Világszínvonalú kortárs táncművészetet hoz Magyarországra a Távol-Keletről. Ezeket az előadásokat a magyar közönségnek egyébként esélye sem lenne látni. A fesztivál kapcsán beszélgettünk kötődésről, hierarchiáról, az egóról és egy bizonyos nagyhatású botrányról.
Szabó Kisanna: Rita, honnan jött ez a hihetetlen erejű, ugyanakkor teljesen természetesen ható elköteleződés Japán, a Távol-kelet és a tánc iránt?
BATARITA: Ázsiai vonzódásom van, pici korom óta. Hat évesen az általános iskola néptánccsoportjában táncoltam. Modern iskolánkba egyszer csak egy japán csoport érkezett, akik megnézték a műsorunkat. Az előadás végén az öltönyös bácsik kis lapos papírkákat vettek elő, belefújtak és „kockalabda” lett belőlük, ráadásul nagyon szép mintával. Teljesen odáig voltam ettől az ajándéktól. Persze nem sokkal később valaki ellopta tőlem – nagyon elkeseredtem, de eldöntöttem, hogy elmegyek majd abba az országba ahol ilyen különleges dolgokat tudnak csinálni.
Szabó Kisanna: És aztán?
BATARITA: Nagyon sokáig semmi sem történt, csak annyi, hogy képeslapokat gyűjtöttem Japánról és más távoli tájakról, amik izgattak. Egyet mindig kitettem a szobámban lévő tükörre azzal a gondolattal, hogy legközelebb oda megyek el. Mára már minden vágyott helyre el is jutottam.
Egyébként anyukám arca ázsiai vonásokat hordoz. Talán innen is van ez a természetes vonzódás, hiszen egész gyerekkoromban egy ázsiai arccal néztem szembe. Mikor először elmentem Japánba, rögtön úgy éreztem, otthon vagyok. Japánban és Koreában is úgy tartják, hogy az ural-altáj nyelvcsaládból származik a magyar, a japán és a koreai is. A japánok odavannak a magyar kultúráért és sokan vélik, hogy vannak közös gyökerek. A magyar s a japán gyerekdalok – a legősibb dalai egy népnek – ritmusképlete is ugyanaz. Tehát
valamilyen ősi kapcsolódás van közöttünk, nem tudjuk pontosan, hogy mi, de nekem ez erős kötődést jelent.
Szabó Kisanna: Kötődsz az ázsiai munkamorálhoz, hozzáálláshoz is. Ezt útjaid során tanultad?
BATARITA: Nem, ez nálam mindig is így volt természetes. Itthon nagyon sokszor hiába vártam el a táncosaimtól, tanítványaimtól, hogy totálisan belemenjenek a dolgokba. Azzal a munkamódszerrel, kitartással és munkaszorgalommal, amivel én dolgozom, nem nagyon találkoztam Európában. Japánban, Koreában viszont ez a normális és ezen senki nem csodálkozik:
ott időben elkezdődnek a dolgok, ott mindenki belerakja magát 100%-osan.
Ha meg kell halni egy mozdulatért, akkor meghalnak egy mozdulatért, addig csináljuk, amíg tökéletes nem lesz. Ez a természetes.
Ezért számomra sokkal egyszerűbb japánokkal, koreaiakkal koprodukcióban együtt dolgozni, sokkal könnyebben találom meg velük a hangot, mint egy európaival.
Szabó Kisanna: Honnan jött a fesztivál ötlete?
BATARITA: Amikor megkaptam a Japán Alapítvány Uchida művészeti ösztöndíját – ezt az összes művészeti ágból évente egyetlen művész kapja meg –, a Kazuo Ohno stúdióban töltöttem pár hónapot. Yoshito Ohnoval– Kazuo Ohno fiával elhatároztuk, hogy duót alkotunk. Yoshito Ohno menedzsere ezt azonban kevésnek tartotta, azt akarta, hogy üssön nagyot. Szerette volna, ha csinálunk köré egy fesztivált és bemutatott pár embereknek, akikről azt gondolta, hogy szükségünk lesz ehhez. Ez volt az az igen erős hátszél, amit a fesztivál Japánból kapott.
Butoh fesztiválként indult a program, de hamar szűk lett ez a keret és 2011-ben és ’13-ban az Itt van Japán névre váltottunk.
Szabó Kisanna: Szűk lett a butoh kerete?
BATARITA: Igen, ez borzasztó jelenség, de sajnos nagyon sok felszínes butoh előadás készül. Magyarországon is láthatod ezt:
elmegy valaki egy egy hetes workshopra külföldre, hazajön, s butohworkshopot hirdet.
Az emberek meg nem tudják mi ez és elmennek rá. És sajnos nem csak tanítják a butoht, előadásokat is csinálnak egy-két hetes tapasztalattal. Bekenik magukat fehérre, felvesznek egy tangát, grimaszolnak, görcsben tartják a kezüket -, borzalmas. Ez nem csak itthon van, hanem Japánban is és általános jelenség világszerte is. Pontosan
az veszik így el belőle, ami az egész lényege.
Szabó Kisanna: Hiszen a butoh talán a legfilozofikusabb szabad tánc. Néha arra gondolok, hogy jobb csinálni, mint nézni, mert nagyon erős belső koncentráció kell hozzá, teljesen ki kell ürülni, átlényegülni, s ez nagy élmény.
BATARITA: Talán ez is az oka a fenti jelenségnek. A butoh nagyon erős személyiségfejlesztő hatású és olyan erős tapasztalás, hogy akik el vannak ájulva maguktól, a gyakorlás során átélt élményüktől azt hiszik, hogy amit csinálnak, az igaz és valami… És ez pont a rossz értelemben vett semmi: grimaszok, felszínesen feszült izmok, lassú mozgás… Ha megnézed Ko Murobushi előadásait, még videón keresztül is megérintenek. Nála tényleg megtörténik az átalakulás, ő maga eltűnik és állattá, sziklává, vagy éppen lélegzetvétellé lényegül.
Nagyon kevés ember képes arra, hogy valóban elveszítse önmagát és mindent befogadni, mindenné átalakulni képes test-csatornává váljon.
Szabó Kisanna: Ezért nyitottál tehát a tágabb kortárs szcéna felé.
BATARITA: Azokat az előadásokat keresem, ahol az előadók képesek átlényegülni, ahol a butoh filózófiája valósul meg, nem a külsőségei, még ha nem is butoh előadásról, előadókról van szó. 2015-től már túlsúlyban voltak a kortárs tánc előadások, de mind mélyen a butoh filozófiáját képviselték, tabukat döntöttek, határokat feszegettek. Ezért is választottam a BODY.RADICAL nevet a fesztiválnak, ami nagyon jól tükrözi a pengeélen táncoló, merészen új, kísérletező előadásokat a robbanó tehetségektől.
Szabó Kisanna: Hogyan választod ki, hogy milyen előadásokat hívsz meg?
BATARITA: Már öt éve, hogy nemzetközi koreográfusversenyeken zsűrizek. Évente több, mint 100 előadást látok, jelen vagyok a három legnagyobb ázsiai koreográfusversenyen, az európai Masdanzá-n és idén meghívtak Kínába is.
Szabó Kisanna: Kínába? Oda eddig nem jártál. Ez hogy lett?
BATARITA: Csináltam egy kis botrányt a Yokohama Dance Collection-on, ezért hívtak meg Kínába, hogy rakjak ott is rendet. (nevetünk). Ezen a rendezvényen van 1-es és 2-es versenyprogram, amit a japán és a nemzetközi előzsűri állít össze. A hierarchia nagyon kemény. Szerződésem szerint én az 1-es programból választhatom ki a győztest, aki az Érintéspont Művészeti Alapítvány általam alapított díját kapja, ami a verseny egyik legnívósabb díja.
Idén azzal álltam a helyi szakemberek elé, hogy a kettes programban van valaki, aki mindenkinél jobb és én őt választom. Erre beültettek egy szobába egyedül, hogy hatást gyakoroljanak rám – nem ment. Beültettek egy másik szobába, életrajzokat tettek elém, hogy lássam, hogy akit én akarok, még nem elég érett a díjra. Izzadtam, szenvedtem, de a véleményemet nem változtattam meg.
Mikor aztán az eredményhirdetésen elmondtam, hogy tudom, hogy nem helyénvaló amit teszek, de őt kell választanom, mert mindenkinél jobb, síri csend volt, pedig ilyenkor már tombolni szokott a közönség. A fesztiváligazgató pedig már rég nem szólt hozzám. Kihívtam a győztest, ő sírt, de egyébként még mindig síri csend. Aztán egyszer csak valaki elkezdett sikítozni a közönségből, s elindult a taps. Egyébként ő kapta most a fesztiválunk közönségdíját. Shimojima Reisa előadásáról itt olvashatsz a DRÓTon
Szabó Kisanna: Akkor visszaigazolta a közönség a döntésedet. De hogy alakult ezután a helyzet a japán zsűrivel? És hogy vezetett ez kínai meghíváshoz?
BATARITA: Nem csak a közönség igazolt vissza. Szerencsére a nemzetközi szakmából és a japán zsűriből is többen elmondták, hogy büszkék rám, hogy ezt meg mertem tenni, egyetértenek a döntésemmel, de ők ezt nem merték volna meglépni. Mr Fu, az egyik legnagyobb kínai szaktekintély a kortárs tánc területén, is odajött gratulálni. Ő hívott meg Kínába azzal a szándékkal, hogy szeretné, ha rendet tennék ott is. Nem hittem el, izgatottságukban mondanak az emberek minden félét, és a japán vezetőség továbbra sem beszélt velem.
Hazajöttem, gondoltam, jól elintéztem: Japánba se megyek többet és Mr Fu sem fog írni. De három hét múlva kaptam egy levelet a japán táncszakma összességétől, melyben kértek, hogy írjam be a naptárba a jövő februári versenyt, mert szükség lesz rám. Kicsivel később pedig megjött Mr Fu kollégájától a meghívás a HotPot-ra.
Szabó Kisanna: Az idei fesztiválnak mik voltak szerinted a legfőbb sikerei, érdekességei?
BATARITA: Nagyon jól összeálltak most a dolgok. Itt volt a 74 éves Nakajima Natsu, Tatsumi Hijikata, a butoh alapítójának első női táncosa, aki jelenleg a legidősebb előadó a műfajban. Óriási figyelemnek örvend, nagyon nagy szaktekintély, így szerencsés volt aki láthatta, hiszen ez volt az utolsó külföldön játszott előadása.
Voltak előképzettségtől függetlenül, mindenki számára nyitott workshopok, filozófiai előadások, beszélgetések. A filmvetítéseink egy része pedig viágpremier volt.
A világszínvonalat képviselő előadásaink sikeresek voltak a szép számban képviseltetett hazai szakma részéről is, aminek nagyon örültem.
Persze
számomra a legfontosabb, a legjobb érzés az, hogy a robbanó tehetségeknek, akikkel kapcsolatban vagyok, lehetőséget adhatok és megmutathatom őket itthon, a hazai közönségnek.
Szabó Kisanna: Kemény feladat egy ilyet létrehozni, megszervezni.
BATARITA: Nagyon. De van a kötődés, a hiányérzet, a meg-szeretném-mutatni. És tényleg azt gondolom, hogy közünk van egymáshoz és vissza kell építeni a hidat, ami leomlott.
Fotók: Pettendi Szabó Péter.
