei magyar, akkor már nagyszerű lenne, de az igazság az, hogy ebben az esszében sokkal többről van szó. Nem csak a Bakonyt írja le, mégis ez az átvezető szöveg, amely a földrajz és nemzetkarakterológia között található. Huncutságával és hibáival együtt. A Bakony legfőbb huncutsága, hogy nem beszél első számú forrásáról.
Sokáig tűnődtem, hogy Hamvas, aki ritkán ad meg ennyire pontosan dátumokat, rögtön az esszé elején leszögezi, hogy ő már bizony 1920 júniusában a Kabhegy tetején lóbálta a lábát és Rousseau Vallomásainak tizenegyedik fejezetét olvasta, talán éppen ezt a pár sort:
„Közeli halálomat várva egyetlen bánatom már csak az volt, hogy egyáltalán nincs olyan megbízható és művelt ember, akinél letétbe helyezhetném irataimat, hogy halálom után a kiválogatást elvégezze.”
Éppen, mint ahogy a modern turizmust megalapító Petrarca, amikor a hegycsúcsra felérve Szent Ágostont olvasott. Pedig Hamvas, ekkor még csak 23 éves volt, amikor pedig a Bakony esszé megjelent 1937-ben, éppen 40. Szóval sokat gondolkoztam, hogy mi ez a nem várt precízség, aztán később rájöttem. Második útját valamikor a megjelenés előtt tehette, s itt részletesen leírja az útvonalat is. Mint korábban írtam Várpalotáról indul és a Bátorkő és a Márkus szekrénye és a Római fürdő érintésével érkezik Bakonynánára.
„A városból az út karsztos völgyön át vezet a hegység mélyébe. S itt a vándor mindjárt tapasztalhatja a Bakony leglényegesebb vonását, a változatosságot. Ennek a tájnak van fantáziája. (…) És egyszerre vakmerő orom tűnik elő, rajta egy torony romja. Ez Bátorkő, állítólag a tizennegyedik században épült, később Mátyás király vadászkastélya lett. Királyi hely: nyugodtan, fölényesen és előkelően néz el a környező erdők fölött. (…)
Rövid idő múlva hegyre érek. A hegy neve: Márkus szekrénye. Mátyás király bolondjának egy története fűződik hozzá, azóta hívják így. Egyáltalán Mátyás király az egész Bakonyban jelen van. (…)
Ahogy a hegyről lefelé tartok és Tés falut igyekszem elérni, nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az egész Bakonynak van valami kétségbevonhatatlan és evidens Mátyás királyszerűsége. Hogy ez micsoda, közelebbről nem tudnám megmondani. (…).
Tést kellemetlen léghuzatával és szélmalmaival, amelyek már romokban hevernek, elhagyom. Mondják, hogy itt egész évben fúj a szél, és mindig északról. Lefelé megyek, fiatal erdőn át a völgybe. Azt a rétet akarom elérni, amely egyike céljaimnak. Ez lebegett a szemem előtt otthon, amikor elhatároztam, hogy eljövök. Az erdő kinyílik, és ott vagyok. Emlékszem rá, amikor először voltam ott. Lélegzetem elállt, mikor kiléptem a fák közül, s azonnal Böcklinnek az a képe jutott az eszembe, amelynek címe: Gefilde der Seligen – Az üdvözültek ligete. (…) A Boldogok ligetéből nincs félóra az a hely, amelyet Római fürdőnek hívnak. Állítólag a rómaiaknak tényleg volt itt fürdőjük. (…) Aztán egy hosszú és szűk völgyön át halad az út, mintegy másfél óra, s az ember Bakonynánára érkezik.”
Nyugodtak lehetünk a nem idézett részek a legszebbek. Igen ám, csakhogy
ha felcsapjuk Dornyay Béla 1927-ben, tehát tíz évvel a Bakony esszé megjelenése előtt megjelent szintén Bakony című részletes útirajzát a 107-től a 111-edik oldalig, akkor ott részletesen megtaláljuk ugyanezt az útleírást, igaz több információval, de kevésbé szépen megírva.
Dornyay Béla könyvéből biztos, hogy merített Hamvas, konkrétan az általa javasolt útvonalon halad, és van egy olyan gyanúm, hogy esszéje elején azért hangsúlyozza, hogy ő már 1920 nyarán a Bakonyt járta, hogy nehogy azt higgyük, hogy Dornyayt utánozza. Nem is utánozza, mert Dornyay értékes adatközlő, míg Hamvas nagyszerű író, azzal együtt, hogy néha, mint például ebben az esetben is, elfelejti megjelölni, hogy éppen kitől, mit és mennyit merít.
A legtöbbet szerintem egyébként nem is megjelölt Prohászkától és a jelöletlen Dornyaytól merítette Az öt géniuszhoz, hanem az 1943-ban megjelent Szerelmes földrajzból, melyet Szabó Zoltán írt, s amely sokkal érzelgősebb, gyöngédebb, mint Hamvas öt géniusza, még akkor is, ha az öt géniusz ötlete előbb megvolt, szinte biztos vagyok benne, hogy inspirálhatták egymást. Nem beszélve a külföldi hatásokról, akiket Szabó is és Hamvas is megnevez könyvükben. De könnyen lehet, hogy tévedek és nem is ismerték egymást, csak párhuzamosan foglalkoztak ugyanúgy nép és föld viszonyával. De azért szerintem, ha valaki Az öt géniuszt olvassa, érdemes a Szerelmes földrajzot is hozzá vennie. Még akkor is, ha mindkettőnek más a tétje, még akkor is, ha maga Hamvas mondja, hogy:
„A kiindulás az ember és a föld a viszonya volt. A téma klasszikus, ami azt jelzi, hogy örökké visszatér, kimeríthetetlen, minden gondolatot elbír és maradéktalanul nem oldható meg.”
6. rész
Az öt géniusznak a tétje sokkal nagyobb, mint valamiféle általánosított jellemrajzot készíteni a magyarság ötféle főbb megnyilvánulásához, s felsorolni, hogy ilyen a Dunántúli, a Nyugati, az Északi, az Alföldi, s az Erdélyi. Egyébként én egyetlen komolyan vehető írást, amely megpróbálta saját értelmezési horizontjába hozni Az öt géniuszt egyedül Tőzsér Árpádtól olvastam, aki még 1997-ben ezt írja:
„…egész dolgozatom is csak jelezni akart bizonyos lehetőségeket Hamvas Béla géniusz-elméletének a mai felhasználását illetően. Jelezni akarta, hogy Az öt géniusz című esszé nem göcsörtös törzsű, keserű levelű óriás fa, amely „tündöklő szépséggel magasodik a táj fölé – és nem jó semmire” (Dúl Antal írja ezt a mű 1989-es, szombathelyi kiadásának utószavában), hanem nagyon is mai tanulságokat kínáló mű (…)”
Az esszét, ahogy én láttam, vagy kritikátlanul elfogadták és mint a tévéújságok horoszkópját alkalmazták, vagy elutasították teljesen. Pedig ez az írás valóban a nemzeti önismeret egyik sarokköve lehetne, minden kritikájával és túlzásával együtt. Hiszen Hamvas is írja, hogy szerinte
valamely néphez tartozás már torzulás az alap emberihez képest, amely nem magyar vagy angol, nem indiai vagy ausztrál, hanem univerzális és örök.
Éppen ezért nehéz őt nacionalista írónak beállítani, holott A Dobogókőn című cikkében, ami 1924 július 9-én jelent meg a Budapesti Hírlapban, széttekintve a hegycsúcsról az első világháborús élményeire lát vissza, és a Tátrára, az elvesztett Felvidékre. Igen, Hamvas sosem fogadta el Tiranont, de világosan látta, hogy mindabból a korrupcióból, ami áthatotta hazánkat egyenesen következett a teljes és folyamatos vereség.
Ha írásaiban, s különösen Az öt géniuszban ostorozza a magyarságot, márpedig ostorozza, akkor azt nem azért teszi, mert nem szereti a hazáját, hanem azért mert sokkal többre sarkallja, mint amiben akkor és most is tespedett és tesped.
A szellem ébredésére.
Amikor Hamvas leírja Kelet és Nyugat közötti helyzetünk, akkor azt komolyan kell vennünk:
„A Kelet-Nyugat-antagonizmust a közéletben ügyeskedők kihasználták, a nép adott ténynek tekintette, de senki sem akadt, aki annak alaptalanságáról akár csak egy szót is ejtett volna.
A feszültség egyik oldala a kritikátlan Nyugat-gyűlölet, a másik a még kritikátlanabb Kelet-romantika, a turanizmus és hasonló nacionalista tévképzetek, amely az ellentétet kiélesítette és ismét csak a közélet huncutjainak érvényesülését segítette elő. Mert arra senki sem gondolt, ugyanakkor, amikor a magyarság a Nyugathoz nem alkalmazkodott, Kelettől is teljesen elszakadt.
Kelet-Nyugat-ellentét csak egyetlen úton számolható fel. Ez az út, hogy az ember a magyarság ötrétűségének tudatára ébred, az alföldi és a nyugati közé beiktatja a délnyugatit és az erdélyit, vagyis olyan geniális erőt, amely a feszültséget feloldja. Minden magyar szellemi ember, főképpen költő, az antagonizmus így hidalta át.”
Hogy vajon igaza van-e Darabos Pálnak abban, hogy „Az öt géniusz megírásával Hamvas a magyarság sorsértelmezésének kérdését a maga részéről végérvényesen lezárta.” – azt nehéz lenne megmondanom. Hamvas maga írja egyik levelében, hogy műve
„nem irányul semmi ellen, ami ma aktív történeti és realitás, hanem túlmegy rajta éspedig az örök normális humánum jegyében”.
Darabos Az öt géniusz esszét az 1941-es Magyarország kulturális szférái tanulmányból vezeti le, s – mint oly sokan – a Magyar Hüperiónnal kapcsolja össze, nem véletlenül jelent meg egy kötetben jóval később. Szerintem ez tévedés. A Magyar Hüperión sokkal inkább tartozik Hamvas filozófiai, egzisztencialista írásai közé, s inkább nyújt hozzá fogódzót Thiel Katalin Maszkjáték – Hamvas Béla Kierkegaard és Nietzsche tükrében című könyve, mint bármi más. Sokan szeretik azt mondani, hogy ez a magyar sorstudomány, s hasonlók megalapítója, de szerintem Hamvas semmi újat nem talált ki, egyszerűen csak összerakta azt, amit megtapasztalt és olvasott, éppen csak nagyon-nagyon jól. Az, hogy mekkora bátorság a magyaroknak tükröt tartani ő is pontosan tudta, s ezért is volt bölcsebb – már akkor is – nagyobb távlatokban gondolkozni.
Végül hadd tegyek egy személyes és nagyon szerény észrevételt Hamvas öt géniuszához. Már amikor tíz éve olvastam először, akkor is hiányosnak éreztem, de most, hogy sokadszorra olvastam újra, megint csak az a benyomásom volt, hogy az írás elnagyolt, s bár helyes, hogy a részletekben nem veszik el, s csodálatos, amire a végén kifuttatja, mégis saját tapasztalataim azt mutatják, hogy az öt nagy géniusz mellé kapásból tíz kicsit fel tudnék venni.
7. rész
Legfájóbb hiánya Buda és Pest elkenése és az Északi és az Alföldi nagy géniuszok közé való beszorítása. Talán azt elismeri, hogy Budára még felsugárzik a Nyugatból valami, de szerintem Buda és Pest két teljesen egyedi, külön mikro-géniusszá vált, amelyek folyamatos kölcsönhatásban vannak egymással. Ezt csak az értheti, aki rendszeresen jár Budán is és Pesten is.
Soha különösebb fővárost nem láttam, amely ilyen kettő az egyben, úgy hogy mégse és soha sincs igazán egyben.
És éppen ilyen a budai és a pesti ember is, igazából csak egymáshoz v
