(…) Az a történész, aki pályája nagy részét a népek kialakulásának és vándorlásának ezzel a korai periódusával töltötte, csak kételyekkel és megvetéssel nézheti a politikailag tudatos nacionalizmus és rasszizmus kifejlődését, különösen akkor, ha ezek az ideológiák önigazolásként kisajátítják és meghamisítják a történelmet. Ez az áltudományos történelemszemlélet egyfelől azt feltételezi, hogy Európa népei különálló, szilárd és objektív módon azonosítható társadalmi és kulturális egységek, melyeket nyelvek, szokások és nemzeti karakterek alapján lehet megkülönböztetni, ezek pedig egyértelműek és állandóak.
Továbbá, hogy ezek a népek feltehetően vagy a történelem előtti idők valamely hihetetlenül távoli pillanatában alakultak ki, vagy valamikor a középkorban ment végbe az etnogenezisük, ami aztán egyszer s mindenkorra be is fejeződött.
Ajánló
Másfelől az etnikai igények alapján nemcsak a politikai autonómia követelése merül fel – ami minden, az adott etnikai csoporthoz tartozó személyre kiterjed –, hanem az ahhoz való jog is, hogy az illető nép saját történelmi területét birtokolja. Ezt azonban általában kora középkori településekre vagy királyságokra hivatkozva határozzák meg, függetlenül attól, hogy jelenleg kik élnek azon a területen. Ez a kettős mérce teszi lehetővé, hogy a litvánok elnyomják a lengyeleket és az oroszokat, miközben követelik saját autonómiájukat, vagy hogy a szerbek „történelmi szerb” területként igényt tartsanak muszlimok lakta boszniai vidékekre és egyúttal a szerbek lakta horvátországi részekre. Az Ír Köztársasági Hadsereg számára ugyancsak ez teszi lehetővé, hogy Írország déli felén a többség uralmát, míg Észak-Írországban a kisebbség uralmát követelje. Ezekben az igényekben implicit módon jelen van az „első foglalás” pillanata, amikor a föld törvényes birtoklásának földrajzi határait végérvényesen kijelölték: a németeknél ez az I. század, a frankoknál az V., a horvátoknál a VI–VII., a magyaroknál a IX–X. század és így tovább. E körkörös érvelés szerint az „első foglalás” ideje után következő hasonló népmozgások, inváziók vagy politikai beolvasztások már mind törvénytelenek.
Ez sok esetben azt jelenti, hogy 1500 év történelmét egyszerűen kitörlik.
Ugyanilyen zavaró, hogy a nemzetközi közösség tekintélyes része, beleértve még olyan plurális társadalmakat is, mint az Egyesült Államok, alapfeltételként fogadja el azt, hogy az egyes népek objektív jelenségként léteznek, és létezésük már önmagában is felruházza őket az autonómiához való joggal. Más szavakkal, feltételezzük, hogy a politikai és a kulturális identitás valamiképpen egységet alkot, és joguk is van ahhoz, hogy egységet alkossanak.
Ha a litvánoknak és a horvátoknak van saját nyelvük, saját zenéjük és [nemzeti] viseletük, akkor a fentiek szerint joguk van saját parlamenthez és saját hadsereghez is. Igaz ugyan, hogy a nemzetközi közösségnek kísérletet kell tennie arra, hogy korlátok közé szorítsa az ősi etnikai ellenségeskedések elkerülhetetlen következményeit, például az etnikai háborúkat, de az alapelv, az etnikai önrendelkezés ősi joga nemigen kérdőjeleződik meg.
Sőt még ennél is tovább lehet menni: az ősi etnikai jogok és az örökölt vérbosszúk követelése kapóra jön azoknak, akik Amerikában és Nyugat-Európában az elkülönülést hirdetik. Ha ugyanis bizonyos népek „mindig” gyűlölték egymást, ha az identitásaik és az ellentéteik rögzültek és megváltoztathatatlanok, akkor a háborúk megfékezése érdekében reménytelen beavatkozni. Ám azzal, hogy a világ többi része viszolyogva ugyan, de elfogadja az etnikai nacionalizmus retorikáját, egyúttal az etnikailag „tiszta” népek létrehozásának törekvését is igazolhatja, mint a népirtás egyetlen alternatíváját.
Valójában sem az európai népek, sem pedig a politikai autonómiához való feltételezett jogaik nem különösebben régiek. A mai Kelet- és Közép-Európában megfigyelhető szuverenitásigény a XIX. század találmánya, azé a koré, amely Rousseau és Hegel romantikus politikai filozófiáját ötvözte a „tudományos” történetírással és az indoeurópai nyelvészettel, hogy létrehozza az etnikai nacionalizmust. Ez az áltudomány már kétszer lerombolta Európát, és lehet, hogy ismét le fogja rombolni. Európa népei mindig is sokkal képlékenyebbek, összetettebbek és dinamikusabbak voltak annál, mint ahogy azt a modern nacionalisták elképzelik. A népek nevei ismerősen csenghetnek ezer év elmúltával is, de a társadalmi, kulturális és politikai realitások, melyeket ezek a nevek takarnak, nagymértékben különböznek a mai állapotoktól.
Azt is szükséges megértenünk, hogy az az átvett hagyomány, ami emberek millióit szólította már az utcákra és még több milliót küldött sírba a XX. században, csak alig több mint egy évszázada alakult ki. (…)
Patrick J. Geary: A nemzetek mítosza – Európa népeinek születése a középkorban (Atlantisz Könyvkiadó, 3295 Ft – Fordította: Duró Gábor)
